Idegbeteg reggel volt és nem enyhült mire felkeltem, sőt, később sem, aztán súlyosbodott. Le kellett nyalogatnom egy fél grapefruitot, hogy egyáltalán magamhoz térjek (lásd: van nálam is keserűbb) és kávékkal is romboltam a szervezetem valószínűleg. Kínlódás volt az egész, hagyjanak nekem békét.
Este Tűsarok megbeszélés a távoli (picsában) Jókai klub teraszán, jó levegő, drága sör, sok okos csaj, de bekerültem én is a csapatba, mert ott a helyem; holott nem beszélek professzionálisan 2-3 nyelvet és egy nyomorult diplomát sem bírok felmutatni, pláne másodat. A Tűsarok a Mancs női melléklete, erőteljes önállósulási törekvésekkel, aztán ide fogok ütős cikkeket írni. Egyelőre eltérés mutatkozik a főszerk Sisso és a magam preferált témái között, de kiegyezünk úgy tűnik.
Még világosban felvetettem Padrénak, hogy az egyetlen ünnepem van ma, lépjünk valami patetikusat, vagy még az sem kell, tényleg, elég a szokott rítus, de nem. Pedig ez nagy nap: éjféltől lehet mezítláb járni, nincs már r betű a hónapban, nagyapám így tanított. Ha tovább melegszik globálisan az időjárás, persze ez is olyan tudás lesz, aminek az unokáim már nem vehetik hasznát, de ma még fontos lenne nekem az éjfél, saját szilveszterem.
Padre érzéketlen volt nője gondolatai és vágyai tekintetében, inkább hősiesen elvonult lezsibbasztani az arcát az elhanyagolt fogorvoshoz én meg az agyamat a sok csaj között. Mi sem logikusabb ezek után, hogy végül lezúzzunk a Süsibe bizonyos Dante pokla koncerten inni. Taxival robogtam szilánkos fogú pasimért a városba a Svábhegyről, találtam őt együttérző csapos és szívószálas sör mellett, aztán áthömpölyögtünk a napocska pincéjébe. Koncertről semmit nem mondok (atyavilág, büntetés volt erősen), az énekes szervez itt-ott ezt-azt, jóban kell lenni vele.
Az est csúcspontja pedig az volt, amikor Padre hirtelen felindulásból közölte velem, hogy pitypangsimogató kezem van. Szerintem ez jó, ez a pitypangsimogatás, büszke vagyok rá.

Semmi kedvem nem volt melózni, de ezt nem lobogtattam nyilvánosan. Dolgozgattam csendben, amit kellett elvégeztem, félszemmel pedig kurrens topicokat nézegettem az indexen. Itt futottam bele Szakács Bélába. Először az ifjabba, „utánna” az idősebb Sz. B. nekrofilnak bélyegzett (tehát pőrén emberi) szövegeibe.*
Meg az udvariasan háttérbe húzódó fanclubba. Estem a székről le, főleg az összevont rajongók miatt. A hasonló esetkehez képest villámgyorsan szűnt meg a találgatás, hogy fake vagy sem a Béla, ami az emberek más emberek érdekes életébe vetett hitét bizonyítja a legjobban. A képek pedig, amit a zoxigén kihasználására indított lapon adtak közre, nos, az mindenkit meggyőzhet Béla valódiságáról, de legalábbis hüvelykujja létezéséről, elnézést a képhibáért. Ebben a bizonytalan világban kell ennél több bizonyosság? Ugye, hogy nem. (Pláne egy ilyen álmos napon. Hogy miért voltam álmos? Mert szokás szerint Jóbarátokat néztük hajnalig, van vagy 6 giga. Áldom az eszem, hogy nem vagyok sznob, így nem fosztom meg magam az élvezettől. A mókától.)
Kell-e mondanom, hogy szerencsétlen öreget (aki az id. Szakács bőrébe bújt) jól leugatták, kiseprűzték, helyére sót szórtak? A népek intoleránsak, sajna. És milyen az öntudatos fogyasztói társadalom: a legütősebb érv az volt a kigolyózásra, hogy hiszen más a stílusa.

* Az idősb Szakács emlékezik nyilvánosan: „Románba minden szép vót. Hogy is mongyák, ojan idilikus. Pálmafa, vizpart, faltuk a vatacukrot, cujikáztunk is rendesen, na. Csakhogy ami idilikus, mind az álom, az megridegül ha jön az a fránya józanraébredés. Minket az országhatárnál ért a józanraébredés hirtelen mind a pinty! Elaludtunk a nagy útba, a határőrök ébresztettek, ojan főlényes ürgéket mégaddig nem láttam, pedig mán megjártam egysmást képzehetik. Hárman ordítottak de Románul, mi meg kábán-beszarin pislogtunk mind a kocsonyabéka. Soká-soká –vagy csak ugy tünt, ugye ha nagy az ijedség a másodperc is óra- csak kábán bámultunk, majd addig hadonásztak, hogy rájöttünk mi a baj, de hujujuj! Minket frappánsan kirámoltak, kabátokat, bőröndöket mind-mind és a lopender-gazemberek a vagon-kupé kilincset kívűl-belöl összekenyték szarral, egyik határőr meg jól belemarkolt. Nálunk nem maratt se péz se utiokmány-levél naszóval semmi. Mit szaporíccsam megaláztak meg is vertek de még Arankát is, őt egy kövér-nagy nő. Ezekután bekaszniztak. Előbb a Román majd kiattak a mieinknek. Az is csak úgytűnt hogy jobb lesz, pedig dehogy. –Szakácskám, Szakácskám, magának higgyünk bármit is el? Magának priusza van! Naggyábú így kezdődött a honi fogadtatás. Ölég annyi, hogy csupáncsak három hónapom ment rá nameg az Aranka-szerelem, viccnek is durva lenne, pedig ez a valóigaz. Aranka teljesen tévútra hibbant. Velem asztán többet nem beszélt nyomon egy kumma szót se az hétszencség. Me’ hogy mijen semmi ember vagyok én, kiforgatom az örökségibű, hüje utazásra, oszt biztos a rablást is valami nemzetközi-betyár cimboráimmal szerveztem össze. Óbégatott, hogy fizessek nekije mindent vissza, kamatos kamatokkal. Nanekem nemnormális fehérnépbű a fele is többmindsok lett vóna.

Ottishagytam csapot-papot, meg akkó má éreztem, hogy fére tréfa, ezer-kaland, egy az igaz nő tyukszaros kis életembe, drága Anyusom aki istápolja egyszem Bécim. Azt má tudtam, hogy otthagyták Pestet és Józsán laknak. De csupáncsak amikó odautaztam tudtam mög a fekete-döbbenetet, hogy Anyusom mán két hónapja halott! Nem is tudom hogyan kászmánkodtam ki a sir-hanthoz. Kábán-vinnyogva-őrjöngve. Teljesen leboruhattam az agyamrul. Két kézzel kezdtem kikaparni, közbe téptem a ruhám-hajam és csupa nyál meg sár vótam. Lepörgött előttem minden-szép sjó Anyusomrú, aki ott pörgött a lelkem előtt mind a Törőcsik Mari a ringlispiren. Se előtte-se utána élő nőt még nem kivántam úgy, pedig mindig is bővérű-hírem volt. Nem tuttam megálni, hajtott a bujaság, nyultam is magamhoz rendesen és seperc alatt jött az óriási megkönnyebbülés.
Aztán minden ojan tompán-üresen apadgatott lelkembe-testembe. Furán, egész távolról tűnő neszek szürődtek fülembe ,-Ki a , Mi a!? Jesszusom, itt a föltámadás! Képzehetik mijen látvány vótam, megkapart sirhant fölött, csapzottan-sárosan, letolt gatyával.”

