jelszó: szigetdömper

A Sziget jött és bedarált.
Úgy kezdődött, hogy Padre révén az utolsó pillanatban helyet kaptam a szigetkutatásban. Rohadt fárasztó, de baromi érdekes munka. Reggel kilenctől este tízig tart a meló. Esőben is. Jó 50 perces kérdőíveket kell kitölteni különféle véletlenszerűségek alapján kiválasztott, térbeli és időbeli sávozás szerint tudományosan felosztott szigetlakókkal. Nap közben nem gond, úgyis mindenki rohadtul ráér, de este hat után képtelenség rávenni a bulizókat, hogy szánjanak az attitűd és toleranciavizsgálattal alaposan megtűzdelt húsz oldalra egy órát az életükből. Vagy ha bele is mennek, váratlanul megjelennek a haverok és elsodorják a kérdezés kellős közepén. A kutatási feltételek bátran nevezhetők kriminálisnak: zuhog, sár, nem lehet kocsmatető alá férni, ha mégis, üvölt valami zene. Ilyen körülmények között - Tankcsapdát és Run DMC-t túlkiabálva – kell faggatnom a gyakran mesterséges segédeszközökkel feldobott szigetelőket első szexuális élményeikről, drogfogyasztási szokásaikról, felekezeti és politikai hovatartozásukról, még ennél is intimebb témákról. De, mint mondtam, baromi érdekes. Rendszerezett benyomásgyűjtésnek mondanám, pont nekem való. Kár, hogy ez a kérdőív is roppant szexista, de ez már úgysem fog változni az én életemben. A kutatás szervezettségéről annyit: szociológusokat nem szabadna élő emberek közelébe engedni.

Úgy folytatódott, hogy már a ZeroDay estéjén kint nyomultunk, ekkor még csak mint résztvevő megfigyelők, lásd Dalmát pince, asztalon táncolás és Kalashnikov. (Reggelre a külön e célra ácsolt asztalok fele összetört.) Köztudott, hogy a legjobb bulik ilyenkor vannak, sokat lendít a spontaneitás. A bejutás amúgy nem volt könnyű, ömlesztve érkeztek a dolgozók, előre- illetve helyben váltott hetijegyesek, se kordon, se szelektálás. Combos másfél órát álltunk sorban, miközben valaki, lincselést kockáztatva kitartóan kongázott és már itt kezdődött a sziget rákfenéje, úgymint nyíltszíni hugyozás by pasik.

Másnap aztán meló és meló, sár és sár, átfázott derék, lefagyott láb, ennek dacára kiköltöztünk és becsempésztünk pár liter bort az ínségesebb időkre.

jelszó: kedd

Furcsa nap, már a vacillálás is átforgatta reggel nyolckor, hogy feküdjek, vagy maradjak ébren a dolgomig. Nem is értem miért ebben a konzervatív bontásban kezdtem osztani a blogot, mint a dátum. Mennyivel egyszerűbb lenne minden bejegyzéshez csak annyit írni tegnap. És mennyivel igazabb. Idővel talán eljutnék oda, hogy azt írjam: holnap. És az mondjuk úgy is lenne.

Unaloműzőnek két botrányjellegű stuffot követek a háttérből és egyik sem a K and H, nem az adótábla, a TV-díj vagy Lévai Katalin bicskanyitogató hazudozásai. Még nem jöttem rá, hogy komolyan gondolja, csak ennyire alkalmatlan és sötét, vagy maga sem gondolja komolyan, amit mond. Akár így, akár úgy, iszonyatos károkat fog okozni, okozott már eddig is és nincs védelem.
Na, az egyik botrányjellegű* aTom dicséretes szélmalomharca, a másik Németh Gábor attackja és az (eddig) egyedüli reakció Bán Zsófiától az ÉS-ben női- irodalom- kritika tárgykörben. Elég durva belemenés NémethG részéről egy flekken belül bedorongolni tucat különféle műfajú, témájú és színvonalú könyvet kizárólag szerzőjük neme alapján rakva egy kalapba őket. Mintha én összehasonlítanám Mórát, Gogolt, Zolát, Vonnegutot és Karinthyt azon az alapon, hogy mindegyiknek van vagy volt himbilimbije a lába közt. Nonszensz. Alapos félrenyúlás. És a végletekig buta.

* Botrányjellegű, mondom, hiszen kortárs irodalomban semmi nem tud akkorát robbanni, hogy aztán közbeszéd legyen belőle. Ettől függetlenül nyilván mindkettőnek lesz folytatása. Aztán elhalnak csöndben. A könyvespolcokon szelíden gyűlik az új por.

jelszó: lapszemle, módszertan és vakítás

Nem ússzátok meg, itt jön a második rész. Aki unja, lapozzon, nézegessen képeket női mellekről, ha mer.

A hangsúly tehát a nyitottságon volt az elmúlt hétvégén és bár akadtak jó pillanataink - hogy a fenébe ne, amikor Padréval táncolhatok egy elő- Frankhegyi bulin az öcsi Kőfejtő transzcendens öblében, 10 fokos hidegben, hogy a fenébe ne, amikor Dr. V és Öcsém és Padre táncolnak A Mi Kocsmánkban, szintén az éji hideg ellen, de mi bárhol tudunk táncolni, ahol kedvünk tartja - azért a kritika dominált. Ebből az alapállásból pedig azt kell mondanom, hogy az egész humbug. Vakítás. Üres de ügyes pénzfejés.
Node. Megfigyelés és kutatás- előkészítés, ez a mi dolgunk, hálás szerep. Ebből az alapállásból pedig azt kell mondanom, hogy a Völgy hivatalos kutatói nem soktól valók, ha fogalmazhatok ilyen finoman. A kutatók (Antalóczy Tímea- Füstös László) eddigi munkássága is erősen köhöm, de idén már nem is kérdeznek rendesen, csak kibasszák néhány infopontra az önkitöltős (!) kérdőíveket. Mi meg Padréval szolidaritásból és kíváncsiságból fél órát hajkurászunk egy olyan infopontot, ahol van is kérdőív, sőt, meg is találják és még ide is adják. Nem igényel terjengős magyarázatot, mit művel pl. a reprezentatív mintával ez a módszer.

A magunk részéről szabadalmaztatunk egy új kérdezési technikát: vegyél föl stopposokat, vagy stoppolj magad. A maximum 20 percben minden fontos megtudható. A magam részéről pedig minden arra nyitott figyelmébe ajánlom a matematikának nevezett segédanyagot, ami anyagi téren segít a Völgy vs. Sziget összehasonlításban. Ha valaki eztán azzal áll elő, hogy a Völgy olcsóbb a maga 1200 forintos napijegy + 400 Ft/ alkalom kiegészítő programjegy + 2000 Ft/fő/nap szállásár + 800 Ft/ gulyás műanyagban áraival, azt le kell lőni.

