Kánikuláról, nyelvújításról

Kedvenc esélyegyenlőségi miniszterem kétszer is meglepett egyetlen cikken belül. Egyrészt bedobta a köztudatba, pontosabban az én köztudatomba, hogy elindítanak valami kísérleti programot a Cserehátban, bocs, az ottani mikrotérségben Ladányi János koncepciója alapján. Remélem, ez nem a putrifelszámolásos stuff újbóli felmelegítése. Akkoriban még olyan javaslatok is napvilágot láttak, amelyek a dögkutak betemetését szorgalmazták, mint orvosságot minden bajra, de hót komolyan. Mások meg a rendestől eltérő személyiket osztottak volna a romáknak. Meg akkor a nem roma szegényeknek is, gondolom. Mint anno a hajléktalan igazolvány. Aminek ők egyébként borzasztóan örültek és fontosnak tartották, ha lehet hinni a szaksajtónak és ebben miért ne lehetne. Sajna a kísérletről több nem derült ki a cikkből, biztos Czenének is melege volt, erre majd rá kell keresnem papíron. Pláne, hogy az egyik kedvenc kistérségemről van szó. Pláne hogy.



A másik meglepetést a Nevén Nevezd Szótár tervezett bevezetése okozta punnyadt fejemnek. A kezdeményezés lényege, hogy a túl finomkodó, pontatlan és (ezért) gyakran sértő kifejezéseket száműznék a köznyelvből, elsőként a politikai közbeszédből. Na nem minden helytelenül használt kifejezést, csak a prostitúció, a családon belüli erőszak és az emberkereskedelem témakörében felbukkanókat. Reméljük eztán nem lesz tele a sajtó örömlányokkal és légyottokkal, eltűnnek a szisztematikus agyonverésről szóló cikkekből a szerelmi tragédiák, nem emlegetnek többé szolgáltatót a kizsákmányoláson alapuló ügyletekről szólva, stb. Ezzel párhuzamosan kipusztulnak a mindenütt hemzsegő idézőjelek, amiben álszent sajtónk fuldoklik jelenleg. Nagyon kíváncsi vagyok, kik készítik ezt a szótárt és mi alapján. Egyeztetnek az Akadémiával? Vajon helyet kap benne a hivatalos alulfogalmazásoknál jóval kifejezőbb szleng is? Lesznek benne valódi nyelvújító lelemények, mint a kupaxalon? És meddig mennek el? Lehet eztán pinának hívni a pinát, köcsögnek a köcsögöt, szopatásnak a szopatást? Vagy annyira azért mégsem?

Nem is értem hogy jött ide ez a téma. Hát nem eldöntöttem pici koromban, amikor nem voltam hajlandó szoknyát húzni, hogy inkább az agyamból élnék, ha lehet? Hát nem bemarkolt azonnal valami szerencsétlen, amikor mégis szoknya volt rajtam? Hát nem jobb és egyszerűbb mégis a tehenes történet? Hát nem szeretnék én is inkább sósavban fürdeni?

Kánikuláról, kidöglésről

Elragadott a hevület kissé, semmi konkrétat nem mondtam az elmúlt hétről, már nem is fogok valószínűleg. Semmi kedvem napra- távra lebontani az egészet. Udvariassági, ámde őszinte futam: köszönet Dzsónak, hogy megszervezte, köszönet Öcsémnek és Dr. V-nek, hogy elcsábítottak és hogy segítettek, köszönet a többieknek, hogy nem voltak magas elvárásaik, köszönet Padrénak, hogy megtanult kormányozni és hogy mindig leült az ingó lélekvesztőben amikor beparáztam.
Az van, hogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, de mindig elkanyarodtak. Apám története járt a fejemben a tehénkéről, aki a gyártelep felé futó sínek mellett legelészett, öles vezetékek alatt és hátával pont a sósavas cső dugóját lökdöste ki, így ráömlött tetű sok sósav és a tehénkének annyi. Nem tudom, miért ez van a fejemben, de nem tudom onnét kivetni.