Ilyen kimerítő éjszaka után betartani a déli lapzártát (harangok, legalább ti ne zúgjatok), aztán frissen mosva beérni 3-ra a rovatértekezletre: k e g y e t l e n s é g. Órákon át okos voltam és annak is látszottam, ennél többre nem tellett. Pokrócba csavarva lett volna jó rajzfilmeket nézni nonstop. Odakint haragos ég, szemerkélő eső, nagy néha feltápászkodom egy újabb adag mandarinkonzervért vagy csokipudingért és az sem baj, ha beleszundítok a Nils Holgerssonba. De nem valami zajos helyen összeállítani a rovatkoncepciót és karakterszámokkal varázsolni. Fúj.
Mindegy, hellyel-közzel túléltem, most azon vívódom, hogy kajával, alvással vagy gyógysörrel engeszteljem ki szegény fejemet. Sörrel. És az is lehet, hogy közben Belgát hallgatok.

Délelőtt elfuvaroztuk a kajákat, nagyobb részt meg is ettük (nagy siker volt), aztán kávéztunk a kertben, beszélgettünk, sütött a nap. Vissza Pestre, dolgoztam sokat, aztán indultunk a Trafóba, aminek ez a meghívó előzménye:

Kedves mindannyian
Padre (alias K.T. alias mángorló) vészesen közelgő születésnapja alkalmából meglepetésbuli szerveződik április 26-án este a Trafóban. Először Bárdos Deák Ágnes (Kontroll csoport) beszélget a punkról, azon belül leginkább a punk szövegekről, csak még nem tudjuk kikkel*. Azután fellép a Telihold Trió, mint baráti együttes, utánuk a Közönség Elleni Izgatás, amiben Padre énekel, csak még nem tudja - éppen ez lesz a meglepetés - aztán dj Minek és Gonnok.

Szóval gyertek, csak tartsátok nagynagy titokban.

* A potenciális beszélgetőpartnerek:
- Botos Kriszta (Auróra Cirkáló, Ladypunk) korán el kell mennie, mert fellép a Vörös Yukban
- Zénó (Tormentor, Sikátor) szintén
- Sisso, nem ígérte biztosra
- Parakovács sem
- Barcs Miki (Flash) bánja nagyon, de inkább a következőre jön
- Kalevi (Korai öröm) válaszára várunk
- Barangó (QSS, Columbo kutyája) lapzártázik, és nagyon búsult: majd a következőre
- Hajnóczy (Kontroll) vagy jön vagy nem
- vitéz Pozsonyi Bucó Ádám (Tekintetes úr, Szókimondó szövegek, Gecizők) tutira mondta
- Aberrált (Érdekfeszület, Csók és könny) helyszínen meggyőzendő
- Hegedűs Marci (Csinibaba Lődd Be Magad) jön sörösüveget dobálni

A minap még pluszban ledumáltam Guminő Nagymesternővel, hogy elemezzen fapofával párat a legjobb punk szövegekből és vezesse elő komolyan az adott esten. Kontextus, alliteráció, belső ritmus, mi a faszt akart a költő, szóval mint a nagyok.
A fejlett információs hálózatnak (plakátok, szórók) köszönhetően persze idejében lebuktam, de talán nem is lett volna pozitív, ha csak jó későn, a helyszínen derül ki Padrénak, hogy jelenése van. Arra értünk oda, hogy disztingvált punkok szopogatják pillepalackból a termelői bort a bejáratnál. Később, esteledvén, leköltöztünk a teraszról a pincébe, ahol a bort azonnal elkobozta valamelyik sasszemű és szőrösszívű pincér. Bárdos Deák volt olyan jó fej, hogy kitöltette egy kancsóba a nedűt, hozzá elegáns poharakat hozatott. Meg is voltak illetődve a punkok. Szerencsénkre nyoma nem volt a szplínes értelmiségi társaságnak, így parázs beszélgetés alakult az asztalnál rögvest, meg be is nyomtuk a QSS cédét jól. Szépen gyűlt a nép, gyanús csak Rudi, a dobosunk (vele a dobok) feltűnő hiánya volt, háromszor is rátelefonáltam, hol van már. Közben ezredszerre is elátkoztam magam, minek találok ki mindig valami szerveznivalót. (Mert mindig van egy pont, amikor össze- és a saját lábára áll az egész, elkezd működni és az viszont baromi jó. Addig gyomorgörcs.)

A beszélgetés idővel hivatalos formát öltött a színpadon, Bárdos Deák mélyreható kérdésekkel szondázta Aberrált barátunkat és Bucót, a közönség ehelyütt szokatlanul aktív közreműködése mellett. Guminő elvesztette a bátorságát és ezt semennyi alkohollal nem lehetett visszaszerezni, így a szövegelemzés csorbát szenvedett, helyette olyanok kerültek szóba, hogy mi a punk, ki a punk, és aki az, az meg hogyan gondolkodik. Sebaj, elég izgalmas duma volt így is. Bárdos pl. kifejtette személyiségfejlődési elméletét: óvoda, suli, gimnázium, punk, házasság, halál. Aberrált zavarában beleverte a finom borospoharat az erősítőbe, amin ült, Padre pedig A. Csilla gyermekeivel rosszalkodott. Lazaság, punkizmus. Közben befutott Gebe basszeros, aki egyenesen szaladt Erdélytől idáig, hogy el ne késsen – a dobos még mindig sehol. Jeges sörökkel súlyosbítottam a jeges rémületet. Aztán megjött Rudi dobos is, takkra, csak nem akart fellépni holmi nyáreleji depresszióra hivatkozva. Pár másodpercig úgy tűnt, kútba esik a koncert, de nem ott lettünk volna, ahol, ha abban a szúrásban nem jelentkeznek ketten is a közönség soraiból, hogy akkor ők szívesen dobolnának. Padre minden görcs, izzadtságszag nélkül hozta a szokott szédületes formáját – és ez nem túlzó elfogultság, komolyan látnotok kéne egyszer, kész showman. (Ilyenkor mindig újra szerelmes leszek.) A nagy sikerre való tekintettel előkerült az örökzöld máktea – twist, majd némi Clash és közkívánatra az I am an antichrist, amibe Öcsémnek beleborzongott a háta, azt mondta. Öcsém és felesége amúgy nagyot segítettek cinszállítás, léleköntés és videokezelés ügyekben, kösz. A Pistols annak örömére került elő, hogy Bucó frissen alapította a Johnny Rotten Polgári Kört, persze saját elnökletéve és az első intézkedése szerint minden tagdíjat ő tesz zsebre. Aztán Telihold Jazz Trió, de addigra én már megkönnyebbülten elhajoltam. Néhányan azt firtatták mikor lesz folytatás, mire én stílszerűen annyit mondtam no future. 

Később valahogy elkerültünk páran az elképesztően zsúfolt Ráckertbe, söröket vételeztünk (innen úgy tűnik túlzó mennyiségben), ismerősökkel üvöltöztünk, eltűrtük, hogy a nyakunkba essenek és magunk is a hely szokásainak megfelelően viselkedtünk alaposan. Itt ért utol a dj. telefonja, hogy bezárt a Trafó, őket kirakták, mennek mulatni. Érdekelt is ez már engem. Taxiba pakoltam magunkat, meg aki velünk volt, gyí haza. Az utolsó emlék, hogy Padre elhaló hangon motyogja Barnabás rénszarvasunk puha fülébe, hogy disztroj.