A Völgyfutár mindezt figyelmen kívül hagyva arról ömleng, hogy az idén mosolygós egyetemisták helyett gyönyörű gyűjtőládákat ajándékoztak nekünk a kutatók, hogy abba dobjuk a (nehéz harc árán megszerzett és csalással) kitöltött íveket. Ezek a „gyönyörűek” horpadt kartondobozok a padlón. Itt jelzem, a szociológiait nagyon sok minden választja el a marketingkutatástól, a szponzorok ismertségét érintő kérdések például biztosan. Magunkat feltüntetni szponzorként még biztosabban. A Völgyfutár arról is ömleng, hogy Szőke András, a taliándörögdi kigolyózott főszervező kenyeret sütött kemencében és ez kőnig. Ami így is van, de mi – nem véletlenül – részt veszünk Szőke megnyitóján, ahol szóba kerül a Csend Háza (Ősök Háza) pajtájában megbúvó és valóban irigylésre méltó kemence, amelyben 55 éve nem sült kenyér, egészen tegnapig, amikor is Lukics Gyurival összehoztak egy keletlen, belül nyers, kívül feketére égett valamit. Láttuk a tekenőben maradékát. Szőke szerint ez nem baj, szerintem sem, ettől még övék a kenyér, a kemence, a sütés, a buli, az arról szóló mese. A cikk tehát hazudik, mismásol, elken. A Völgyfutár ömleng továbbá arról, hogy „ma is élő népi kismesterségekkel ismerkedhetett a nagyérdemű” a kapolcsi Malomszigeten és ez kőnig. Ami így is van, csakhogy mi – nem véletlenül – ott voltunk a helyszínen és egy nyamvadt kosárfonón kívül csupán egy papírmerítőt és egy fáradt vagy együgyű gyertyaöntőt láttunk, akik egyáltalán megengedték, hogy az érdeklődő legalább hozzápiszkáljon a dolgaikhoz. Elegem van, hogy az úgynevezett élő fazekasság hazájában mindenki pille palackkal nyomul. Elegem van, hogy a joggal körberajongott kosárfonók mellett mindenki műanyag táskákkal vonul és még a frissen vásárolt háncskosarat is tesco gazdaságos szatyorba csomagolják. És abból is elegem van, hogy korongozástól nemezelésig, gyöngyözéstől fafaragásig minden csak a gyerekeknek van, a fölnőttek meg állhatnak vágyakozva, bután. A cikk tehát hazudik, mismásol, elken. A Völgyfutár továbbá képes volt úgy megjelenni az első napján, hogy a címoldalon három fotót közölt: az elsőn Márta István és mások a hivatalos megnyitón, a másodikon Márta István a kancelláriaminiszterrel, a harmadikon Márta István. Mit lehet ehhez hozzátenni? Meg lehet kérdezni, hogy miért fontosabb Szili Katalin (OGY elnök) és, noné, Márta István az egyik galériában készült fotón, mint a kiállított mű. Meg lehet kérdezni, hogy a közelebbről nem meghatározott kultúra nyári főhadiszállásának főterén hogyan véshették márványba, leplezhették le, avathatták föl, hogy a cigány kissebbség ez meg az. Vakítás, mondom, és csak attól nem hazugság az egész, hogy feltételezhetően nagyobb részt jó szándékú. Aki meg nem ragadt le a melleknél, az nézzen néhány vonatkozót.

jelszó: kultúrát a népnek, jó sokat

Sorsom ismét a Balaton felvidéken vetett partra. Képtelenség megunni, mindig új arcát mutatja, egy egész élet is kevés lenne ésatöbb. Ezúttal a Művészetek Völgye volt a célpont, nem jószántunkból, melóból. Talán a folyam második vagy harmadik évében jártam ott először (és utoljára), amikor még Kapolcsnak hívták a cécót, azután inkább elkerültem, még ha éppen a helyszín közelében tartózkodtam is a kritikus időszakban. Ostoba, jobboldali, fennhéjázó, műveletlen, seggnyaló, keresztény érzelmű, pökhendi, sznob, tekintélyelvű, üres – hogy csak néhány jelzőt ragadjak ki a fejemből, amik valaha eszembe jutottak a rendezvénnyel kapcsolatban. Ráadásul rossz a boruk, ehetetlenek a kaják és valaminő félreértelmezett parasztromantika miatt sehol nem lehet kényelmesen leülni. Egyik sem igazán engem vonzó vonás. Külön-külön bármelyik elég lenne, hogy távol tartson még a műsorfüzettől is, de így együtt jobban taszít, mint egy idegen lábköröm a reggeli kávémban.

Később minden évben megbízhatóan jöttek a hírek, hogy még nagyobb a zsúfoltság, még drágább, még messzebb, még rosszabb. Semmi okom nem volt hát, hogy az év legforróbb hétvégéjét ebben a tömegnyomorban töltsem távol bármi vízparttól, távol a hasadó szőlőszemektől, hűvös tornácoktól és lélekmély pincéktől. De egy liberális legyen a talpán. Pláne munka nélkül. (Egy liberális mindig megszopja. Pláne munka nélkül.) Odamegy és igyekszik elfogadni, sőt, befogadni, közben mosolyog. Pedig nagy macera, különösen egy olyan vidéken, ami az év összes többi napján amúgy kurva jó hely. Az összes többi napon nincs ott az a rengeteg félrészeg turista, hogy szalonnapörccel hintett taplókemény langallót zabáljon nemzeti érzülettől hajtva. Meggyőződésem, hogy már a rendezvény alapjai is tévesek. 1. vigyük le a vidéki surmóknak a kultúrát – ebből nem lehet jól kijönni, nincs az az isten, 2. őrizzük a hagyományt, el ne szökjön. Attól még tovább romolhat. Attól még lehet jó.
Mindez így maradt volna a fejemben, ha Padre farvizéről nem talál meg ez a meló. Menjünk, mérjük föl milyen preferenciáikkal és értékszemlélettel rendelkeznek a Völgyjárók, szemben a Szigetlakókkal. A felmérések azt mutatják a fiatalok körében fele-fele alapon válik el, de élesen ám, hogy ki megy ide, ki oda. Szerintük miért jó ez és miért vacak amaz. Becslések szerint csupán 10-12 százalék átfedés van a két tábor között. Nosza, járjunk utána.