Kánikuláról, Tiszáról, túlélésről

Mert az volt, túlélés, minden tekintetben. Itt ülök ebben a büdös városban és még mindig nem hiszem el, hogy maradandó sebek nélkül végigcsináltam. Kis botlást nem számítva becsülettel végig. Legalábbis nem húzattam le magam motoros ladikkal pálinkáért és monokiniért cserébe. Egy napot azért ellazsáltam, ez alól viszont a jól ismert menstruációs görcsök adnak felmentést. Nyílt vízen, tűző napon, árnyék nélkül, gyógyszer nélkül senki nem gondolhatja komolyan, hogy öröm a menzesz. Hűvös szobában, redőny mögött fetrengve se az, hát még. Ezt a bakit leszámítva sikeresen átestem tűzkeresztségek egész sorozatán, de jövőre inkább a békés, nyugodt és legfőképpen kicsike Fertő tóra megyünk – gondolom most. Kezdőként elég rémes ötlet a teljes napodat evezéssel tölteni, miközben nem látod és nem hallod a mögötted ülő Padrét és nem puszilkodhatsz vele. A totális túlhajtás nem kedvez az intellektuális beszélgetéseknek sem, levegőd sincs, nemhogy gondolatod. Partot érve bután nézel ki a fejedből és simogatásra sem bírod emelni a karod, a vízen pedig abban merül ki a verbális kommunikáció, hogy tartsd már egyenesen azt a kurva hajót. Ha valaki valaha azzal áltat, hogy azt a napi 30x kilométert lazán lecsorgod úgyis, hogy nagy néha megpiszkálod a vizet a csónak seggénél, akkor annak húzz a fejére egy fekete zsákot, a zsák zsinórját szorosan kötözd meg a nyakánál és erősen öklözd gyomorszájon az illetőt. (Ellenben ha valaki arról próbál meggyőzni, hogy az egész túrára elég egyetlen póló és a bicskád, nyugodtan és fölényesen röhögd szembe, mert a bicska is túlzás.)
A vízi túrában alapvetően nem az a baj, hogy az ember kezdetben képtelen irányítani a hajót és maga körül pörög, vagy nekicsapódik az első szembejövő pillérnek miközben jóakaratú népek üvöltöznek neki tanácsokat. (Mert azt én is látom világosan, hogy jobbra, jobbra, menjek jobbra, de hogyan, könyörgöm.) Nem is az a baj, hogy minden tikkasztó és izomszakasztó nap végén kilométerre kell felvonszolni valami ismeretlen és sötét parton bukdácsolva a dögnehéz hajót, sátrat, bográcsot, átázott ruhát, vállról indítható rakétát és páncélszekrényt. (Mert belátható, hogy a túra ezzel jár, még ha én azon kevés szerencsétlen lúzer közé tartozom is, akinek bőrét lenyúzta az evező, átégette a nap, agyoncsípte a szúnyog és most még zsákokkal dörzsölheti tovább a vállát.) Nem is az, ha az egy évre kiszabott szemrehányó pillantás- mennyiséget két nap alatt begyűjtöm, mert enni sincs erő, nemhogy fát gyűjteni. (Mert úgysem eszem az ipari méretű és állagú kajából, cserébe reggel segítek lecipelni a maradékot és mosogatok.) Nem is az, hogy a zöldfalú folyosón ereszkedve fingom nincs, hol járok, mi van itt, melyik Bereg, melyik Szatmár, kik élnek. (Mert az apadó vízről nem látni semmit, nem tudni semmit és csak azt hajtogatom, majd eljövünk gyalog.) Nem is az, hogy majdnem minden kikötésre alkalmas helyen elviselhetetlen slágereket bömböltetnek és a kempingekben garantált a hasonló színvonalú és hangerejű diszkó. (Mert az ember bárhol el tud aludni mélyen, ha fáradt, márpedig az, ha ivott, márpedig sokat, ha a Szigeten edződött, márpedig ott.) Hanem azok a leírhatatlanul kemény fapadok, amin egész nap, egész héten, egész életemben és még a pokolban is kénytelen vagyok ülni. A túrakenuk komfortfokozata simán lenyomja bármelyik közelmúltból ismert tábor priccsét. Embertelen. És ezen nem segít se a vizes törölközők halma, se a műanyag polifoam, se a műszálas fürdőruha. Erre sajnos nem készültem fel, erre az egész napos kényelmetlen kucorgásra, mint ahogyan a megfeszített izommunkára sem. Tokajba érve úgy éreztem, hiába inog alattam a föld, hiába szédülök be szinte minden lépésnél, én, a nyomorult szárazföldi patkány, ha nem gyalogolhatok pár laza kilométert valami hegyen, tüstént elpusztulok. Gyalogoltam is, sőt, később kissé külön is vonultam, mert bár mindenkit szeretek, néha jól esik a magány.
Minden más viszont kiváló egy vízi túrán. Jók a csillagok, az öntudatos madarak, békák, bogarak, a mozgalmas csönd. Jó a víz, a víz közelsége, hogy bármikor belemehetsz, ott van kéznél, neked van, csak úgy van. Jó a levegő, amilyen fényes, meg ahogy mozog. Jók az emberek, az együttbüdösödés, a mosolyok, a váratlan segítségek. Jók a dalok, a gitározás, a tábortűz. Jó a megtisztulás, hogy minden szarság elveszti jelentőségét nyomtalanul. Amikor vizes fából kell tüzet csiszolni zuhé után a tiltott ukrán parton, már nem is fontos annyira az elromlott lift, a főnökök balfaszsága, a háborúk meg az ilyen biszbaszok. Jók az emberek, hogy annyifélék, mégis egyek, jók az új ismeretségek. Jók a mélyinterjúk, amiket porainkból feltámadva folytatunk a helyi népekkel meg a mieinkkel. Jók a gesztusok, ahogyan lelassít mellettünk egy motoros, óvjon a hullámaitól, ahogyan meglengeti botját egy horgász, ahogyan ráköszöntjük forró söreinket a partról ugrálókra és nevetünk és suhanunk. Jó az időtlenség, hogy semmi aktuálisat nem tudunk a külvilágról és csak a lényeg marad: kinél van víz, kinél sör, milyen a sátorhely, milyen az iszap. Jó az út, hogy sohasem tudjuk, mit hoz az újabb kanyar, milyen kihívást, milyen látványt, milyen embert. Jó, hogy mindig van újabb kanyar.

Kánikuláról, áramról, elutazásról és hazatérésről

Követgetjük az US- Canada Blackout vicces történetét. Eddig is tudtuk, most már egyértelmű: New York a világ közepe. Az angol nyelvű hírcsatornákon lenyom földrengést, erdőtüzet, vízhiányt, tájfunt, de még Detroitot és a kanadai városokat is. Több mint gyanús, hogy a szakértőknek fingjuk nincs az okokról (21 erőmű pár másodperc alatt, köztük 10 nukleáris, könyörgöm), csupán azt ismételgetik hisztérikusan, hogy nem terrorcselekmény és hogy senki nem sérült meg. Padre szerint a ’77-es (?) nagy kiesés okát sem tudták meg soha pontosan, de bármi legyen is a helyzet, nem kéne egymásra mutogatni, ezerrel dezinformálni és másodvonalbeli terroristák állítólagos elfogását ünnepelni. (Közben egy szót sem ejteni se Libériáról, se Irakról.)
Mindezen túl igazán hangulatos lehet parkban aludni, kilométereket gyalogolni, ingyen fagyit enni a sötét utcákon, tüzet rakni a kertekben. A mi városunk a taxisblokád alatt volt utoljára élhető, azóta kitartóan szorulunk visszafele a föld alá, a magasba, dobozokba. Kérdés, az ottani emberek hány napig lesznek jófejek, önkéntes vízosztók, közlekedést irányítók. Talán kitart addig a kedv, míg nem merül le az összes elem, minden akku, amíg le nem olvadnak a szekrényméretű hűtők, amíg nem szökken magasba a lopások, garázdaságok száma. Ha jól rémlik, Arthur Hailey (?) írt valami hasonló áramkimaradást, igaz, Los Angelesről, de igen tanulságos volt. Pedig akkor még nem is privatizálták szerte- szét az egész szektort. Most persze majd az jön, hogy erőműveket kell építeni, minél többet, pedig nem. Az energiacucc is olyan, mint a szemétkérdés: nem kell annyi hulladékot termelni, akkor nincs akkora gond a kezeléssel sem, ergo, vissza kell fogni az energiafelhasználást, akkor kevesebb esély van arra, hogy a jelenlegi pazarló system lerohadjon. Ez aztán az igazi demagógia, gratulálok palkata, de hogyan másképp lehetne ezt röviden összefoglalni. A legnagyobb veszély szerintem, ha nem tart elég ideig az áramszünet és az amcsik megerősödve jönnek ki az egészből, mert még nagyobb lesz az arcuk. Mert akkor nem fog semmi változni, sőt.