Elvoltam tegnap a Tütü Trafóbéli Elektrik Bugi Kommandó koncerten, amit nem kellett volna. Miután az oly’ hosszú időn át lelkes, egyben alapító, zeneszerző, fuvarozó, stb. Padrét kigolyózták a misszióból, nekem már csak szolidaritásból sem szabadott volna jelen lennem. Merthogy – érvelt emberem – legalább mondták volna meg egyenesen, hogy kösz, bocs, mint ez a sunyi lekoptatás. Ebben van valami. Semmi okunk nem volt tehát tandemben felvonulni. Úgy kerültünk oda mégis mindketten, hogy a jelenleg is EBK- tag haver gitárja Padrénél maradt kölcsönbe a Közönség Elleni Izgatás Rocktogonbéli fellépése után és szó mi szó eltűnt valahogy a kábel, meg egy-két húr, és ezt időben pótolni kellett (volna). Persze csak az utolsó percben estünk be a kütyükkel, aztán ottragadtunk. Sértettségünknek (Padre sértettségének) úgy adtunk hangot, hogy elméncségeket kiabáltunk be a zörgő-morgó koncertbe, amit persze a show részeként üdvözöltek az elvakult fanok. Ja, és megtanítottam nehány embert, hogy söreinket Haynau helyett kivételesen Zrínyi Ilonára, Báthori Erzsébetre, Hugonnai Vilmára és Károlyi Katicára koccintsuk. Hah, csak úgy röpködtek a nevek.
Később kedvesen ámde határozottan leráztuk magunkról a rajongók hadát, összemosolyogtunk a kulcsfigurákkal, sasszemű szoc. érzékenységgel megállapítottuk, hogy a hívek egyre nagyobb tömegét teszik ki az őszbecsavarodó pasik, nyilvánosan kifejeztük efölötti értetlenségünket, majd megugattuk a kutyát, ő meg utánunk. A langymeleg éjszakában átsiklottunk a közeli Kultiplexbe, hogy hallgassunk akkor egy kis zenét is, ha már eljöttünk otthonról, meg egyáltalán. Itt Padre, kikerülve az örökös pecséthisztit, ezúttal a homlokára kérte a nyomatot, én maradtam a diszkrét könyökhajlatnál, úgy se jön le a festék. Fellépett a Brains, a MantraPornó és a Numb, egyik pocsékabb, mint a másik, de ilyen is van, néha mi is mellényúlhatunk, csak ne aznap este történt volna. Később valami currys madarat falatoztunk a kertben, botrányosan nyersen maradt és olajban tocsogó krokett–szerűségekkel körítve, ami az egyik szakács specialitása. Úgy néz ki, inkább maradok a másik séfnél. (A Kultiban egy ideje ugyanis szakácsháború dúl, persze csak amolyan liberális, vérnélküli.)
Ma dolgoztam, piacoztam, aztán megnéztem azt a 33 képet, amit a fenyegetőnek szánt „Megszívhatod, ha megszívod” elnevezésű plakátpályázatra küldtek be. Meglepően sok kettősségre alapozó mű született, ahol az egyik – mondván a rossz - oldalon minden fekete, mérgezett, magányos, kaotikus és koszos, míg a másik oldalon persze csupa fény, ragyogás, szivárvány és mosoly. Ez ocsmány átverés (mint minden, ami egyre-kettőre egyszerűsített). A legőszintébbnek a 17. tűnik, ez a lába nélkül de szárnyakkal ábrázolt alak, ahol legalább felsejlik a tény, hogy drogozni jó.
Ehhez kapcsolódik (már most unom) a legfanatikusabb kispöcsök hőzöngése a május 4.-re tervezett Kendermag demonstráció ürügyén. Jánosi főmufti meg volt olyan cinikus valamék rádióban tárgyalást javasolgatni úgymond tüntetés helyett. Várom soxeretettel, mikor ül le végre pl. a TASZ-szal. Szívem csücske exkirály meg különösen ízléstelennek tartja, hogy a megmozdulás Anyák napjára esik (not in my name). Na bumm. Legfeljebb megkínálom Mamámat egy minőségi sodrattal.
Ma este indul „Papírkutya, morogjál!” címmel a kétségbe- és zavarbaejtő filmek hétvégéje az Erzsébet ligeti moziban, de én ki nem mozdulok, meg láttam is a művek zömét. Egyébként is főzök gőzerővel, holnap mi szállítjuk ugyanis a kajákat egy családi buliba. A hihhhetetlenül barrrromi finom gulyás már kész, a provance-i csirke éppen most pirulja az utolsókat, a bőrös malac szelíden várakozik az elzászi páclében (nem tudtam eldönteni, hogy fehér vagy vörös borral öntsem nyakon, így sört kapott) és a káposzta is párolódik szépen (jaj, ha oda nem ég!). pill (…) (Nem égett.) Egy hős vagyok, hogy nekiálltam péntek este tízkor, de Padre segített. Rolls Frakciót meg Ricsét hallgattunk hússzeletelés közben, a fehérrépa volt a gitár és fakanál- mikrofonba üvöltöttük: „Hát hiába beszél neked az ember/ Mikor jön meg végre az eszed/ Sírba teszed szegény anyádat/ Vedd tudomásul, mától vége a csavargásnak/ Neked külön kérvényt kell benyújtani fiam/ Olyan pofont kapsz, hogy leszáll a fejed/ Mostanában nagyon sokat engedsz meg magadnak fiam!” Nagyon jót szórakoztunk. „Azért gürcölünk úgy anyáddal, hogy te máshogy élj”, komolyan mondom sírtunk a röhögéstől meg a hagymától.
Amúgy meg van abban valami meleg otthonosság-érzés, hogy a lábosokon megcsillan a tűz fénye, minden szépen elmosva, jó szagok terjengenek mindenfelé és derekasan sorakoznak egymás mellett a csupa finom étkekkel teli fazekak (amiket még nem tudom hogyan szállítunk el holnap lögybölődés nélkül). Miért nem vagyok én csak háziasszony, ahelyett, hogy egész nap a ronda külvilággal vívok? Tényleg, miért is nem? (Mert csak odakapott az a hülye káposzta, a francba. Na nem baj, majd azt mondom, hogy karamellizáltam, hehe.)

Ma laza nap volt, ugyanis olyan idegbeteg hangulatban ébredtem és olyan elviselhetetlenül bunkó voltam, hogy inkább gyorsan letávdolgoztam, amit nagyon kellett és visszafeküdtem. Kisimult ébredés, Rakovszky olvasása, hírek böngészése, szoft főzőcske, mosás. Találtam egy nem túl frisset, hogy „Oroszország legfelsőbb bírósága elutasította azoknak a tatárföldi nőknek a panaszát, akik azt próbálják meg elérni, hogy az útlevél kiállításához szükséges fényképet ne hajadonfőtt, hanem az iszlám által előírt fejkendőt viselve készíttethessék el.” Stb, stb, a Korán szerény öltözködést ír elő a muzulmán nőknek, többek között tiltja a fejkendő levételét ismeretlen férfiak előtt. Vajon mit szól ugyanez a Korán az ujjlenyomathoz, a DNS-mintához meg a genetikai térképhez? Az talán nem túl intim?
Padre este elugrott egy barátunkhoz, hogy visszavigye a kölcsöngitárt, útközben rádiót hallgatott, méghozzá a Terézanyu Klubot. Aszondi rötyögős, felszínes és felületes. Roppant diplomatikusan úgy fogalmazott, hogy nem igazán az ő világa. Nem érzi magában a képességet ugyanis arra, hogy a sztár barátnőjéhez hasonlóan keserűen csalódjon, ha a barátnő bulijára hívott „csippendél” fiú seggén fehér háromszög van, ami a szolizás biztos jele. Fölösleges óvatoskodás volt a részéről: nekem sem világom.