Ha már így jött ki a lépés, nyitottra állítottam eszem, szemem és szívem, hadd jöjjön. Nem fikázom le az ország táncházas közönségének ott lebzselő jó felét, mert nem ropja se a Tékára, se a Sündörgőre. Nem röhögöm ki a járási székhelyről jött frusztrált tanárt, mert képtelen megkülönböztetni töröksípot a körtemuzsikától, lantot a koboztól, csergét a nemeztől. Nem nézek döbbenten a trianonjelvényes háziasszonyra, amikor úgy rendel gyrost, hogy „egy emberes adagot a honfoglalók étkéből, de sok paradicsommal”. Hála néked Colombo Christoforo, hogy pár száz évet késve ugyan, de csak elhozád a szabadföldi paradicsomot Szt István örököseinek kebabjába. Nem pislantok megvetően a minden hasonló rendezvényen fellelhető tojáskarcoló és rizsfestő megélhetésiekre, akik itt a székely rovásírásos tojásoktól és rizsszemektől remélnek és kapnak nagyobb forgalmat. Semmi ilyesmit nem teszek, esküszöm. Hanem vért adok napijegyért cserébe, szorgalmasan látogatom a Somlói Borok sátrát és zokszó nélkül napfényben úszok, amikor egy órát csúsznak a kezdéssel Klastromfaluban. Nyomorgok a Csigabuszon, ahol - nyilván ez is a hagyományőrzés jegyében - süvöltő Danubius rádió rezegteti az ablakokat. Nyelem a benzingőzt a főúton, mert 15 év alatt sem bírtak rájönni, hogy érdemesebb a két szélső faluban kialakítani parkolókat és bicókölcsönzőt, nem a központban. Nem nyelem az iszonyatos kolbászokat, zsírtól fénylő tarjákat, kanálmegáll tokányokat, olvadt celofánízű kürtős kalácsokat, mert azért van határ és ez a fajta táplálkozási kultúra messze túlszalad rajta.

Mindezeken túl részvéttel elegy csodálattal figyelem a helybélieket, ezeket a jóindulatú, jóakaratú, éppen ezért vérlázítóan könnyedén kihasznált embereket. Mert nem többek olcsó munkaerőnél. Gyarmatosítottak. (A kisember is mindig megszopja. Pláne munka nélkül.) Óránként 260 forintért állnak a tűző napon, irányítják a forgalmat, felszolgálnak, szemetet szednek, hányást mosnak, halálra unják magukat a dél- dunántúli szemeskályhák világát felvillantó kiállítás ügyeletén és megadóan nézik hogyan tapossák le virágágyásaikat a duhaj sátrazók, hogyan törnek maguknak kukoricát a tilosból, hogyan szarják össze a kicsike krumpliveteményt. Mindeközben a végletekig udvariasak és segítőkészek. A bohém városiak ezt hívják színtiszta, romlatlan magyaros vendéglátásnak. Én nem hívom semminek, csak elszorul a torkom látni ezt a sok gyönyörű sváb, szlovén, cigány, tót embert, akiket kutya nem kérdez a falujukról, a múltjukról, a szokásaikról, önmagukról.

A völgyben fekvő hat résztvevő falut összesen kb. 1200 ember lakja. A völgyben patak fut, Eger nevű, és vannak más vízfolyások is. A patakok mentén rengeteg malom, szépséges masszív épületek. Egyik sem működik már régóta, sokuk beomlott, széthordták. Erre a bő hétre turistaszállásként élednek újjá, némelyikük étteremként, statikus kiállításnak. A patak kiszáradt, halott. Nyirkos fagyot lehel a partján sörözők hátába, mint egy temető.

Senki nem kíváncsi rájuk. Senki nem kíváncsi a hagyományaikra, a templom és egyéb romjaikra, az ételeikre, a tájszólásukra, a padlások- pincék- komódok kincseire. Senki nem kíváncsi a kézművességükre, a temetőikre, a nyelvükre, az életükre.
Kíváncsi vagyok melyik szociológiai kutatás fog végre elmerészkedni odáig, hogy a helyieket is kikérdezze, ne csak a látogatók elégedettségi indexét méricskélje. Lehet, hogy szociográfus akarok lenni? Mi van velem?

Tagnap éjjel elvoltunk barátilag elhajolni az Orczyban. Balaton koncert is volt, előtte Műszaki Hiba, de nem rontottak sokat az este hangulatán, nem is miattuk mentem. Meg tudtak újra lepni milyen szarul szól punnyadtan, kiherélve, nyafogósan még a legjobb Neurotic és Európa Kiadó szám is. (Padre ezért leszedi a fejem.) Szerinte el van kapatva a pesti közönség, vidéken tömegek őrjöngtek volna. Na igen, a közönség. Kannás bor, sodrós Főnix, acetonszag, hunyori szemek. És amilyen vén nők ott voltak, jézusom. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy leállok a piával, megszakítok minden kapcsolatot a kiégett értelmiséggel, és rendszeresen szőrtelenítem a lábam. Bármit, csak nehogy így végezzem én is valahogy, kutyatekintettel, görbedt vállal, egyedül.

jelszó: kötődések

Ma a félig megszűnt munkahelyemen a félig megszűnt státuszomban a félig meglévő kedvemmel Szobról írtam. Kedvcsinálónak rendelték, afféle PR- cikknek, de csak a hozzám hasonlóan kacifántos ízlésűnek csinálhat kedvet, amit alkottam. Pedig bele se vettem, hogy majdnem ott születtem. Bele se vettem, hogy az első fél évemet ott töltöttem valamelyik Dunára néző dombon, a számadó vagy intéző vagy tanító volt lakásában, kúria szinte, hűvös tornác, hűvös falak. A kertben hevertem sokat a vonatkozó legendárium szerint, félárnyékban, kiságyban. Kullancs ment a fejembe, keveset sírtam és sokat szoptam, akkoriban leginkább még anyatejet. Arról se írtam, hogy Szobon anyám kertészkedésbe fogott a maga kedvére és mert a környezet kötelez. Követel. Anyám, a nagypolgári ivadék, a rózsadombi szakadár, addig csak tőzsdepapírokon találkozhatott búzával, kukoricával, aranykoronával. Esetleg Marxnál, ha a nagy menekülő írt egyáltalán ilyen életrevaló, pórias dolgokról. Így történhetett meg, hogy anyám, a városi kismama, az ifjú házas, az igyekvő amatőr fordítva, azaz heggyel lefele dugta a hagymát, mert úgy logikus, úgy szalad be könnyen a földbe. Így történt, hogy rendszeresen kisöpörte az ágyások közét és rohadásig nem tudott mit kezdeni az egyszerre letermő többtonnányi paradicsommal. Apám meg? Nyilván együtt ivott a helyi értelmiséggel, vergődött a helyi tanári kar stupiditásában, kínlódott a helyi szülőkkel, rugdosta a helyi könyvtár bezárt kapuját. Kis híján kidobatta magát megbecsült matematikatanári állásából, amikor úgy akarta megelőzni a nyurga kamaszok dohányzását, hogy a saját Kossuthjából adott egy slukkot jutalmul annak, aki harmincszor felmászott érte a kötélen. Garantált hányás, szédülés, rosszullét, hatékony prevenció. Kár, hogy nem ez a módszer jutott eszébe, amikor én kezdtem cigizni, hanem vett nekem egy elegáns öngyújtót.