Megint azt kell mondanom, hogy mindez nem fontos. Hajnalban indulunk végre a Felső Tiszára, ami most éppen se nem ciános, se nem árad, csak éppen alig van benne víz. Összecsomagoltuk, megetettük, kitakarítottuk, lefedtük. Szomszéd néni fog locsolni meg postaládát felügyelni. Postaládán tök hiába van ott a matrica, hogy nem kérünk reklámot, ahogy ezt előre láttam. Őszre itt lesz az ideje a próba-reklamációknak ha nem is a próbapereknek. Nehogymá csak elektronikusan lehessen elkerülni a spamot, realban meg nem. Előkészületek részeként ki kellett próbálnunk a felfújható matracot + pumpát, fújódik-e, pumpál-e. Azonnal kiderült, hogy zsírúj matrachoz nem csomagolták hozzá azt a hatalmas dugót, amivel gyorsabban lehet leengedni, mint a szelepénél, de így fölfújni se. Sebaj. Padre rövid kísérletezés után rájött, melyik ásványvíz kupakja passzol tökéletesen a lukba. Nem hiába agyaltam én ezeken a színes kupakokon másodikán, nem hiába teszteltük végig az összest, volt most miből válogatni.
Utazásban az a legjobb, amikor kikapcsolom a gépet, ki a telefont, ki a mobilt. Ablak becsuk, függöny behúz, víz elzár. Az is ugyanilyen jó, amikor hazajőve bekapcsolom a gépet, a mobilt, a telefont. Kinyitom az ablakot, a vizet. Szabadság ez is, az is, én meg kétlaki vagyok. És évelő.

Kánikuláról, kotonról, szőnyegről

A hazai abortuszok megdöbbentő számán kesereg a nol.hu. A tavalyi összes 96.000 élve születésre 58.500 kaparás jutott, ami háromszor annyi, mint az uniós átlag. Ami uniós átlag szintén elborzasztó. Ezek nem egészségügyi okokból végzett műtétek voltak, hanem a nem kívánt terhességek azon része, ami így végződött, biza. (És nincs benne azon nem kívánt terhességek száma, amiket ilyen vagy olyan okokból mégis kihordtak.) A cikk elég leegyszerűsítően egyrészt töketlenkedést, másrészt anyagi okokat sejtet a háttérben. Az abortusz teljes árát (nem teljesen megbízható források szerint 8-10.000 forintot) a nőknek kevesebb, mint fele, csupán 43 százaléka fizette ki, a többiek vagy combos kedvezménnyel vagy tök ingyé’ fekhettek az asztalra. Nem tudom mennyibe kerül csúszópénzestül, narancsléstül egy kaparás, de a szerző szerint lényegesen olcsóbb, mint a fogamzásgátló eszközök használata. Tény, hogy állam/ alapítvány/ bárki egy kanyival sem támogatja a prevenciót, ráadásul az összes preventív firlefranc ára már most is az egekben és töretlenül nő tovább. Két éve, amikor abbahagytam a hormonbombák szedését, olyan 6 ruppóhoz közelített a háromhavi adag, de létezett ennél olcsóbb bogyó is. Azért ez nem egy földhözcsapó összeg. Különféle okos kimutatások szerint egy átlagos házaspár 1,7- szer szeretkezik havonta, engedjünk meg két alkalmat minden hónapban, mert imádom a statisztikát. (Érdekes és jellemző, hogy csak a házaspárokat vizsgálták.) Ha minden alkalommal egy kotont használnak, az kb. 200 forint havonta, az összehasonlítás kedvéért három hónapra vetítve 600 pénz összesen és a gumi legalább nem ártalmas az egészségre. Röviden tehát - ha valaki megunta volna a számokat- az egy üzekedésre eső legolcsóbb fogamzásgátló eszköz ára harmada egy korsó sörének és a legdrágább se kerül többe, mint egy mozijegy. Persze, ha el akarunk kanyarodni, felmerülhet: ha egy csaj igazán ki akarja használni a bogyó árát, úgy jár jobban, ha fajlagosan minél többet kufircol.



Áh, mindegy, nem fontos. Mi a fontos? Eljutottunk végre oda, hogy Padre kiteríthette a bolondos, álmodozó, ragyogó, puha szőnyegeinket szerte a lakásban.

Azért még idemondom, ami a fenti cikkben igazán szíven ütött, figya: „A fogamzásgátlók támogatása „elvi probléma” is: bár számos elképzelést kidolgoztak már, ezek bevezetését nehezíti, hogy a nőgyógyászati szakmai kollégium – etikai és szakmai indokokra hivatkozva – nem akart ajánlatot tenni azon készítmények körére, amelyeket a kedvezményezettek közé javasol.” Ez pedig a menjenek a jó kurva édesanyjukba minősített esete. Ha ugyanis van a szerek/ módszerek közt olyan (miért ne lenne), amit nem ajánl jó szívvel a szakmai kollégium, arról minimum kéne tudjon az érintettek széles köre. Ha meg nincsen, akkor talán az összesfélét kéne ajánlgatni brrr pesszáriumtól az akácmézes dugóig, hogy az önálló kis polgárkák szabadon dönthessenek, melyiket használják a rettentő sok közül. Szal milyen etikáról beszélgetünk megint? A pénzéről? És ha már itt tartunk: vajon mindenféle abortusz-technikát támogatnak, vagy a rombolóbbat jobban? Esetleg kevésbé? Hány százalékos támogatást kap a vákuumos, hányat a gyógyszeres? Milyen alapon szelektálnak, hogy +@!#&>%! ?

Kánikuláról, szoborról, Verőcéről

Felgyógyulván szoft ámokfutásból, közösségi életet kezdtünk élni, amiből berúgás lett meg jó beszélgetések. Amilyen alpári a főváros zenei kínálata, valahogy megint egy Balaton – koncerten kötöttünk ki, de az legalább ingyen volt a Gödör teraszon. Pocsék hely jó emberekkel. Vígnek rövid a haja, néhány szám erejéig a régi tagokkal (Immanuel, Simon) nyomultak, volt megint Neurotic, kutyaszeműek sehol, a helyszín nyilván más közönséget vonz. Szinte a szokásos, csak a büfé kriminális meg a személyzet. Van olyanfajta pultos, akinek többször is szívesen elmagyarázod, hogy három deci félszáraz vörös két deci szódával és két deci száraz fehér három deci szódával plusz két szelet citrom, de a sunyifajták nem tartoznak ezek közé. Kár volt akkorát küzdeni a fapinákkal és egy tejbetök mitugrásszal, mert a piák húgymelegek, jeget még zúzódásra sem adnak. Továbbra sem törzshely tehát a Deák téri pénzmosoda, nem úgy a Szóda udvar. Itt hűtött piák korrekt áron, jó zene, lehet lazulni. Na ez a lazulás sikerült nagyon jól. Igazán rám fért. Elmeséltem valakinek, hogy Kertész Imre nem szeretné, ha még életében szobrot állítanának neki, de a hálás jelenkor fittyet hány, meg 2 millert az ablakon. Az egyik arc azt mondta, hogy akkor haljon meg az író, a másik azt, hogy bunkó. A Magyar Szigetet is elmeséltem, ezt már másoknak, mert el akartunk menni szemügyre venni, mégis hogy’ mutat a KISZ táborból visszamaradt román bútor a jurtákban. Egy-két előadás is érdekelt volna, meg úgy egyáltalán, hiába riasztottak minket a számtalan karlendítős-, skinheadbrutál-, szarráverős történettel.