3. nap: reggel annyira irritáló az asztalszomszédok hangos vallásossága, hogy azzal szórakoztatjuk egymást Padréval, biztosan a sonkáért imádkoznak. Hatékonyan, mert azt kapunk reggelire. Ez újabb meglepetés, tök abban a hitben voltam, hogy hétfőn kell sonkát enni: úgy látszik ez is olyan zavaros, mint a karácsony. Lépünk gyorsan, felmérjük a Kelet – Mecsek Tájvédelmi Körzet nyújtotta örömöket, biz sovánkák. Túlvagyunk már rég, hogy a Tourinform irodák kizárólag hétköznap 9-16 óráig vannak nyitva – amikor oly kevés hétvégi kiránduló vetődik bárhova is, ugyi - túl az információhiányos múzeumokon, túl a táblák őrjítő hiányán, túl a rossz térképeken. Ezért is meglepő, hogy itt meg minden fán van turistajelzés, igaz, teljesen követhetetlen szisztémában, de a jó szándék tetten érhető. Az erdő ritkás, parkerdőnek is kevés, ronda és széles földutak kaszabolják össze-vissza, az egész vidék híján minden bájnak. Jó részét katonai gyakorlótérnek használják, lásd tereptárgyak és az éleslövészettel riogató táblák. Bóklászunk itt-ott, találunk egy őrült nünükét, aki csak zabál és zabál, Padre majdnem beleesik a patakba, végül Kisújbányán lukadunk ki, aminek csak német neve van és pont. Bejárjuk töviről hegyire a falut, még ronda agyagplasztikát is veszünk, amely gyűjtőszenvedélyt 2002. június 10- én már vázoltam. A falu: kihalt az egész cucc, mostanában kezdik felvásárolni nyaralónak a masszív házakat, éppen fontolgatjuk, hogy magunk is betársulnánk errefelé egy pofásabb tornácossal, amikor kedves kirándulók egy újabb csapata rak tüzet a főtéren és nekiállnak ezerrel bömböltetni a Danubius rádiót. Kissé be is csíphettek, a nők seperc alatt decens melltartóban vihognak, a pasik tántorogva bókolnak, mi meg gyorsan lehátrálunk birtokvásárlási elképzeléseinkről. Délután Padre emlékeinek nyomában járunk, azután feltérképezzük Pécs nyomorúságos külvárosait, kísértetjárta –pusztáit és –bányáit, elhagyatott falvait. Jelen sorok érzékeny szerzője több ponton is csaknem elsírja magát, gyakorta ökölbe szorul a keze, máskor a gyomra. Hogy a fenébe lehet így tönkrebaszni egy vidéket? Ennyi embert? Egy országot? Hetvehelyen* hosszan eldiskurálunk az unióról, ezeréves bástyaságról, nemzeti karakterről és a magyarság vezető voltáról egy magát 43 éves svábnak mondó emberrel, aki állítása szerint élni akar, és nem tudja kivárni azt a 15-20 évet, amíg jobbra fordulnak a dolgok. A bólogatás nagyszerű dolog: ő azt hiszi egyetértünk, mi meg csak azt jelezzük, hogy értjük koma, így marad tiszta a lelkiismeretünk. Egyébként világégés lesz és megint minket fog szemenköpni és hátbadöfni (egyszerre ám) a nyugat, bár itt emberünk melléöntötte a sörét, talán csak ezért látta olyan sötéten.
Szándékosan lekéssük a vacsorát, este meg kivételesen a kálvinista (és magyar) kocsmában elegyedünk, gyűjtünk információkat. Többek közt megtanuljuk, hogy a lapjával a földhöz kell pendíteni, aztán ügyesen elkapni röptében a 100 forintost, ha a zenegép vagy a játékautomata visszadobja, mert úgy lenyeli végre. Bár mi csak szemlélődők vagyunk, zsúfolt este alakul így is.
Hetvehelyről a következőket közli a vendégváró.hu: „A török hódoltság alatt teljesen elnéptelenedett, és viszonylag későn népesült be újra, s nem is a régi falu helyén. A környék annyira elvadult volt, hogy középkori templomát a XVIII. század első három évtizedében tartott vizitációk során egyszer sem említik.”
A templomról pedig az alábbiakat érdemes tudni: „A középkori eredetű templom erősen megrongálódott, bár a XIV. században felújították, de 1883-ban új templom épült a közelében, és a középkori méltatlan sorsra jutott. "Miután a régi templom a plébánia telkén állt, annak gazdasági épületévé vált. Hajójából szénapajta lett, szentélye, sekrestyéje pedig húsfüstölő. Ez okozta, hogy középkori falképeit vastag, zsíros korom borítja" - írja Szőnyi Ottó művészettörténész 1911-ben az elhagyott templomról. Az 1970-es években műemléki szempontból helyreállították az épületet. Az alaprajzából következtetve a XIII. században épülhetett. A szentély négyzetes alaprajzú, mely a XIII. században vált általánossá hazánkban, szemben a félkörívessel. (Érdekes megemlíteni azt, hogy Baranya megye területén a négyzetes szentélyzáródású templomok kizárólag Pécstől északra találhatóak.)” Várom a választ, ha valaki tudja a miértre.

4. nap: Azzal indul, hogy a hotelszámlával át akarják vágni a fejünket. Történt ugyanis, hogy magától felkínálta a pincér, ha valamit nagyon nem szeretnénk a menüből (félpanzió), válasszunk nyugodtan hasonló árfekvésben az étlapról. Mondott opcióval a csirkecomb-vacsora napján éltünk a magunk részéről, mert egyikünk sem hajlandó megenni egy madár lábát, legyen bár rozmaringos, mire egyből vegásnak bélyegeztek és kaptunk nyamvadt rántott sajtot. No, a sajtot akarták felszámolni pluszban. Annyira utálom ezt. Aztán kihagyjuk a reggelit, mert a harmadnapos zsemlék botrányosan kemények (dobd vissza zsömlével), az első napról ismert párizsik meg szagosak és egyszerűen nincs hangulatunk hosszas vitákba bonyolódni a vendéglátás tökéről. Így indulunk haza, megmentünk egy őzet, aki mindenáron át akarja passzírozni magát egy drótkerítésen, halászlevet is eszem végre, a fácánkakasok bolondul rikoltoznak, sasok vagy mik keringenek odafönt, jó kis út. Később rezignáltan veszem tudomásul, hogy a benzinkutas is át akar vágni és amikor szólok, hogy rövidebb, lazán, jaj de lazán, vita nélkül kirakja az ötszázast. Légy résen, ahogy a cserkészek.
Kettőre már Mamám barátságos teraszán sütkérezünk, ahol jelen van további két élő rokonunk, és közel-távol senki nem hallgat rádiót. Öcsém + felesége vázolják első vitorlázás-órájukat, bennem felmerül, hogy valóban ezt kéne tenni: eszkábálni valami vízi járművet, kievezni a Balaton közepére, ahol végképp nincs egy darab szomszéd, esetleg pecázni, mindenesetre sokat csöndben dudorászni. A nap további részében sonkát eszünk, hideg töltött tojást, meg mazsolás rizssalátát, jó villányi bort hörpölünk ezekhez, meg a narancsos répasalátához. Gyönyörű tálak, gyönyörű emberek, pompás ízek, nem is tudom minek utazunk :) Mamám zseniális zserbót is készített, aszondja miért csak karácsonykor lehetne. Így is van. Legyen tolerancia meg multikulti, csak engem ne zavarjon.

A minap annyira rácuppantam a mandulára, hogy ma vettem magamnak, rémes lila zacskóban. Szemben a pisztáciával, makukával (szotyival), tökmaggal, ezt még pucolni sem kell, pont ilyen kényelmes disznóknak van kitalálva, mint én. De nem jártam szerencsével. Már az gyanús kellet volna legyen, hogy a Mogyi Kft. terméke, de azt csak otthon vettem észre, hogy a származási hely Kalifornia. Mondja meg nekem valaki miért nem jó valami közelebbi mandula? Miért hozzuk mi pont Kaliforniából az ilyesmit? Mint a Kotányi és Horváth Rozi fűszereknél, ahol mindig megdöbbent a szlovén, osztrák, horvát, lengyel majoránna meg szárított petrezselyem és porított fokhagyma. Még jó, hogy fűszerpaprikából akad néha hazai. Elég nagy szarban lehet a mezőgazdaság, ez is mutatja.