Egyszer, még régen, apám elvitt Szobra. A házhoz. Már nem tudom, miért. Elmesélt és megmutatott mindent, vagy majdnem mindent, most is odatalálnék. Olyan idegen volt a hely, a nyelvjárás, a szagok, a ház, a szelíd árpamező körülötte, házban a trófeák, üvegszemű fácánok. Bizonyosan van bennem emlék a napsütötte falevelek békéjéről, a víz illatáról, hajókürtről, déli harangról és esti kolompról, de ezek nem régtől való és nem konkrétan köthető emlékek, csak amolyan kóborak. Amolyan hiányosak. Hiányzóak.
Lévén hat hónapos csecsemő a költözéskor, nem emlékeztem semmire. Csak amit meséltek és amit később láttam, immár gyerekfejjel - mégis köt oda valami.

Idén már öt évvel vagyok öregebb, mint anyám-apám voltak a nagy kaland kezdetén.

jelszó: kérdések, azok a falrengetők

Már megint az látszott egyszerűbbnek, ha le se fekszem, átdolgozom az éjszakát. Meglepően jól bírom, különösen ilyen gatyarohasztóban. Kíváncsi vagyok mi igaz ebből a hivatalosan hangoztatott 8 óra alvásigényből, mert csomó embert ismerek rajtam kívül, aki hosszú-hosszú ideig beéri kevesebbel. Jóval kevesebbel. Olyan extrémitás, mint amit az olaszliszkai vagy bodrogkeresztúri rabbi művelt, hogy csak ülve szundikált néhány órát, gond nélkül elképzelhető és gyakorlatban kivitelezhető. Ha valaki megtanul nyitott szemmel aludni, feltűnés nélkül relaxálni, bárhol lelazulni, akár csak pár percekre, azzal azért nagyon sokáig ki lehet húzni.
Kérdés: meddig és valóban büntetlenül-e.

Tapolca és tágabb környéke nem nevezhető éppen program-ínséges vidéknek, legalábbis nyáron. Évről évre több és többféle dolog történik a falvakban, csak a marketingjük vagy mijük rossz, konkrétan senki nem tud semmit a várható eseményekről. A Balaton parton van egy rakat benzinkút, ahol ingyenes terminálokon lehet utánanézni - teljesen esetleges rendszerben és mélységben - szállásnak, koncertnek, kiállításnak, éttermeknek. Létezik azon kívül vagy húszféle offline programfüzet meglepő átfedésekkel. Gyűjtőportál minek is. A strandoknál parkoló autók szélvédője működik gyűjtőként, vagyis a zöldségestől kezdve a nyári bobpályán át a sümegi várjátékokig ide tűzi magát minden élelmesebb vállalkozó. A majdnem mindenütt megtalálható önkormányzati hirdetőtáblákon persze csak a plébánia és az orvos elérhetőségét találni, azok is kissé lejártnak tűnnek, ja meg a művházba szervezett akciós ruhaturkáló hónapok óta elavult hirdetését. Szélvédőn találkoztam a szigligeti várkávézóba rendszeresített irodalmi estekkel is, a szórólapon biztató URL. Rákerestem. Messze nem a magyar nyelven elérhető költészet dinamikus lapjáról van szó, csupán egy Károlyfi Zsófia nevű bitorolja valamiért ezt a freewebes címet. A nyitólapon minden különösebb kommentár nélkül arra szólíttatom fel, hogy rendeljek a mindössze 200 példányban előállított „kézírásos, színesen illusztrált, pauszos, zsinóros fűzésű, keménytáblás verseskönyvből”, aminek minden darabján eredeti aláírás van. Ha kézzel készült egyedi domborművet szeretnék a borítóra, az hatezer fölött indul valahol. Tízezerért már „igényesebb gyűjtőnek” érezhetem magam, és ebben az esetben eredeti festmény a borító. És a belbecs? kérdezhetjük joggal. No most egy költő az én csökött agyamban olyan valaki, aki bírja, ismeri, szereti, tudja, használja nyelvünk minden csínját-bínját, de a „Megrendelés esetén 4700.- Ft + postaköltségért megkapja a könyvet” fogalmazási bravúr cáfolni látszik elvárásom. Károlyfi azt mondja Beköszöntőjében, hogy „a nyár folyamán magam fogadom látogatóimat, segítek megismerni költészetemet és festészetemet”, ami csábító ajánlat, mégis azt javaslom, kerüljük el bátran a Kisfaludy utcát Szigligeten, amíg ez a hölgy ott tanyázik. A versekről nem csak azért nem mondok semmit, mert nem versek és mert olyan mérhetetlenül unalmas lenne elemezgetni őket, mint bármelyik másikat, hanem mert - kimondom és jólesik - egyszerűen nem érnek annyit. Nem érnek szart se.
Kérdés: meddig erőltetik még töketlen emberek ezt a teljesen elbaszott formát, ami a vers.

***

Alvástól és költőktől függetlenül amúgy jól vagyok. Jó emberek vesznek körül, akik zömmel jó dolgokban részeltetnek és csak ritkán szaroznak. Van családom, ágas-bogas. Van múltam, nincs jelenem, kérdéses jövőm. Vannak emlékek, nincs megbánás, van vigyor, nincs fájdalom. Van pasim, van szerelem, van gondolat sok. Van útlevelem, pénzem, borom és gerincsérvem.
Kérdés: mi a francot keresek én itt.