Valamelyik télen voltunk abban a táborban. Tél elején, vagy végén, már nem tudom, de kurva hideg volt, fűtés meg semmi. Az egész lepukkant szállodában mi voltunk egyedül, meg egy igen hangos lengyel csapat, nekik persze dögével vodkájuk és egyébként is pólóban flangáltak. A fürdőben csak hideg víz csordogált, ruhástul dideregtünk az ágyban és nem volt mit enni. Estére frankfurtinak titulált híg leves a kongó étteremben, otthagytuk, reggelire dermedt szafaládéforma száraz kenyérrel, azt is. Bezárva éreztem magam és útlevél nélkül, hullámokban jött vissza az építőtábor- feeling, még az ízetlen tea is műanyag kancsóban lötyögött, tetején az előírásszerű zsírfoltokkal. Este falubál volt, gondoltuk benézünk, felmelegszünk a sok ember közt, pláne, hogy a rendezvény miatt minden más zárva. De nem engedtek be. Pedig még azt is bevállaltuk, hogy svábok vagyunk, hátha. Visszakullogtunk a jégverem szállóba, dacból tótul káromkodtunk. Odafagyott a kezünk az egyetlen, véráldozattal szerzett sörösüveghez és fájt pisilni. Később persze rájöttünk, miképpen melegíthetjük fel egymást, de reggelre így is hullamerev lett az arcom, és nem a csókolózástól és nem is az orális szextől.
Másnap reggel korgó gyomorral szabadultunk börtönünkből és egészen Zebegényig futottunk. Vonakodtak kiszolgálni, olyan éhenkórásznak néztünk ki, rajtunk az összes ruhánk, lila szájunk remeg. A legjobb borukat rendeltem meggyőzésből, nézzenek inkább különc milliomosnak, akinek a fagyoskodás a hobbija. Ez bevált. Emlékszem erdélyi kajákat ettünk, nem is túl jókat, bár a tárkonyos pityókaleves életmentő volt megint, percekig melengettük gémberedett kezünket a tányéron. Na, már ezért is jó lett volna kipróbálni nyáron az Expressz tábort, de ha nácik vannak ott, akkor nem. Majd télen. 

Kánikuláról, mélyrepülésről, csillagporról

Önvédelemből és mert ez esik kézre, leginkább a gondolataimmal voltam elfoglalva. Rendszeres párbeszédet folytatok magammal, nem az, csak szeretem, ha én mondom meg a dialógus idejét és témáját. Márpedig 45 fokban fülledni a kanapén meglehetősen szűkre szab, a mostanra már tényleg elviselhetetlenül unalmas derékkipurcantós játék még inkább. Így esett, hogy több napot töltöttem félkómában a melegtől és a bivalyerős fájdalomcsillapítóktól, közben meg azt malmozta a fejem jobbik része ütemesen, hogy nem vagyok jó semmire, semmire de semmire, rette rette rettete. Nem kellemes. Meg itt van ez a gyerekügy. Az elmúlt 10 évben azt mondogattam magamnak, hogy ráérek 10 év múlva, közben meg telt az idő. Most is ezt mondom magamnak, pedig jócskán múltam harminc. Ilyen háttal úgysem lehet kihordani valakit, meg a cigiről se mondanék le szívesen és hát ugye a szoptatás se vonz, mint ezt többször kifejtettem. Terv szerint egy kölköt bevállaltam volna, a többi hatot meg örökbe fogadjuk, de mostanra úgy néz ki, inkább mindegyik lelenc lesz. Minek szülni, ha tele vannak az árvaházak, kérdezi a racionálisan szikár énem. Meg így több esély van színes kölkekre szert tenni, ami abszolút kivitelezhetetlen, ha csak Padre és az én génkészletemre támaszkodunk. Mondom, mélyben repültem kissé. Még vízióm is volt, nem is egy. Gondoljunk bele: csapzott halánték, ködös szemek, merevgörcsbe iszaposodott izmok, odakint üvöltő hőség, motoros kaszával nyesik a kókadt füvet pluszban ötpercenként elcsörömpöl a BKV. Csoda-e, hogy ébren álmodtam. Csoda-e hogy nekem kellett végigvajúdni és pokolbéli kínok közt megszülni egy új, tiszta Földet. Csoda-e, hogy már nem láttam felsírni az óceánokat, mert gerincem mentén kettérepedtem és csillagpor lett belőlem.

Kánikuláról, Rejtélyes Projektről és vásárlásról

Tegnap jól elkalandoztam, végül nem is meséltem a Plázsról. Az ismert előzmények után kicsit durva megint millió ember között korzózni, sasszézni. Most a homokot is szívesen elnélkülöztem volna, annyira elég a porból. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám nem teljes a riviera- feeling egy közeli erdőtűz füstje nélkül, de azért jó hely az. Már önmagában, hogy visszavették a kocsiktól, igen kellemes. Az első pár napon éjfélig voltak nyitva, aztán közeli lakók beszóltak, hogy ezt mégsem kéne, azóta 10-kor kapuzárás. Legalábbis így mondta egy tejfölösszájú és udvarias biztonsági, akin nem volt semmiféle felségjelzés csak a talpig fekete ruhája. (Továbbra sem értem hogyan képesek emberek csupa feketében állni a tűző napon.) A többi őrön se volt felirat, nyakbalógó, csíptető vagy bármi. Furcsa, ilyet még nem láttam. Olyanról meg még nem hallottam, mint ami Etyeken történt július végén szegény szegregált partyarcokkal. Kiver a víz, ha csak a fele igaz annak, amit mondanak a Katlan előtti módszeres igazoltatásokról.