Komoly, vezető hírként számolt be róla több orgánum (ez van kéznél), hogy az ingyenesen osztogatott Esti Hírlapokra ráteszik kezüket egyes hajléktalanok és onnantól már csak pénzért adják. Kit lep meg? A Pesti Estet ugyanígy nyomják, meg a Metro újságot, vagyis mindent, ami eladható és nekik nem kerül pénzbe. Ja, meg a Boomerang képeslapokat. Csak ott nem nyomták fel őket, azaz nem érkezett „tömeges lakossági bejelentés”. Elég nagy szarban lehetnek az újságolvasók, ez is mutatja.

Erről jut eszembe, a szerkesztőségben bömböltették a TV-t, ahogyan Megyó élő egyenesben aláír (meg még aki), de a külföldi adókon lenyomta a ceremóniát a komcsi tüntetők agyonverése. Én még úgy tanultam, hogy a szerződések minden lapját szignózni kell az érvényességhez, de itt biztosan nem kellett ellenjegyezni minden oldalt az ötezerből. A híradások szerint a miniszterelnök „beszédében Szent Istvánról, Rákóczi Ferencről és '56 névtelen hőseiről is megemlékezett”. Miért pont róluk? Összeültek a PR tanácsadók, beszédírók és külső szakértők aztán rostáltak? Vajon milyen szempontok szerint? Ez annyira érdekel, csak soha nem fog kiderülni. Később azt mondta egy kollegám, hogy a miniszterelnök árverezésre ajánlotta fel a történelmi tollat azzal, hogy a bevételt a Rádió kapja. A gesztuson jól kiakadt az informátorom, továbbá 60 ezerben (forintban) maximálta az így befolyó összeget. Nekem meg – sok más ellenérzés mellett - az jutott eszembe, hogy kié a toll? Milyen jogon ajánlja fel a miniszterelnök árverezésre? Ha az övé, persze tegye, de kétlem, hogy a saját tulajdona lenne. Viszont minden más esetben közvagyon prédálása nem? Rádióhoz még csak annyit: Mancsban Bundula beszélget hosszan Kerényi főszerkkel „Elegem lett a hitegetésből” címmel. Sunyiságok ezerrel.
Vettem könyveket is, mert már nem bírtam ki, csak Padre meg ne tudja. Idegállapottól függően vagy sírva fakad, vagy dühöngve lerugdal a lépcsőn, ha meglátja. Mondjuk az én reakcióm is a kettő közül valamelyik lenne, ha beállítana egy rakat új szerzeménnyel, miközben a nyamvadt polcok az istennek se akarnakfölfúródni maguktól a falra. (Nem is értem) Szert tettem W. Szpilman: A zongorista, Viktor Pelevin: Kristályvilág és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka nagybecsűekre. Mert elutazunk a hétvégén, a francba és feltettem szándékom két egymást követő lusta délelőttöt átolvasgatni, hozzá teák, szélárnyék, lábamon könnyű takaró.

Tegnap éjjel, amikor képet kerestem kálváriámhoz csokiügyben, ami végül keserű csalódáshoz vezetett a mandulával, találtam egy kistapírt. A kép a szegedi Állatkertben készült róla, amikor két hetes volt. Azért dobta ki ez a német képtár, mert a kistapírt is Mandulának hívják. Most mi lehet vele? Kaptam egy levelet „hahó kihagytál egy l-t a Caulfield-ből persze lehet, hogy Salinger írta rosszul :)” , ami tök jogos, ezúton bocs minden érintettől.

LAPSZEMLE

Olvastam a 1. Pesti Est megfelelő rovatában, hogy megjelent a Lukács Eszter válogatott élete című naplókönyv Lukács Esztertől. „A kötetből egy irodalmi ambíciókkal teli, kétgyermekes családanya életét ismerhetjük meg. A 2001 júniusa és 2002 novembere közötti eseményeket naplóformában feldolgozó kötet egy igazi modern nő mindennapjaiba vezeti be az olvasót.” – írja az ismertető. Eddig jó, de a végén hozzáteszik: „ A Bridget Jones- hullám egy újabb darabja, immár túl a szingli léten.” Immár, értitek, mintha magától értetődő lenne, hogy ez és csak ez lehet az életút. A szóhasználattal amúgy is meggyűlt a bajom, pontosabban az eddigiekhez képest is egyre gyakrabban szúr szemet egy-egy öntudatlanul suta fogalmazás, szerencsétlen kifejezés. A 2. Népszabadság szombati mellékletében van például egy interjú Hadas Miklóssal , címe szerint a Modern férfi születéséről (kérdező: Pogony Lajos) merthogy ilyen címmel jelent meg a szociológus könyve mostanában. Az utolsó bekezdésben a „legmagasabbra értékelt művészet” részeként tekint a Fa(llo)sz monológokra, ami vagy oktalan jóindulatra vagy fatális műveletlenségre vall, azután aszondi: „Úgy gondolom, hogy a magyar irodalomban Nádas Péter az, aki legmesszebbre jutott a nemiség és szexualitás ábrázolásában. De említhetném a mai magyar irodalom másik géniuszának, Parti Nagy Lajosnak a novelláját is, mely néhány évvel ezelőtt jelent meg a Nappali Ház szeretkezéssel foglalkozó számában.” Köztünk szólva ez max. a férfi szexualitásra lehet igaz, amennyiben igaz. Majd így folytatja az eszmefuttatást: „ A nemileg meghatározott társadalmi viszonylatok ma már tudatosan vállalt női nézőpontokból is megjelenítésre kerülnek: elég talán, ha Forgács Zsuzsa és Gordon Agáta prózájára vagy Mészáros Márta és Enyedi Ildikó filmjeire utalok.” Kerülnek! Nyilván maguktól és persze, hogy csak mostanában. Végül azzal tetézi a bajt, hogy kijelenti: „Ugyanakkor Magyarországon a férfiak jelentős hányada még ma is veri az asszonyt, és eszébe sem jut, hogy esetleg a nőknek is lehetnek szexuális igényeik.” Nem esetleg kisszívem. A nőknek VANNAK szexuális igényeik, meg sok más igényük – ez ne legyen már vitatott.
Másrészt meg így kerül ismét egy mondatba szex és erőszak. Mint szinte mindig, ha nőkről van szó. Figyeljünk oda.
Kezembe került a mindenfelé osztogatott új bulvárlap, az 3. Esti Hírlap mai példánya, ahol sok színes-érdekes hír között találtam két igazgyöngyöt. Az egyik híradás a Fény Lovagjainak és Testvériségének Egyházáról szól, akik Dunakeszin járnak tűzön szombatonként, hogy megtisztítsák az aurájukat és kielégítőbb legyen az emésztésük. A negyedik oldalon pedig az áll, hogy Pécsváradon (ahova utazuuuunk, biztos ezért akadt meg rajta a szemem) a mecseki Zengő-hegy tetejére épülő katonai radar ellen csoportos imádkozással tiltakoznak a helybéliek. Nesze neked demokrácia.

Este elkúsztunk a Kultiplex frissen nyitott, frissen festett kertjébe, néztük a holdfelkeltét, brokkolis krumplit ettünk meg Szepesi sertésflekkent, amit rendre Szalacsinak titulált egy barátunk, de baromi finom, söröztünk, hülyeségeket beszélgettünk és eljöttünk az utolsó metróval. (Ilyet ezer éve nem csináltam, hogy az utolsó metróval.) A kivilágított csocsózók mellett, virágzó fák alatt, fürödve ebben a lökött tavaszi holdfényben, békés és nyugodt karrierálmokat vázoltunk a hangyamegfigyeléstől a delfinkutatóig, végül békés és nyugodt éjszakát kívántunk egymásnak. Ez kell nekem. Apa mosdik, anya főz.