jelszó: féllábon

Eddig nem csinálhattam, amihez kedvem volna, mert kurvára sokat melóztam. Most nem csinálhatom, amihez kedvem volna, mert munkát kell keresnem. Az élet igazságtalan. Még szerencse, hogy időhúzásnak, oldalra menekülésnek ott van a Balaton- felvidék, benne baráti házak és baráti emberek tömkelege. No meg a finom és szívszorítóan olcsó borok. Meg a fények. A csillagok. Semmi okom nem lehet panaszra, ha Szigliget, Hegymagas és Szentbékálla időtlen kertjeiben henyélhetek holmi óriásira nőtt diófák alatt, a háttérben almáslepény sülöget, és leugrunk úszni egyet ha már nagy a forróság. És mindenki annyira de annyira ráér, hogy az néha már zavaró.
Fél óra komótos beszélgetés előzi meg, hogy megtervezzük, hogy mikor teszünk előkészületeket arra nézvést, hogy mikor döntsünk a lángos és a jegeskávé között. Ha valaki netán a ráérős körvonalazgatás közben bukkan elő csöpögve a vízből, akkor persze őt is bevonjuk a sorsfordító tárgyalásba, hátha kihagytunk akár csak egy lényeges szempontot is, így újra figyelembe veszünk minden körülményt, a résztvevők számát, életkorát és ízlését, nem kevésbé számba vesszük és megvitatjuk a víz hőfokát és összetételét, a széljárást, az előző nyarakat, a napsütés textúráját és a fű dőlésszögét. Amikor kész az alapos terv, következik egy még lassúbb szakasz, az összekészülődésé. Felkerülnek a fürdődressz fölé a kékes színben játszó kendők, lábra a margarétás papucsok, kézbe a tárcák, fejbúbra a sapkák és napszemüvegek. Ez korántsem ilyen egyszerű folyamat, hiszen minden szanaszét hever különféle szatyrokban, szalmatáskákban, gyékények alatt, gumilabda mögé bújva. Ha minden útrakész (kb. 54 méterről lehet szó parttól a büféig) menetrendszerűen előkerül társaságunk újabb tagja, akivel nagy kényelmesen kielemezzük mit is csinált ő mostanáig és kikkel: lubickolt, nahát, tollasozott, ejha, újságot vett (szigorúan színes magazint), nagyszerű, vizibiciklit bérelt, ez aztán a kaland. Ő ekkor, tehát olyan 20-30 perc elteltével, udvariasan megérdeklődi, hogy mi mit csináltunk eddig, amit mi hosszan részletezünk, pedig csak a napon heverésztünk. Majd amikor lassan, jaj de lassan észleli lábunkon a cipőt, felcsillanó érdeklődéssel, vagy éppen enyhe gyanakvással azt firtatja, hogy mit szándékozunk tenni. Ecseteljük. Nemkülönben a döntéshez vezető utat, annak kacskaringóit és buktatóit. (A történetnek eme pontján jelzem, hogy csupán kávéért indultunk el páran úgy egy jó órával ezelőtt.) Ebben a kiemelt pillanatban a későn jött azon kezd töprengeni, hogy csatlakozzon-e hozzánk, maradjon és vigyázzon a táskákra, hozasson magának valamit (garantáltan olyat, ami ott nincs, ahova készülünk), közülünk pedig néhányan azt fontolgatják, hogy jöjjenek-e vagy vele maradjanak, esetleg csináljanak valami egészen mást, valami kalandosat, amiről eddig még nem esett szó. Az események hasonló ütemben haladnak tovább, újabb érkezők pezsdítik fel társaságunkat és elmélyült beszélgetésünket, újra meg újra szeszélyes összeállításba rendezve csoportunkat. A projekt, amin tehát több órája kitartóan dolgozik egy tucat értelmes, zömében diplomás ember, összességében jól halad. Ha végre elindulunk valamikor, biztos lesz, nem is egy, aki visszafordul félútról, mert otthagyott valamit, amit nem nélkülözhet a kávévásárlás idejére. Ha a kitartó mag átverekedi magát az ijesztő hirtelenséggel felbukkanó barátok védvonalán, a semmiből váratlanul előbukkanó rég nem látott ismerősők hadán és hallatlanná teszi társaságunk hátramadó tagjainak biztató vagy éppen kérlelő, de a kiélezett helyzetben mindenképpen akadályozó kiáltásait, jó eséllyel fél órás közelségbe kerül a hőn áhított jeges kávéhoz. A pultnál végül mindig kiderül, hogy a kávé, létünk alapja, délutánunk szervezőelem, a kohéziós erő, már nem aktuális. Időközben ez megéhezett, az megszomjazott, emez csak fagyit kér, amaz nem is szereti a kávét, nem is érti mit keres itt. Mindezek tisztázása, a nem éppen elkapkodott rendelés és fizetés után elfészkelődünk valami padokon és nekiállunk alaposan kielemezni a következő programpont előnyeit és hátrányait. Feltéve, hogy egyáltalán eszünkbe jut valami használható ebben a forróságban, vibráló fényben. A koreográfia tetszés szerint változó elemszámmal és bármely ponttól szabadon ismételhető. És a legjobb, hogy ez egy csöppet sem idegesít, sőt, valamiképpen megnyugtat. Mert ráérni jó.

jelszó: esők

Menekülés a rövid hétvégébe: megyünk megint, több megállóval, kivételesen Hegymagas felé. A sirokkó helyett bejött a nyirok, hétfőre záporokat jósolnak 35 fokkal karöltve. Mi a fene van már az időjárással? Útközben be kell szereznünk esőköpenyt, ha ki akarjuk egyáltalán tenni a lábunkat a tornácról, de ez jó: egyrészt ötéves lehettem, amikor utoljára volt gumicsizmám meg köpenyem, másrészt a vizitúrára úgyis kell.

Hazudok, gumicsizmám később is volt, amikor egy viharsarki tanyán gondoltam megtalálni a boldogságom és a békési sárral való ismerkedés közben még ez látszott a legjobb megoldásnak. Az a sár valami elképesztő. Nyáron, még hagyján, akkor elvan az ember mezítláb is, de a hideg őszi ködök érkeztével muszáj cipőt húzni. Vagy csizmát. Bármi van a lábadon, a második lépésre kilós koloncok tapadnak rá, és minden lépésnél tovább híznak alattomban, amitől nem könnyebb begyalogolni a kilométerekre fekvő faluba. Próbáltam a csizmám bekenni mindenféle csúszós anyaggal, hogy hátha, de ragad akkor is, fittyet hány olajra, vazelinre.
Akkoriban olvastam el az összes létező angol, török és egyéb utazó leírásait a múlt Magyarországáról és nagyon úgy tűnt, hogy pillanatra se lennének elveszettek, ha a XVII. század helyett hirtelen a XX.-ba csöppennének. A sár ugyanolyan. A föld nyáron reped, ősszel megfog, télen kőkemény, tavasszal úszik. Megmaradtak az úttalan utak és a düledező tanyák, legfeljebb a folyók vize bűzösebb, már ahol agyonszabályozták őket. A viskók meg, amiket földből tapasztottak, elsüllyednek az idővel, visszaguggolnak a sárra, ráporladnak a saját küszöbükre és 5-10 év elteltével senki meg nem mondja, hogy ott emberek laktak. Csupán a beomlott kút körül tenyésző elvadult fűszernövények és a zsindelyek mutatják az élet nyomát, ha el nem hordták azt is.
A pusztulásnak forgatókönyve van. Először az udvarról, vagyis a nyúzott akácok szegélyezte kopár telekről tűnik el minden mozdítható: törött kisbalta, kicsorbult eke, javításra hiába váró kerék, repedtnyelű vasvilla és szétrozsdált dongák. Aztán eltűnnek az ablakok, keretestül, a kilincsek és vasalatok, majd az ajtó. A kereszttartóktól megfosztott ház falai kipúposodnak, neki az esőnek. Eddigre már menyétek fészkelnek a padláson, baglyok a kéményben, pár év alatt bedől az is a nagy mozgolódástól, rá a tetőre. A szemöldök besüpped a súlytól, megroggyan a tető. Innen kezdve felülről és – eresz híján – alulról is kiválóan áznak a falak, a második télen feladja a ház hátsó vége. Azért az, mert ott pajta, istálló vagy ilyesmi ragad a lakrészhez és legtöbbször gyengébb anyagból épül, mint az „utcai” homlokzat. A dőlő fal jó esetben magával rántja a tető megmaradt részét, így a fosztogatónak se a cserepekért, se a gerendákért nem kell magasra másznia. Gyakran olyan vacak a faanyag, hogy el se viszik, inkább eltüzelik, szalonnát sütnek rajta helyben vagy pásztortarhonyát. A tüzek nyoma ott van, de a kerekek vájta, lábak kijárta utak rég elmosódtak. Pár év után az időjárás bevégzi a bontást és csak egy üvegcserepekkel és rozsdás szögekkel elegy aszott dombocska marad. Meg a baglyok az egykori kert bozótos fáinak odvában. Meg a sár.