A Plázs tehát amolyan kicsit savanyú, kicsit sárga, kicsit fele akkora, mint tervezték, de gusztusosak a kaják, vannak nyugágyak, koktélok (990 a Mojito, de csak fél adag), háromféle sör korrekt árakon, frissen csapolva. Van sajtbolt, ingyen net, jelen van a Zwack ház és egy villányi pincészet, a Mayer. Szerencsés kézzel kitiltották a lángossütőket, idén nyáron már nem bírok több olajszagot elviselni. Meghökkentő viszont, hogy nincs újságos – könyves. Egy strandszerű képződményen, ahol szinte kizárólag csak ejtőzni lehet, igazán elkélne egy könyves pult. A zuhanyzókat (hordó az égben) lábmosásra használják leginkább, alig akad fürdőruhában pózoló. Reggel kilenctől tai- chi, ha jól írom, órát tartanak a homokon, ez elég hangulatos lehet a szabadtéren, Duna partján. Viccesek a táblák, különösen, ami a gumikacsák fürdését tiltja. Elvben nem lehet bicóval behajtani, de ezt mindenki leszarja. Elvben autóval sem lehet, de ezt is. Már megint. Elvben kutyát sem lehet behozni, de hát persze hogy. (Képi bizonyíték.) A nép igen vegyes, úgy ruhára, mint életkorra. Nyúzott kisgyerekesek, ápolt cigányok, loboncos hajú értelmiségiek, budai nagymamák, kopott öregurak, bizonytalankodó párok. Sokan, főleg elegáns nénikék, a környező utcákból érkezhettek, némelyiken cérnakesztyű, gyöngyszürke kalap. Halálian élvezik, az látszik, csacsognak baromságokat. Rájöttem, hogy imádok hallgatózni, és ezzel megleptem magam. A sajtosnál kecskegomolya vásárlása ürügyén megtudakoljuk mégis honnan Baranyából, ó marketing, és a csajnak bepárásodik a szeme, hogy ismerem Véméndet. Van értelme olvasni. Van értelme országot járni.





Ma vidékre utaztunk az áttekinthetetlen és kiismerhetetlen Volánnak kiszolgáltatva, ennek dacára eseménytelenül, értsd, csak kétszer kaptunk szívbajt. Az irtóztató meleg ellenére megérte a bumli és nem csak a találkozásért önmagában, nem csak a tökéletes ebéd miatt, az ajándékok miatt, hanem mert lesz munkám jó pénzért, méghozzá olyan, amilyet én akarok. Ha nem baltázom el. Ez a Rejtélyes Projekt, többet erről most még nem szólhatok.
Visszaúton bepörögtünk egy hypermarketbe, így lett végre saját önálló hátizsákom, lett pumpa a matrachoz a sátorba (nem hedonizmus, nem Borsószem királykisasszony, csak a hátam), lett itthonra több tonna ásványvíz, csak esőköpenyt nem kaptunk. Mostanra vérszemet kaptam és nem érem be a zsebkendő méretűre összehajtogatható papírvékony vacakkal, de nem ám. Minimum olyan sárga- kék viharkabátot akarok bivalyerős vitorlavászonból, hatalmas kapucnival, mint amilyen a breton halászoknak van. Jó vicc lesz abban bukdácsolni a térdig érő Tisza napsütötte vizében. Az új pumpa meg miért is lenne kompatibilis a bicikli szelepével.

Kánikuláról, betegségről és vallásról

Rögzítem a tényt, hogy a Sziget után azonnal, amint hazaértem, bedurrant az orrom. A kis fitos (pisze?) helyén most egy megtermett krumpli trónol babaarcom közepén. Torok kaparva. Fej takonnyal töltve, szem égve és csípve, nyálkahártya kimarva, optimizmus feladva. Ez most nem csak afféle nyavalygás: további 9 emberről tudom biztosan, hogy hasonló, vagy ennél is komplikáltabb tünetetektől szenvednek. Remélem nem valami spéci island- kór, valami különleges légiós betegség, továbbá remélem, gyorsan elmúlik.

A takony nyúlósan húzódott végig a napomon, csökkentett üzemmódban működtem és közben nem kaptam se levegőt, se enyhülést. Délután végre összekapartam mag annyira, hogy újabb köröket fussak leendő ex munkahelyemmel, immár személyesen. Tréfásnak tűnik, de szerintem nagy geciség készülődik ottan vaskos sunyiságokkal. Avagy mivel magyarázzuk, hogy még egy nyomorult felmondó levelet se kaptam az eltelt két hónap alatt? Most járjak megint munkaügyi bíróságra? Elegem van már ebből, de nagyon. Padre persze lubickol, jó csaja van és jó élete, gondja szinte semmi, én meg épp a napokban tudtam meg, hány százezerrel tartozom az apehnak, mint mintaszerű kényszervállalkozó. Igazságtalan vagyok, ettől keserű. Mi a fenét csinálhatna még a pasik legjobbika azon kívül, hogy biztatóan és bizakodva néz rám? Hálából elcsaltam a fortyogó városba. Estefelé útba ejtettük a Plázst, hogy saját szemeinkkel, füleinkkel és egyebeinkkel szerezzünk benyomást. Előtte gondosan felmértem a Spinoza házat, a kettő között pedig benéztünk a Lubavicsiak zümmögésére a Vasvári Pál utcában, csak úgy.
A Spinoza jó hely, elegáns és légkondicionált, reményt keltő kajákkal. Mindent szeretünk, ahol létezik bélszín zöldbors mártással és holland sajtleves ad felmentést a kötelezővé vált francia hagymaleves – görög gyümölcsleves rémpárostól. A Spinoza egyértelműen és nem titkoltan a sörárakat használja szűrőnek, ami megbocsátható, lévén ez egy kávé- és színház. Majdnem üres volt, csak a mellettem lévő asztalnál zsidóztak kedélyesen, hangosan és magafeledten, a változatosság kedvéért filoszemita felhangokkal. Padréra várva elolvastam az Amaro Dromot, el a Népszabadságot, valami holland/ angol nyelvű művészeti lapot, és az ÉS-t. Dagad tovább a Németh Gábor- Bán Zsófia- Keresztesi József vita, mindenki beszállt, aki nem nyaral. Olyan szépen elbeszélnek egymás mellett, hogy azt tanítani kéne. Biztosan tanítják is.
Olvadó fagylaltot ettünk. Benézegettünk udvarokra, fel az ablakokra. Folyt rólunk a víz. A Pesti Jesivában működő templomba folyamatosan gyűltek a népek, mindenünnen fiatal pajeszos- kalapos- kaftános férfiak és csinos, stólás- kendős nők siettek. Mindig elképedek hogyan képesek emberek ilyen dögmelegben fekete, mindent fedő ruhákat hordani, akár a chaszidokat, akár a harisnyás apácákat nézem. A civilebb kinézetűek közül sokan csak a kapuban varázsolták elő a zsebükbe gyűrt kipát. A még csak ennyire sem ortodox formájú (baseball sapkás, pólós) járókelők is gut sábeszt köszöntek vidáman, jó hangulata volt. Odabent persze szeparáltság nemi alapon. Nőknek csönd, férfiak duruzsolnak. Néha elgondolkodom, könnyebb lenne-e az életem, ha betartanám azt a kb. 640 tiltó törvényt a tórából például, vagy bármelyik másik tételes nőgyűlölő vallásból. Példánál maradva: nem gyújtanék villanyt pénteken, se semmi mást, szombaton szigorúan nem dolgoznék, hosszú rituális fürdőket vennék kötelezően minden héten, az egészségem érekében előírnák mit egyek, mikor és milyen sorrendben, és a szexuális életem is garantálva lenne bizonyos mértékig. Egyfajta biztonság lehet ez sokaknak. Nekem börtön. Bár ez a mosatni se sokkal jobb változat, az is igaz.