Mamám jött kora hajnalban, hozott palacsintát, hála érte. Kávék után nekiálltunk takarítani (soha nem lesz vége, soha), Padre meg elhúzott fúrófejeket venni kredenc- és padlósúrolás helyett. Ja, meg újraindította a blogját. Éjjel a Holocaust (pc még ez a szó?) utáni náciirtó hadjáratot megszervező zsidókról néztünk filmet, ezen gondolkodtam aztán reggel fémszivaccsal a kezemben. Olvastam én is anno a bosszúállókról, a máig eltitkolt Nürnberg melletti mérgezéses stuffról, amit nem igazán hoztak nyilvánosságra a sajtószabadságukra elviekben oly’ kényes amcsik, meg Abba Kovnerrről, az A és B tervről, de az egész annyira nincs a közbeszédben, hogy miért pont én foglalkozzak vele. Vagy esett szó mostanában haggadáról, csak én nem figyeltem? Rich Cohen írt még hasonlót Kemény zsidók illetve Dühös zsidók címmel, ami magyarul hozzáférhető. Mindkettőt Gálvölgyi Judit fordította és az Ulpius nyomta ki 2000-ben, szól róla kritika is, jófej vagyok, hogy utánanéztem.
Könyvpakolás közben (minek ez a rohadt sok könyv?! csak a gond van velük), realizáltam, hogy soha nem olvastam a Bánk bánt. Innen puszilom a magyar közoktatást. A könyveket ki is kell ám porolni, ami leginkább püföléssel megy. Próbáltad már erőteljesen verni Maalouftól a Levantei kikötők salátára esett páldányát mondjuk Naomi Wolf A szépség kultusza című kiáltványával? Ütötted valaha Marxtól a Tőkét pédául Mályusz középkori egyházállamokról írt értekezésével? Esetleg Desmond Morris műveit bármelyik Rejtővel vagy Jókaival? Pedig érdekes érzés. (A nappalimban ad egymásnak randevút a világ.)
Polcokat szereltünk, cserépedényben sütött, kelkáposztaágyon párolt csirkemellet ettünk sok-sok salátával (mert itt a tavasz), aztán pihenésképpen elkezdtem nézni a Monte Cristo grófját, de nagyon szar volt, váltottam a Nyomorultakra, ami jobb. Az arcot lesittelik öt évre, mert kenyeret lopott, mert éhezett, mert nem volt munkája. Onnan aztán nincs visszaút, megbélyegzi a társadalom. Bármerre lép, csak veszíthet, ha csak levegőt vesz, újabb éveket sóznak a nyakába, stb. Nem ismerős? A legjobban persze az tetszett, hogy gályarabságra ítélik őket, holott már száz éve is annak, hogy az utolsó gálya szétrohadt a dokkban. Evezés helyett követ fejtettek. Gondolom, ezekből a kövekből épült fel Párizs.

Késő délután hívott valaki egy igazán forró témával: a végén még újságíró leszek, ha le nem lőnek. (szakma, szakma!) én viszont édességre vágytam, ami nem egyszerű ügy: a sima tejcsokit preferálom a hazai felhozatalból, de égen-földön nincs. Van viszont rizses, sárgabarackos, túrós, kekszes, meg a fene tudja milyen, csak csokoládéból készült csokoládé nincs. (És akkor a tejbevonómasszáról még nem is szóltam.) De azért lekocogtam a közeli kisboltba, hátha. Én azt várom az EU-tól, hogy végre vehessek a sarki boltban zellerszárat, mangót, más sajtot az előrecsomagolt trappistán kívül és válogathassak az ásványvizek között például. Sima, selymes, egyszerű csoki persze nem volt, mert miért is. Az eladó rábeszélt egy mandulásra, amiben össze-vissza másfél szem mandula volt, de ráírták a csomagolásra, hogy a mag, amely szerintük a legfinomabb dióféle, bizony fehérjét, cinket, vasat, magnéziumot és káliumot, továbbá fontos B vitaminokat tartalmaz és „a benne rejlő olajféléknek különleges nyugtató hatása van”. Spec nem a vitaminok miatt szoktam csokit venni, de ha már ezt nyomják, igazán rakhattak volna bele mandulát, bár a rémes rumos ízén valószínűleg ez sem javított volna. A bolti néne a harmadikféle édesség kiválasztása után egyébként megkérdezte: „Nasinapot tart?”. Á, nem, vágtam rá élből én, az őszinteség bajnoka, csak gyerekek jönnek hozzánk. Aztán, mert furdalt a lelkiismeret, hozzátettem: nem is rossz ötlet. Ezen felbuzdulva kifejtette nekem – fittyet hányva a hátam mögött torlódó sorra és az effajta boltokban kötelező tévéből üvöltő valóságra-, hogy néha igenis kell boldogságnapot tartani, és a csokoládé segít felszabadítani a boldogsághormonokat úgyám. Már csak az nem világos, miért hazudtam kapásból? Holden Caufield szelleme bennem él, Szemem se rebben.

Felvirradt a nap egy billentyűzet-szétverő (background Nirvana) éjszaka után, amit egy gyönyörűen zengő, telt, Béres Ilona orgánumú nő mögött ittunk végig valami környéki prolikocsmában, ahol ötszázzal akartak megvágni ezerkettőre (de gáz, feleim, de gáz) és csak a benzinkútnál lehet szeszhez jutni éjfél után. Nyomorú sors, nyomorú város: kihűlt sajtos pirítós segít túlélni.
Ma van az ügydöntő népszavazás, gyanítom, kurvára kevesen mennek el véleményt nyilvánítani, mert mindenki sunyi az emenkában. Mi persze komplett országjáró túrába bocsátkozunk, mert senki sem ott lakik, ahol be van jelentve, olyan gyakran meg nincs szavazás, hogy megérje átjelentkezni. Mire mindennel végzünk és becsülettel végigesszük a családot, este nyolcra jár. Szükségképpen lemaradunk a wiw partyról, pedig lelkesen regisztráltuk magunkat, mint résztvevő, mert benne akartunk lenni az élőtérképben, mert ilyen még nem volt és mert miért ne. Az EU miatt viszont esély nem volt félnégykor landolni az Olof Palme háznál. Éppen ezért, meg mert annyian hívtak, elmentünk okos szemeinkkel megtekinteni az Orgona utca 4 szám alatti, lebontásra ítélt villát, ahol két napja Összművészeti Házfoglalás zajlik. Körbehordoztuk magunkat, megnéztünk mindent, jó nagy ház, az utolsó éjjelén tele installációkkal, fotókkal, szobrokkal, kiállításokkal. A közönség ennek megfelelően zömmel képzős, de azért akadtak ismerősök és a kertben találtunk egy sünit. A buli tízig tart, másnap reggel jönnek a dózerek - tíz után a társaság nagyobb része elhúz az Off Roadba – de mi leléptünk. A kapuban találkoztunk a másik koncertező ismerőssel, akinek a minap született gyereke. Padre kamaszkori barátja, így őt hívta a hírrel és fél óra után úgy tették le a telefont, hogy császármetszés és négy kiló hatvan, de a kölök neme és neve persze nem. Pasik
Este meg elkerüljük az ingyenes, tehát zsúfolt rakparti bulit és egy kellemes Kultiplexes estét szervezünk magunknak, ahol Trottel, Subscribe és még valami lesz. Ja, Embryo. Számításaim szerint mindenki máshol tombol majd, így barátságos félházban sörözhetünk.