***

A sokat szidott belterjesség fokozása érdekében, pedig íme, amit onagy reagált, amikor azt találtam mondani Szécsi Noémi készülő kötetéről, hogy fantáziátlan a címe: ”ha valaki nekem még eccer Sz. N-t apríccsa, ráküldöm a maffiát”. Csakhogy egy könyvet, aminek alapját – vázát olvastam és teccett, akkor sem veszek meg, ha egyszer az Egy kismama naplója cím alatt fut. Hacsak nincs a borítón realisztikus kép, mondjuk a gátmetszésről.

Ettől függetlenül a tárgyalt kötet roppant könnyed, és ami fő, tele van receptekkel. A negyvengerezdes csirkét sikerült még aznap kipróbálnom, de a többire esély sincs, amíg a legfontosabb összetevők: a saját szüretelésű olívabogyóból préselt olajat, a sokszázéves konyhaajtó mellől tépett kakukkfüvet, nomeg az etruszkok vagy a Mediciek által épített ciszternából nyert jéghideg vizet fájón nélkülözöm a háztartásomban. Izgalmas lenne belenézni az író által baromi nagyra tartott, jelen műben is sűrűn emlegetett „Elizabeth” könyveibe is, aki már 30 éve él Itáliában és jó barátként szerzőnknek adta feleslegessé vált bútorait. Ő Elizabeth Römer szerintem, aki többek közt a Toszkán év: élet és étel egy itáliai völgyben szintén igen szerencsétlen című könyvet alkotta, de lehet, hogy durván tévedek. Ja, találtam az Amazonon egy magyar nevű faszit is a témában, bizonyos Máté Ferencet, aki a vitorlásokról szóló irodalmat gyarapította leginkább, ahogy nézem, és persze írt egy ugyancsak borzasztó címűt, Toszkána hegyei: új élet egy régi földön, csak tudnám ez miért nincs meg nekem. Az Amazon olyan mennyiségben zúdította rám a toszkániai ilyen-olyan könyveket, hogy az már szinte bélyeggyűjtés, így most akkor inkább Umbriába szerettem bele, vagy kicsit följebb a Ligur tengerpartba. Az erről szóló nyilván hasonlóan könyvtárnyi irodalom jegyzékét már meg sem mertem nézni.

Ja, meg: ha valaki botránykampánnyal akar túladni azon a 3-30 ezer példányon, érdemes lenne kissé bátrabban írnia. Azt gyanítom, aki az agresszív plakátok hatására megvette a könyvet, korántsem olyan prűd, mint az a közönség, amit Mátéffy fel szeretne háborítani. A pénisz önmagában semmise, hívják akár pöcsnek, akár fasznak, akár dákónak. Ha kivesszük a poros pornográfiába erőltetett jeleneteket, marad talán néhány sor, odavetett szavak csupán. Amivel viszont döbbenteni lehetne, azt meg nem meri leírni, rögtön a második mondatnál megijed és abbahagyja, milyen kár. A felbukkant figurák feketék, feketék, feketék vagy szürkék – bizony az emberábrázoláshoz elkélne egy kis empátia is.
Érzéketlen szerzőnk sissonak adott interjújában kifejti, hogy tudatosan írta botránygyanúsra a könyvét. Tudatosan. Továbbiakban arányérzékről, a szöveg nembeliség felé illetve irodalmi színvonalra emeléséről ömleng kuszán. Öntömjén. De a legjobb a jövőről szóló kinyilatkoztatás: „Továbbra is fenntartom, hogy ez (valszeg az értékválság –pk.) a városnak és a város lakóinak a feketébe bugyolált jövője.” Nem mondta neki senki, hogy egy városban nem csak egy város van, hanem nagyon-nagyon sok? Több mint ahány ember? Persze, miért pont ezt tudná ez az isten szerencsétlen barma.

jelszó: idők

„Július 15. (kedd) Hétfőn meghalt Compay Segundo, a Buena Vista Social Club zenésze, ma Janikovszky Éva.” -indítja magát Andrassew, de nekem a mai akkor is apám születése napja, nem a halálé. Várhatóan nem ma fogom elmondani neki, hogy elvesztettem az állásom, nem is ma kérem meg, hogy az augusztusig kölcsönadott pénz törlesztését csúsztassuk. Egyszerűen elmegyek elé a Margitszigetre, megvárom a Sark Kertben, míg kijön a Lou Reed koncertről, aztán – talán - beszélgetünk. Kis szerencsével nem csak filmekről, képekről, hanem dekódolatlan önmagunk is szóba kerül. De ehhez szerencse kell - meg bátorság.

Apámnak egy hete elmeséltem a laboreredményeimet – ő kérdezte, amúgy nem hozakodok – aztán megnyugodva az egészséges jövőben, anekdotázott dédapjáról. Nekem ük. Ja, ez az anamnézis miatt merült föl, de már nem bánom. Kiderült, a fószer (apám dédije) 103 éves korában halt meg és füves ember volt. Halála előtt huszonx évvel megvakult, fiait küldte teliholdkor és más alkalmatos időpontokban különb s különbféle füveket szedni. Három-négy éve volt hátra, mikor megöngyógyította magát, látását visszanyerte, s így, immár újra látóként hunyta le szemét örökre. Dédmamáról persze semmi hír, ha csak az nem, hogy dédapa halála után két nappal jobbnak látta távozni a maga 104 éves fejével.

Szoros kapcsolatuk lehetett, BKV-bérletük és USB- kábelük meg nyilván semmi. Ezt csak azért mondom el, mert én is minimum 98 éves koromig akarok élni, ráadásul nem abban a formában, hogy az utolsó negyvenet dréncsöveken vegetáljam végig nyirkos ágytálak között. A genetika optimizmusra ad okot, saját életvitelem pedig mélységes borúlátásra, pláne, hogy azt kell látnom Timur Lenkék oldalán, hogy engem, mint gyakorló alkohológust mutatnak be. Pedig nem. Csak ez emlékek élénkek.

***

Naszal. Padre, Öcsém és dr. V üldögélünk terv szerint a Sark Kertben, a mindig- itt- vannak- emberek fele valóban itt van (többé-kevésbé) és elémegyünk gyanútlan apánknak happy birthday-t énekelni meglepetésszerűen a fák mögül. Nagy az öröm, visszamegyünk inni, apám és felesége beolvadnak. Ide nem nehéz. A szigetfeeling nem a Sziget sajátja, mi visszük oda, ahova megyünk és ahova hagyják. Öcsémék siófoki kalandja azt mutatja, nem mindenhova hagyják, korántsem.