jelszó: chill out

Mosunk. Takarítunk. Sarat lapátolunk a fürdőkádból, mind rólunk ázott. Ha ez marad a tendencia, lassan elhordjuk a szigetet. Rácuppantam a citromos ásványvízre, mert az melegen is iható és nem kóstoltam meg a bodzás Fantát. Elolvassuk az összes emilt, telefont töltünk, sarkat ápolunk és vérhólyagot. Átnyálazzuk a felgyűlt Népszabadságokat, folyóiratokat, egyebeket. Behívjuk a beszámolókat, más emberek blogjait, kedvenc fórumainkat. Letöltjük a képeket. Feltöltjük a hűtőt. Meglocsoljuk a teknősöket, megetetjük a virágokat. Sok a halott, viselhető a veszteség. Számlákat rendezünk, szülőket nyugtatunk, elveszett bankkártyákat tiltunk le. Újrainstalláljuk a lejárt szavatosságú, trial version vírusirtókat. Portalanítjuk a képernyőket. Zoknikat válogatunk. Hajnalban elütöttek egy kutyát, de vinnyogva továbbszaladt. Semmi változás. Apám faluját elözönlötték a katonalegyek. Back to the real life. Már csak egy hetet kell átaludni a vízi túráig. Döng a meleg, döng a légy.

jelszó: programok akkor

A tegnap első fele a civilfaluban zajlik. Egy évre előre megmentünk mindent állatot, emberéletek, bebörtönzöttek és megkínzottak érdekében írunk alá, szelektíven szemetelünk, menekültügyi-, vallás- és országismereti tesztet töltünk ki (majdnem hibátlan, hahá!), szakkollégiumokról tájékozódunk és az unióról, szifiliszteszten esünk át. A drogtotóban elbukom az összes szintetikus vacakra vonatkozó kérdést, de jó pontot szerzek az Ice ismeretével, kevés akad, amit nem próbáltam volna anno. Kis híján örökbe fogadunk, nagy ívben elkerüljük a vallási simliket, hiányoljuk a hazai közéletből az antiklerikális szerveződéseket, orosz útlevélért kampányolunk, bálnákat mentünk, végül kiszavazzuk a sárga csigát a csigavalóság- showból, és beszerzünk egy „Nem kérek reklámot” – matricát a postaládánkra, amit úgyis figyelmen kívül fognak hagyni a szórólapozók, de valahol el kell kezdeni.

Kora délután vidám órákat töltünk a legjobb heverőkocsmában vízipipa, sörök, kedves németek és egy komolyan szétütött lány társaságában. Beszagolunk a táncsátorhoz, hallgatózunk a valóban minőségi Jazz sátornál, ejtőzünk a Cöxpón Ambient kertjében, utcaszínházat nézünk és szambaiskolát. Ma végre igazán lakók lehetünk, nem dolgozók, egészen más így. Megígértem, így betekintünk Solymosi Bálint, Vajdai Vilmos és Bárdos Deák előadására, barátságból inkább nem mondok semmit, csak hogy meleg volt és az Orsós László Jakab-féle beszélgetésre rohantam „Miért elnézőek a kritikusok a cigány irodalommal szemben?” témában. Ahogy telik a nap úgy pörgünk mi is: Dafina a Pesti Esten, valami calipunk a Tálentumon, sajna a Nefogazz! kimaradt, de itt említem, hogy az első napon sikerült megnéznem a Timur Lenk vérkomoly baromkodásait, jók voltak. Ingázok a RádióC és a világzenei színpad között. RádióC-nél van dobozos sör. Drágább, de nem köpnek bele a tréfásak. Rengeteg ismerős, rengeteg olyan, akivel csak itt szoktam találkozni, rengeteg friss. Bemutatnak Bojtárnak, aki, el se hiszem, emlékszik rám, holott két éve beszéltünk egyszer másfél percet telefonon. Muris. Bemutatnak Horváth Aladárnak, aki, engedve a hely nyomásának, végre kikapcsolja a mobilját és kedvesen mosolyog. Összeismertetnek további hajszolt prominensekkel, de azok kevésbé fontosak számomra, bár egészen érdekes meghitten összehajolva hírességek izzadt fülébe ordítozni. Azokat továbbra is utálom, akik nem mutatkoznak be, hívén, velük van kitapétázva a szobám. Ilyenkor jó azt mondani: hogyan szólíthatom? Mire ő döbbenten, hogy képviselő asszonynak, vagy államtitkár úrnak és erre én ártatlanul, hogy a nevét kérdeztem. Kis gonosz.

Torkom szakadván, cérnám szakadván vissza a zenékhez. Szilvásiék profik, le a kalappal, a Shane MacGowan háromnegyed órát csúszik és egyrészt a vad ugrándozást továbbra is hanyagolom, maradok inkább a kígyótestű ingás- bingásnál, másrészt igazán szánalmas, hogy a tökegyforma és szarul hangosított ír lakodalmasban az legyen az egyetlen poén, amikor a hírhedten alkoholista énekes kásás hangon konferál. Sebaj, helyben menetelni erre is lehet. Belefutunk az Animába, rendkívül kiábrándító, de télen biztos jól fognak jönni. Várunk egy csomót a Massive Attackra, mikor végre elkezdik, gyorsan otthagyjuk, minek kell ezt nagy színpadon hígítani? Megnézzük a szabadtéri moziban az Esti Mese sorozat már látott, de mindig jó Szegény Peti nagymamáját és a Libiomfit ugyanettől a csapattól. Országos bemutató ám. Szerintem üdítő, Padre lehúzza, ettől még jó az elején, amikor egy csomó léggömbre szerelt csillagszórót engedtek fel csinnadratta gyanánt a nézők. Áthallatszik a Laibach. Áthallatszik a karibi disco. Áthallatszik a karaoke. Áthallatszik a kötélen ugrálók sikolya. Nem hiszem, hogy a megszaporodott számú mankós ember nem függ össze az ötezerért osztogatott bunjee jumpinggal, iszonyú nagyot ránthat a bokájukon.