Munka után édes a mosogatóvásárlás. Bár van egy percekre lebontott forgatókönyvünk a szerkesztőségben, hogy ki, mikor, mivel kell elkészüljön, egyszerűen sem időm, sem kedvem nem volt mások ráérősségét menedzselni déltől ötig, így ott álltam a különféle munkafolyamatok kulcsfiguráinak nyakán, hogy haladjunk, hogy péntek, hogy mosogató, hogy inkább tartozom egy sörrel. Kettővel. Ennek köszönhetően még világosban sikerült végezni a csomó rutinfeladattal (10 pont) és mehettem szélmalomharcolni. Szélmalomharc lényege, hogy ebben az országban 83 centi magas a mosogató és pont. Az külön nehezítés, hogy nem adnak hozzá csaptelepet, szifont, vagy ha igen: nem akkora, nem olyan hosszú, nem félcolos. És ha mindez OK, akkor még ott a feladat, hogy csak egy lokalizálható helyen csöpögjön a gumigyűrű mellett, aztán vegyél hozzá lábakat, amivel emberméretűre hozhatod a magasságot, meg vízvetőt, vagy mit, ami megakadályozza, hogy a víz becsorogjon a szekrény és a fal közé. És akkor a csepegtető tálcáról, a praktikus szivacstartóról, a gyárihoz képest szebb, használhatóbb (tehát lecserélendő) fogantyúkról még nem is szóltam, pláne a világításról vagy a dugóról. Ez, ha jól nézem, szinte reflektálás Andrassew jogos sirámára a lapraszerelt babaülőkéről, de hát ne szakadjon meg a szív, ha mégcsak nem is kaphatod meg egy helyen a hozzávalókat? Ne szakadjon meg a szív, ha senki nem érti a kereskedelemben, hogy nem szűkítőt akarsz vásárolni, meg 3/8” gégecsövet, meg kenderkócot, meg tömítést, hanem MOSOGATNI végre, bazdmeg.

A Sziámi koncertről írottakkal, pontosabban a piros nadrág-utálattal sikerült belegyalogolnom Jávorpé lelkivilágába, amit nem akartam. De hát van sárga gatyó is, nem? :) Ugyanő kérdezi, hogy miért maradtam ki az IV duplaszámból (leszámítva a fotókat), ami úgy volt, hogy megígértem nekem, a szerkesztőbizottságnak, a főszerknek, ráadásul többször is, hogy időre szállítom a bestseller könyvek kritikáját, aztán pont akkor lettem egyedül a rovatomban az addigi négy ember helyett, és minden nap meg kellett töltenem egy egész oldalt. Így aztán a frappáns kritikák félbemaradtak, az ígéret meg a nyakamon, én meg elsunnyogtam a francba. Mea culpa.

Lanyhuló reményekkel.

A túlélésre játszom, mint egy behavazott nárcisz.

Elegem van abból, hogy nincs mosogató. Elegem van a porból, hogy mindenhová beeszi magát. Elegem van a hosszabbítókból, elegem a csöpögő csapokból, a vetemedett ajtókból. Soha többet nem akarok lakást felújítani. Soha. Viszont az ablakok ragyogó tiszták, így az is kiderült, ritka nagy szerencsénk van a panorámával, de tényleg. Különösen jó, amikor alul napfény, fent rohanó felhők, még fentebb vihar.
Hajnalban azzal keltett egy koma valami neves laptól, ugyan adnám már meg a Rádió © főszerkesztőjének a számát. Már nem is emlékszem mikor dolgoztam ott, de még mindig megtalálnak az érdeklődők. Én meg segítek kedvesen, ahogy illik. El is feledtem az egészet, aztán Padre mondta este, hogy bedőlt az adó, csak zenét sugároznak.* Nem tudott kizökkenteni. Elegem van a főtt tésztából. Ma otthon dolgoztam, mert tegnap be kellett mennem a céghez és annál borzasztóbb nincs is. Utálom a megkövesült ad hoc dolgokat, oly’ kevéssé hatékonyak és annyira zabálják az időmet. Persze gondolkodjak el, ha még ma is a romarádiónál dolgoznék, mi lenne.
* Ezt közölték a lapon: „A Rádió © 2003 április 7- étől felfüggeszti eddigi műsorának sugárzását. Egy ideig, reméljük minél rövidebb ideig csak zene lesz hallható a 88,8-as frekvencián. Véget ért egy fejezet: egyelőre nem bírjuk tovább előteremteni a rádiózás költségeit.” Megértést és türelmet kérnek, majd közlik a főbb telefonszámokat, melyeket persze nem vesznek fel. Milyen hely már ez, ahol nincs pár millió egy rohadt cigányrádióra.

Sziámi koncertre költöttük az utolsó kétezer forintunkat, de megérte nagyon. Szerencsére összeakadtam egy feldobott kollegával, aki frissen érkezett haza Irak északi részéről, vagy még északabbról, mint tudósító. Kedélyesen eltársalogtunk a nemzetközi helyzetről, de csak azért voltam udvarias, hogy levághassam pár ezerre, mert amúgy szarom le a nemzetközi helyzetet, a médiát meg pláne. Aztán Müllerék két-három dohos, avítt, idejétmúlt, vacakul hangszerelt, már újkorában is borzalmas, stb, stb. (mit mondjak még?) Seres Rezső dalocska után lenyomtak néhány régebbi nótát, és bár nem úgy szólnak (hol az a tűz, hol az a hang), mint anno, azért én szeretem a Kicsi kicsiszolt követ és a Száz bolhát is, köpjetek le. Sziámi koncert ritkán van, ezért ilyenkor kikúszik mindenki a rehabból, aki még él. Hihetetlen totemekkel lehet találkozni, akik agyukat szétnyomva esnek össze-vissza a táncolók között, amit egy ideig tűrnek a pirosnadrágos (mert az alternatív, érted) fal tövében gubbasztók meg a becsípett és merészen mély dekoltázzsal ugráló szinglik, de ez mind-mind hozzátartozik. Az a depresszív, nihilista pillantás is, ami ezeknek a falnak döntött hátú vörösborosoknak a sajátja. Külön erre a nézésre tenyésztik őket, esküszöm. Azért a jó negyvenes halálváró gruftifiú feketére festett körmökkel és denevérujjú felöltőben (ilyen nekem is kell) akkor is kilógott: már a Fekete Lyukban is bortócsában ázva fűzött csipkeruhás fiatalkorúakat meg nyiszálta az ereit felváltva. Most meg itt sír. Széttárt karokkal üvölti hibásan a szövegeket, folyik az orra, ami különösen attól érdekes, amikor bátor svunggal hátraveti a fejét, repül a takony, száll a könny, libben a denevérujj. A komoly fémdarabokkal súlyosbított technikus viszont rutinosan lökdösi vissza a tántorgókat. Szokva van, előtte egy húszmilliós keverő, szerinte az egész bagázs nem ér annyit összesen, látszik az arcán.