Később elefántokról beszélgetünk, meg bankokról, lekísérjük őket a körúton a törökig. Apám vicces papírszatyorban cipeli az ajándékát. Kedvencét főztem, szilvás, barackos és csupasz gombócot, de mindez nem is fontos, nem lehet az, egyszerűen csak örülök, hogy még itt van köztünk. Hiszen azt jósolta, kívánta, akarta, riogatta, hogy a maga részéről 2000-ben meghal. Neki nincsenek hosszú távú tervei a génjeivel, remélem azért az unokáit még megvárja.

jelszó: szabadság

Lesz időm elmenni Flash koncertre 16-án az Orczyba. Lesz időm fél napot eltölteni bármelyik fürdőben included masszázs, aerobic, gőz. Lesz időm szedres sárgabarackos befőttet eltenni és gombát szárítani. Lesz időm jegyzetestül átrágni magam Navarrai Margit Heptameronján, lesz időm bodzát és szilvát aszalni. Lesz időm magamra. Körmöt is vágok. Lesz időm a hajamra, egyszer úgyis kifésülöm. Lesz időm igazit reggelizni füstölt heringgel, eper dzsemmel, rántottával, friss kiflivel, mesés veséssel és a világ legjobb pasijával az ágyban. Lesz időm a pasimra, a barátaimra, anyámra, apámra, ellenségeimre, a tágabb családra. Lesz időm az életre, az életemre.

Jól hangzik nem? Ehelyett az egész komoly éjszakát átolvasom (F. Mayes: Napsütötte Toszkána, eredetiben jobb: Under the Toscan Sun) és azt kell látnom az átvirrasztás után, hogy visszahívnak dolgozni. Vajon miért? És: akarok én vajon az ablakon visszamászni? Apicsába. Szórakozzanak a saját édes nénjükkel, azt javaslom.

jelszó: basszák meg

Nagyon nem akartam visszajönni pár napos láblógatásból, borozgatásból, tócsi-evésből, vizibiciklizésből, de hát a munka, a kötelezettség, a határidők. Rendben végignyomtam a napot, délután folyosói beszélgetés legközelebbi főnökömmel, aki éppen az ő legközelebbi főnökeitől jön, raportról mintegy és szemmel láthatóan sarokba van szorítva. Masszív szuttyongatás után végre kiböki, hogy ki vagyok rúgva. A részletek és hátterek olyan gusztustalanok, hogy inkább nem részletezném. Okádnivaló. És akkor ezzel a legmesszebbmenően finom voltam. A céget eddig se humanitárius és/vagy magas szakmai színvonala miatt szerettük, világos. Meglepett (döbbenetet nem írnék, cinizmusom nem engedi) mikre nem képesek emberek kvázi hatalmi helyzetben. Ez most nem utánrúgás, vissza lehet olvasni, eleget cikiztem, hőbörögtem, pampogtam és puffogtam eddig is.

Állás nélkül maradni nem jó, legyen az mégoly vacak állás. Nyár közepén egzisztenciális gondokba merülni szintén nem jó, bár most rengeteg szabadidőm lett hirtelen. Önéletrajzot írni sem jó, mert sehogyse fér rá a standard két oldalra az a kb. ötven munkahely, ahol az utóbbi 10 évben előfordultam. Kapcsolati tőkét mozgatni ugyancsak macerás, mert kell a fenének még több csalódás. Munkát keresni pedig maga a pokol, ha az embernek, aki én vagyok, lövése sincs, hogy mihez akar kezdeni aktív élete hátralévő részében. Basszák meg, igazán megvárhatták volna, míg megvilágosodom és eljövök magamtól.
Kedves kapitalizmus, kabbe.

jelszó: anzix

Pár napja kissé szétcsúszott az életem, s vele én, de a követelőző rajongók, jóakaratú kukkolók, legfőképpen a magam és az emlékezés kedvéért röviden összefoglalom mi történt.

Lezúzunk a Káli medencébe, ami abszolút jó hely, tele mindenféle római meg középkori emlékkel, öreg szőlőhegyekkel, fényekkel a diófa levelein, na és persze a Balatonnal. Öcsém és dr. V itt bérelnek méretes házat egy hónapra, van náluk jövés-menés, mi is jövünk-megyünk. Az első két napban alszom. Alszom délig, szunyókálok délután, lustálkodom este. Jobban ki lehetek zsigerelve, mint gondoltam. A bosszantóan fitt Padre biciklitúrákat tesz a környéken, bár a többször is büszkén átadott „Balatoni Körút” javarészt csak tábla, semmi nem védi a bringásokat, pláne a közösen használt országúton nyolcvannal döngető kocsik nem. Padre felfedezi a vakolatlan palotákat, évszázados présházakat, megmássza a bokáig érő várat by Kál horka, leginkább hagy engem aludni, felváltva Konrádot, Szilyt és Szabó Magdát olvasni, buta fejjel csillagokat nézni. A vidék gyönyörű, később együtt megyünk Kőtengerhez, Kornyi tóhoz, Theodora forráshoz, kővágóörsi mosóházhoz. Legtöbb helyen korrekt tájékoztató táblák vannak, ennél alaposabb bemutatásnak, használatnak nyoma se.

A házban - régen pajta - van minimál konyha, így zömmel étterembe járunk és hát van hova fejlődni a helyieknek. A révfülöpi Top Panoráma nevű étterem például vadételekben erős, saját vadasparkjuk van hozzá és korrekt is a szarvas, a vaddisznó, de miért kell mirelit zöldséggel lerontani az összhatást? Mindig van valami bibi, bár annyira nem fontos ez se, ha ott ülsz a holdfényben egy hegy tetején, alant ezüstös víz és távoli tüzek fénye. Pedig nekik is rá kell jönniük lassan, hogy a zsidók kiirtása, a svábok deportálása után, az NDK-s aranyidők múltával kell valamit virítani. A borok jók, nem éri meg nekik a literenként 300-ért osztott rizling, de azért csinálják. Hadd csinálják. De nemá, hogy mindenhol zimmer frei van kiírva, sehol méz eladó, nemá mindenhol lovaglás és sehol kecskesajt, nemá sehol még fogas se frissen és a pontyot se ajánlják, a hekk meg fagyasztva jön a Tescoból. A csárdák előtt húsz autóból húsz magyar rendszámú, nem megy már a lenyúlás, mint régen. Vagy dehogyisnem, csak most minket nyúlnak gusztustalanul: Cseh Tamás koncert Mindszentkállán 1500-ért, de nem ezért volt mocskos az este. Többen többször össze akartak de nagyon verekedni és nem csak Tamás meg a józanul érkező mosonmagyaróvári kobzos-lantos, hanem hozzám közelebb állók is. Volt üvegtörés, székkirúgás, takarodj. Volt megbékélés, necsináljukmárezt, sírás. Volt ott minden, ami nem kell nekem, ha fúj a szél a fennsíkon.