Aztán ide-oda vetődünk. Punnyadt, gépiesen lenyomott de mégis jó CPg-t hagyunk ott a Wan2-ban a szigetzáró Sziámi kedvéért, ahol persze mindenki összegyűlik, aki még talpon van, vagyis jószerével mindenki. Itt aztán megvitatjuk az összes programot Patti Smith sztárolásától a Slayer füstüveges mikrobuszáig és a csalódott autogram-gyűjtőkig. A váratlanul ütős Picsa-koncerttől a röhejes Kalapácsig, az Afrika falutól Deák Billig. Egyik hírforrás szerint biztosan Barcs ötlete volt a tegnapi pornó, mások szerint nem is tudott róla, csak az utósörözésnél mesélték neki, de csont nélkül bevállalta. Hát, nem tudom, de ha így marad én nem megyek többet Flashre az tuti.




Körbekínáljuk egymást sörrel, maradék szendviccsel, ezzel-azzal, kizárólag egymásnak mondjuk el a legjobb bulihelyeket, nehogy híre menjen. Konklúzió, mint mindig: minél kisebb a színpad, minél kevesebben vannak, annál jobb. Összeömlesztjük a tapasztalatokat, ez jó, így senki sem érzi, hogy bármiről is lemaradt volna, meg ha igen. Volt helyette más. Aztán lemegy a hold, mindegy melyik. Már csak pohár van, elfogytak a korsók, el a cigaretták, el a kávé. Búcsúpiákat szorongatva kuporgunk kemény padokon, kemény földön. Panaszoljuk az eddigre már valóban könnyfacsaró pisaszagot, a rengeteg autót, a torokig érő szemetet és a sötétet. Felemlegetjük a minősíthetetlen kajákat, a drága napijegyet, a felhígult közönséget, a sok reklámot, aztán azzal válunk el, hogy jövőre is jövünk. Mint minden évben.

jelszó: rohadékok mindenütt

A nagy ijedtségre Flash koncertet terveztem. Hajnali három, Bahia sátor, nagy baj nem lehet. Meg ahogy én tévedek. Nagyon jó koncert volt sőt, nem is az, csak kb. a harmadik számnál váratlanul pofánbasztak vizuálisan. Minden komolyabb színpad mögött óriási vetítővászon feszül, azon az együttes lilába – sárgába kreatívkodott, belassított képe, vagy ami filmecskét a technikus ízlése és tudása odaillőnek talál. A Flash koncerten ez úgy alakult, hogy Barcs Miki karakteres feje helyett egyszerre egy óriási női nemi szerv jelent meg, benne neonzöld műbráner mozgott ütemesen. Elsőre azt hittem, véletlen, hogy baki, hogy túlszívta magát a technikus és összekevert valamit, a Flash nem lehet ekkora köcsög, de gyorsan be kellett látnom, hogy gondosan komponált terror alanya vagyok megint. Az akció egyre több szereplős és változatos eszközöket felvonultató seggbekúrássá, majd szendviccsé fajult a 8 x 5 méteres vásznon, így kimentem inkább. A közönség persze tombolt, persze őrjöngött, a pasiknak megszokott és otthonos látvány a pornó minden válfaja. Megnyugtató volt viszont, hogy egy csomó nő is kimenekült néma tiltakozásképpen. (Meddig, vajon meddig leszünk még némák, kérdezné a bennem élő harcos.) Padre, aki behatóan ismeri a pornográfiáról alkotott véleményemet, egyből levette, hogy a közjáték nem tehet túl jót a lelkemnek, pláne a tűsarkú-est, a hajlakk és Ráczanyu után, kijött hát megkeresni.
Szolidaritásról szó sem volt azért. Mondtam menjen vissza nyugodtan, mondtam semmi kedvem ezt most megvitatni, mondtam arra van most a legkevésbé szükségem, hogy őt is utáljam. A lelkem mélyén arra vágytam, hogy elnyiszálja az áramot és rögtönítélő bíróságot állítson fel, amiben én vagyok a hóhér. Padre csillogva el, én szereztem egy igazánrámfér sört a Volt Fesztiválosoktól és háttal hallgattam tovább a koncertet, mígnem megtalált magának az első benyomott pondró valami iszonyat rossz szöveggel. Ilyenkor örülök, hogy már nem vagyok 16 éves, újra kéne kezdenem az összes szarakodást a húspiacon. Az elsőt elhajtottam valahogy a vérbe, jött a második, a harmadik, kisvártatva a negyedik én meg azon kaptam magam, hogy vészesen csökken az amúgy legendás toleranciaszintem, ami sose vezet jóra. Just imagine: hullafáradt pálkata ott áll kis kék nyári ruhájában egyedül a holdfényben, kezében vizezett sör, dübörög a Flash, makacsul pereg a hard core pornó, és pálkata kedvesen ugyan, de mégis bottal veri el magától a benyomott faszokat. Nekem személy szerint elegem van, hogy nem hallgathatok végig nyugodtan egy kurva koncertet pasivédelem nélkül. Ezért igazán fölösleges lefogyni.



Ilyenkor bánom, hogy karcsú vagyok és igéző, bár ezeknek a primitív spermazsákoknak tökmindegy lenne, ha két fejem és hat lábam lenne is, max. egzotikusnak találnák. Mire az első versenyző visszajött, hogy újra próbálkozzon, addigra mélyen belül agyon akartam lőni minden hímneműt és a késztetésnek nem tett jót, hogy a pöcsfej kitartóan üldözött körbe- körbe a téren, később masszívan fogdosott. Pánikhoz közel bevágtattam a színpadhoz, kirángattam Padrét a színvonalas szórakozásból és elszaladtam vele jó messzire. Pánikhoz azért közel, mert hasonló esetekben nem az erőszakosan támadó véglénytől ijedek meg, nem ettől az emberiség legaljától, ettől a féregtől, hanem inkább magamtól, ahogyan érzem a fejemben dagadni a gyűlöletet, hogy szinte már fojtogat és csillagokat látok, meg vastag vérszagot és semmi mást. Azért futok, valahogy torkára ne tapossak, ki ne heréljem helyben csorba kanállal. Meg azért is, nehogy Padre megvédjen, kinek kell, hogy lefejelje valami fundamentalista macsó, akit már megszülni is kár volt, hogy kaparták volna el inkább.

jelszó: fellépés mintegy

A mai nap fénypontja, hogy elvben véget ért a munka, innentől szabadság, másik csúcspont pedig a gyanútlanul elvállalt fellépés éjjel 1-kor. Ráadásul a Szigetre legkevésbé jellemző helyszínen, bizonyos Roxy Suncity nevű agyatlan és kigyúrt macsók, hasonlóképp észhiányos és dekoratív cicáik, illetve a mindenhol egyenletes elosztásban fellelhető illumináltak gyűjtőjében. Fényes medencepart, színes koktélok, csíkos nyugágyak. Terv szerint a Mancs Tűsarok melléklete és egy tűsarkú cipőket tervező szobrász lép föl együtt, mert miért ne. Cipőbemutató, csevej, utóbb traveszti show. Ám legyen. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy Karafiáth, Sisso és az én fejemre tűsarkú cipőket rögzítenek gumik és töméntelen hajlakk segítségével, majd kiülünk a színpadra a tervezővel, akinek viszont a lábán virít egy pár hordhatatlan ocsmányság.