Azután többen elindultunk egy házibuliba. Mostanában bicegve, döcögve, de egyre több házibuli van újra, vajon mit jelent ez a tendencia? Csak nem azt, hogy egy hely se igazán jó a városban? Jött velünk egy csapat francia arc, a galloktól elvárható pocsék angolsággal, de a nyelvi nehézségek – kell-e mondanom – bizonyos mennyiségű viszontmeghívás után édeskeveset számítanak. Idegenek lévén szép fővárosunkban majd’ megvesztek egy adagért, hiszen bejáratott dílerüket hátrahagyni voltak kénytelenek az ölmeleg egyetemi kocsmákban. Itt aztán elveszetten bolyongtak a fényes –sötét –fényes –sötét -sötét utcákon, mint sívó pusztaságban. Nohát jelenthetem: szombat éjjel 2 és 3 között a lehetetlenséggel határos egy sodratot vételezni. Eddigre már mindenki elszívta, lenyelte, beszúrta és megitta, amije volt és agylövötten fetreng a hangfalak ingatag lábát ölelve vagy feltűnően huzamos időt tölt azzal, hogy a mobiljával kinyissa a WC-ajtót. A kulturált szórakozási lehetőségeket makacsul hanyagoló hazai közönség ellátottsága tehát több mint kielégítő, de ez szegény csóré gallokat csekély mértékben vigasztalta, velük bolyogtunk. Kényszerű ínségüknek az lett a vége, hogy a Kronenburgnál, almabornál, meg egyéb lájtos hazai löttyöknél jóval erősebb magyar/cseh/német sörök és persze a mi hatékony kommunikációs ráhatásunk következtében erőteljesen szidták otthonukat, az EU-t, valami focicsapatokat, végül az asztalt is, hangos „Shit France” kurjantásokkal nyomatékosítva érveiket. Aztán olyan történt, ami még soha: kidobtak minket a Szimplából zárórára hivatkozva. Padre őrjöngött, mondván ő már a megnyitás napján itt vedelt, százezer jó magyar forintokat hagyott a cégnél, a két zsírúj bigének meg jó, ha ez a második műszakja, nekik tehát kuss. Szó se róla, én is utálom, ha fél órával zárás előtt elkezdik fel-le kapcsolgatni a villanyt, miközben néznek a fejem fölé üveges szemekkel. Tehát kivertek minket a hóviharba, ami nem javította a kissé kifordult Padre hangulatát, az enyémet viszont meglehetősen helyrerázta. Taxit hívtam, megalkudtam a fuvardíjban, de az olyan karcsú volt, hogy végig lebújva kellett utaznunk a konkurens sofőrök miatt és ebben a pózban nehéz röhögni meg az utolsó sörökre is figyelni, de megoldottuk.

„Mindenki jól járt” írtam volt tegnap, most hozzátehetem: hinnénk. Mert a fószer, akivel a minap bútorokat csencseltünk, ki akart tenni magáért és a jó kis hűséges Borsodi helyett a tiltott önkényuralmi Heinekennel virított reggel, ami első látásra jó boltnak tűnhet, csakhogy félliteres helyett 0,33 üvegekkel csörömpölt be. A pokol útja kisüveges sörökkel van kikövezve. Meg 0,4-es felesekkel. És ha már itt tartunk, azt is utálom ám, hogy rajtunk kívül mindenhol máshol fordítva írják a dátumot. Most hogy döntsem el a kedvenc lekváromról, hogy jövő március harmadikán jár le, vagy idén március negyedike óta romlott?! Lásd a 04.03.03 jelzést.
Ma amúgy magamtól ébredtem, mert nem kellett vekkert beállítanom. Csuda dolog ez. Miután tegnap, mint a szél elaludtam, nem gondoltam át a mai teendőimet, ennélfogva el is basztam a délelőttöt. Mindig ez van, ha nem osztom be furfangosan előre a feladatokat. Viszont elolvastam egybe (1-50) a teraszos terhesnaplót, amitől egyrészt tudom, hogy inkább mégse akarok gyereket asszem, másrészt rájöttem a rejtélyes szerző kilétére, de ez titok. Nem értem egyébként, hogyan siránkozhat valaki vég nélkül a külalakján, ahelyett, hogy a tény zavarná: egy idegen élőlény mocorog benne, mint féreg. Súlyos önértékelési zavarok lehetnek a háttérben. Vagy az én hátteremben, megítélés kérdése. Az azért jó megállapítás volt, hogy a csajoknak patent kis elképzeléseik vannak terhességről/szülésről (ellentétben a pasikkal), bár ezek a forgatókönyvek persze azért elég kevéssé reálisak. Még egy mondat a témához: lenyűgöző, hogy még mindig nem, vagy csak nyomokban észlelhető a lázadás jele, ami az egész kérdéskör orvosi ellenőrzési jogát és gyakorlatát kérdőjelezné meg végre. Még mindig és egyre inkább rendelők, kórházak, hivatalosságok, bürokraták, újságok és műtétek uralják a szülést, s vele a nőket. S velük az embereket, ámen.

Padre meg én egész nap pakoltunk. Ez már csak így van lakásfelújítás után. Pontosabban délelőtt Padre az egyetemen agytágít, én dolgozom, és csak délután kezdünk tollászkodni rosszkedvűen egy hót fölösleges és meddő veszekedés után. Aztán becsönget egy szomszéd, hogy a pincénkben látott néhány kisbútort, kell-e nekünk, mert neki igen. Ennél nagyobb taplóságot még ne láttam. A pince, amin kint a név, emelet-, ajtószám és havonta fizetünk bérleti díjat a használatáért, szóval a pince olyan, mint a lakásunk. Oda bekukkolni és csemegézni a holmikból olyan, mintha a pecóba jönne be lazán a faszi körbenézni, mit hasznosíthatna. Mindezt lenyeltem, hiábavaló lett volna a huzatos lépcsőházban kifejteni a dolgot, inkább lekocogtunk vele azon melegében megnézni, mit akar. A két ronda mert narancssárga, kidobásra ítélt fürdőszobaszekrényre vetett szemet, és egy ronda mert barna, használhatatlan méretű fiókos minikomódra. Padre van annyira tapasztalt, hogy befogja a száját és rámhagyja az alkudozást, aminek jelen esetben az lett a vége, hogy egy láda sörért nagy kegyesen átengedtük a szemétre szánt bútorokat. Mindenki jól járt.
Na. Nem jobb így, mintha egyszerűen csak annyit mondtam volna: már piáért adogatjuk el a bútorainkat?

Jön a hideg hahó! Ma eldöntöttem, hogy inkább szavazok az EU-ra, csak múljék el már az életemből Törőcsik+ Győzike meg Jordán+ Siklósi meg Kozso+ Dopeman (Őőőőő) meg a két arctalan focista végre. Ha még sokat sulykolják őket, a végén csak felmerül bennem, hogy akarok-e én egyáltalán pont ezekkel együtt élni az Unióban. Az országban, mit nem mondok. Bár ha már ezt a hihetetlenül kifinomult kampányt bírták kitalálni így, pár héttel a sorsdöntő népszavazás előtt, akkor azért lennének ötleteim, kiket akarnék párban látni a plakátokon. Mondjuk azt is el bírtam volna gondolni, hogy kivételesen nem szarakodik végre egy szimpla expolitikus, ha meghívják Athénba szimbolikusan jelen lenni a csatlakozás aláírásánál, állami költségen. Persze mit várok egy ilyen kis köcsögtől, én naiv. Persze mit érdekel engem, hogy mivel hergeli magát. Felőlem… Csak ne kerüljön valahogy plakátra megint a savanyú pofája, azt kérem.

A hely, ahol dolgozom, minden kedden megjelentet egy oldalnyi összeállítást a Nagy Büdös Agglomeráció településeiről, akik szerepelnek a BKSz (Budapesti közlekedési szövetség) befolyási övezetében. Hablatyol valamit egy helyi illetékes, hogy nekik jó-e, miért, miért nem, tudnak-e róla egyáltalán (édeskeveset persze), aztán bemutatjuk milyen az adott közösség webes megjelenése (katasztrofális, naná), végül egy röpke történeti áttekintés Neander-völgytől, szarmatákon, avarokon és törökökön át a Monarchia majorsági vadkapitalizmusáig és tovább, a 20. századi rendszerváltozásokig, mostig. Ezt a részt írom én és baromi érdekes, élvezem is. Tele van ilyenekkel a fejem, hogy Érden hol kelt át a réven a Csepel szigetre Lajos király, hogy elbúcsúzzon a feleségétől, mielőtt holmi patakba fullasztotta magát Mohácsnál; hogy Veresegyházán Medvemenhely működik és van három tó meg egy úszóláp; hogy Szentendrére hogyan mikor és honnan kerültek a „rácok” szemben Ráckevével és persze nem is rácok, csak annyira, mint amennyire a „svábok” svábok. Nem villogok itt a felcsipegetett roppant tudásommal, de kb. ez a kutakodás tart mostanában életben. Imádlak szép hazám, kár, hogy oly szűkek a határaid, kár, hogy oly kék az útlevelem.