A napok simogató fényben telnek, evés-ivás-beszélgetés, csak a szex nehezebb (titkosul) hála az egy légtérnek. Óriási séták alakulnak, kellemesen enyhe idő, lenyűgöző kilátás, szelíd dombok, véres évszázadok. Angolul hív be valaki egy pohár borra az Öreghegyen amikor romos présházakat nézegetünk szigorúan álmodozási céllal. Dehogy: lelkünk mélyén iszonyat panorámákat akarunk megvásárolni, lehetőleg a kötelező szőlőművelés nélkül. Kiderül, tájvédelmi körzet, telek szőlő nélkül nincs, törvényi előírás 80%-ban művelés alá vonni, akkor inkább nem, köszönöm, marad Nógrád.

Egyik este Activityt játszunk, ami a szópókerhez hasonlít leginkább. Nem szabad ilyesmit játszanom. Bosszantó vagyok, mert mindig közbekotyogok, elszólom magam, belepofázok ésatöbb, röviden: elbaszom a mulatságot. Ennyi a tanulság, legközelebb megmaradok a „háttérből figyelem hogyan danolnak hamisan Republicot duhaj emberek a tábortűznél” jól bevált közösségi formámnál. Szállj el kismadár. Ámde. Becsípve elmutogatni a személyi jövedelemadó bevallás összetett fogalmát vagy a száz év magányt, ezt az élményt nem adtam volna semmi pénzért. Miközben odakint hajnalodik. Odakint hajnalodik. Hajnalodik.

jelszó: törésvonalak a szennyesben

A legnagyobb élményem az volt ma, hogy két hete nem látott ismerősöm nekem szegezte a kérdést: lefogytál? De le ám! Pont erre tartok egy csapat embert, hogy megfelelő ritkasággal találkozzam velük és észrevegyék az örömteli változásokat. Beválik.

A legnagyobb problémám az volt ma, hogy mi a nyílért használ mindegyik rohadt vízpalackozó vállalat más és más színkódot a rohadt palackozott vizeinek. Most szembesültem a Káli- medence készleteinek lecsapolásával, vagy nem. A fogyasztói düh nem ezért fordult ellenük - amúgy is oda utazom pár napra, majd jól megnézem a real helyzetet és okos leszek. Mint Megyesi Gusztáv tejügyben június 27-én. Hanem: színkódból van cégenként mondjuk háromféle. Klasszikus, szén-dioxiddal dúsított, enyhe. (Vannak aztán a barackos, citromos, narancsos förmedvények, de azt ki nem szarja le. Azok más miatt fontosak, majd mindjárt.) A helyzet ennél bonyolultabb, hiszen ami az egyiknél dúsított, abból a másik pont, hogy kivonja a buborékokat. Ennek megfelelően, ami itt sárga, ott rózsaszín, amott meg zöld kupakot kap, hogy aztán hosszú, értékes percekig bogarásszam a lökött címkéiket. Címke felépítése pedig: kétharmad vágd ki és nyerj autót, egynegyed ezer méter mélyről, új, új, új, lehetőleg mindent kitakaró csillagban, a szöveges részen 1-10 millió forintos fődíj meg álomutazás, és ha szerencséd van, nem pont az összetevőknél ragasztották le. Aztán újabb kódokat eszeltek ki az eldobós és visszaváltós változatnak, ebből még csak a világoskék-sötétkék megoldást láttam, de semmi se lehetetlen. És itt jön vissza a citromos: a sárga kupak az egyiknél ezt a vicces adalékot jelöli, tehát kerülendő, a másiknál csupán annyit tesz, csendes. És akkor még csak a literes, vagy fölötti kiszerelést elemeztük, a kisüveges piacot nem. És akkor az általánosan ismert igen magas nehézfémtartalomról sem esett szó, bár kötve hiszem, hogy annak aztán ötletes színkódokat találnának ki. Lehetne az ólomszennyezett például fekete, a nitrátos meg fehér, hm. Meg is oldottam.

< szennyes ON >
Kár lenne tagadni, okoz némi feszültséget Padre és közöttem a hogyismondjam gyökereiben eltérő életvezetés. Nehezen tűröm, ha azt a nehány egyszerű dolgot sem viszi véghez, amit azért kértem tőle, mert nekem momentán szerte áll a fejem, ő meg, szünidős diák, baromira ráér. Már az is nagy teljesítmény, hogy egyáltalán eszembe jutnak a halaszthatatlanul elvégzendő teendők, az meg hogy többször is, külön csoda. A többször alatt azt értem, hogy akármikor meglátom szegény hősömet, pár pillanatig bután nézek rá, aztán utolsó tartalékaimat mozgósítva rákérdezek, hogy elintézte-é azt a halaszthatatlant, közös életünk alappillérét. Persze nem. Ilyenkor jön a nyúlós hangon elsírt de miért nem, mint örök kérdés by palkata a legrosszabb formájában. Padre ekkor sebes iramban indignálódik, ez a helyes kifejezés azt hiszem. Minél gyakrabban adjuk elő a fenti koreográfiát/nap, annál inkább és annál gyorsabb ütemben indignálódik. Akkor üvöltözünk kicsikét, ne legyen már hiába nyitva az ablak. Aztán elrobog valami iszonyat zenét bömböltetni, közben összeszorítja a száját, jó alaposan. Szerencsére ilyenkor csak a jobb fajtákból válogat, nem mer egyenesen Szécsi Pállal húrt feszíteni, nyilván tudja, hogy Szécsi Páltól a fejem lágyrészével ütöm ki a közfalat. (Dehogynem mer, de akad benne jóérzés, azért nem kínoz vele. Remélem.)
Én visszagurulok dolgozni, dolgozásban már az ötödik féloldalt leadni, dib- dob, dib- dob szívvel, könnyeket pislogva érezni, ahogy agyongyötört szemgolyóim csendes megadással folynak rá a monitorra és szájat összepréselni, de alaposan ám. Kell ezzel a szétcsúszással kezdeni valamit, mielőtt elfajul.
< szennyes OFF >

Régi vágyam, hogy felderítem a kihalasztott gyümölcsfajtákat, Padre be is szerzett ehhez valami ókori gyűjteményes kötetet az erdélyi almákról, felvidéki szilvákról, meg ilyenekről, erre nem megcsinálja helyettem valaki? Hát dehogynem.

Miről maradok még le? Hát egy kétnapos, illetve, a Mokka Cuka! becsúszásával már négynapos városantropológiai filmfesztiválról, ami ezen a kissé profibb ajánlón még sokkal csábítóbban hangzik. Innen tudtam meg azt is, hogy Fekete J. József Pro Literatura díjat kapott, gratula.

Padre felbuzdult az egészséges életmód projekten, összebarkácsolta a bringát és egy minapi rövidke felfedezőút után letekert ma a Háros szigetig, meg vissza, ez szűken 40 kilométer. Kurva jó képeket is csinált. Neki ezért lógnak a belei.