Körülöttünk csodaszép lányok keringnek mezítláb, a fejük búbján hordva a bemutatandó tollas- szalagos csukákat, miközben Karafiáth érces hangján felolvassa micsoda elnyomorító változásokat okoz a tűsarkú. Kalapácsujj, benőtt körmök, deformált gerinc. Padre és néhány, a Hammer Worldtől ideszakadt rajongó mindent megtesz az est sikere érdekében, mégis a folyamatos füttykoncert a jellemző reakció. Fejünkön cipővel üldögélünk, K.O. költő lendületesen mutogatja középső ujját a sötétben megbúvó közönségnek, én röhögök, Sisso szintúgy, a tervező kínosan mosolyog. Jó kis botrány. Mint író és kritikus (!) néhány elmés és több bődületesen buta hozzászólással emelem az est fényét, ha már esik, essen nagyot, és besöprök némi tapsot. Sisso és a tervező elmerülnek a reneszánszkori cipők történelmében, ezalatt többen bealszanak, erősen fogy az érdeklődés. Aztán, fél órás késéssel megérkezik Rácz Zsuzsa és innen kezdve el van cseszve. Az hagyján, hogy nekünk nem köszön, mert kik vagyunk mi (emberek, csókolom), de a közönségnek se (pedig ők is). Rácz vidor arccal kortyolja címlap- lábáról szóló dicshimnuszt, aztán továbbra is hagyja magát a tervező csaj által ööö nyalni, mint sikeres író és közben nincsenek kétségei. K.O fogja és lemegy a színpadról, én rágyújtok. Továbbiakban határozott céllal lengetem sáros szandálomat a benne aszalódó retkes, ámde egészséges lábujjakkal és unott pofákat vágok. De nincs menekvés. Gusztustalan PR- kampány részese leszünk hirtelen. Ahhoz asszisztálok vétlenül, ahogyan Terézanyu gátlás nélkül ecseteli készülő filmje operatőre és főszereplője erényeit, nem feledve saját forgatókönyvírói vénáját, miközben nekem föltűnően forog a gyomrom és a szemem. A közönség ment meg (included Padre) akiknek immár kétségbe esve mutogatom az egyezményes ördögszarvat, ők fütyülnek, morognak, egyre erősebben zajonganak. Sisso végre berekeszt, uzsgyi, már itt sem vagyok. A pösze és nálamnál jóval nőiesebb fodrászfiúk kitépik föltupírozott hajamból a cipőt, páran odajönnek gratulálni bátorságunkhoz, előbb sörrel (hála néked Tilos sátor) később vízzel öblítem ki a ragadós lakkot és csillámport, de legalább megmutattuk mi az a punk.

jelszó: dübörgés

A szigetben többek között az a jó, hogy biztonságos körülmények között lehet kipróbálni más életformákat. Vér nélkül. Megnézem hogyan élnek a krisnások, és döntök, kell-e nekem. Megnézem hogyan élnek a falmászó- és vizesfoci-őrültek és beszállok vagy nem. Átélhetem milyen kurva nehéz kerekesszékkel felhajtani a rámpákon, milyen érzés vég nélküli hennafestésnek szentelni az életem, vagy azzal tölteni az időmet, hogy rojtozott végű botokat dobáljak, bárhol, bármikor, esetleg pénzes zombiként révüljek minden nap, ha fúj, ha süt. Ezek nagy részén - mint megrögzött szigetelő és mint gazdag múlttal rendelkező kíváncsi - már túlvagyok, de azért akadnak meglepetések. Sose gondoltam volna, hogy még ilyen jól bírja a hátam a sátrazást. Sose gondoltam volna, hogy különösebb atrocitás nélkül képes leszek hosszan elbeszélgetni egy erősen jobboldali emberrel, aki – bár punknak tartja magát -   megfosztaná a nőket a választójogtól és aki szerint a zsidók irányítják a világot. Sőt, sörre is meghívom, igaz, más okból.



Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok hányás nélkül lejátszani a zuhanyozást bokáig tapicskolva más nők leborotvált láb- hónalj- és fanszőrzetében, meg Dove tusfürdővel kevert habos vérében. Sose gondoltam volna, hogy elnézően hallgatom a hétvégi hobbitoleránsok kacskaringós eszmefuttatásait, aminek úgyis az a vége, hogy ők mindenkit elfogadnak, na de a cigányok azért már túlzás. Sose gondoltam volna, hogy hajnali ötkor képes vagyok édesdeden szunyálni az irgalmatlan kemény földön, miközben jobbról raveparty dübörög, balról Edda feldolgozások, középről death metál és három méteres magasságig mindent de mindent belep a porszemcsékbe kötött húgyszag.
Eddigre beállt a menetrend: 12 óra meló az ecsetelt embertelen körülmények között, utána buli reggelig, két óra szunya, meló esmét, buli, s így tovább. Pörgünk a tömény élményözönben, brutális benyomáshegyekben. Magánéletünkben (van itt olyan?) szenvedélyes órákat szerzünk magunknak Padréval az örökérvényű make love not war ideológia mentén és izgalmasakat az újkeletű make flirt not sex alapján. Közben kizárólag ásványvíz, este jófajta rizling a Présházban – a Hilltop monnyon le – és semmi evés. Egyrészt nincs mit, olyan szar a kínálat. Azt a kolbászt akkor sem enném meg, ha ennék ilyesmit. Másrészt képtelen vagyok jóízűen falatozni egy változatos összetételű szemétdomb tetején, ahol közvetlen közelemben óvatos szemekkel szemelgetnek csórébb társaim, hangosan kommentálva a leletek állagát. Sose gondoltam volna, hogy szemrebbenés és görcsös kacaj nélkül tűröm, ha két tántorgó alak gondosan különválogatja csikktől a darázshullát egy kupacnyi mustárral kevert csirkecsontból. Kamupipőkék.