A kirándulás napjai

A rosszkedv napja

Nem múlik.
És még Padréval is alaposan összevesztünk. Szerencsére holnap elutazunk, útközben mindig jobb, előre várom az enyhülést. Meg fogjuk beszélni, hogy mit jelent, jelent-e valamit, ha az Ökoszociális Mozgalom, ami a föld alá akarta terelni az autókat, olyan ingyenes fesztivált rendez Kosdon, aminek a Magyar Nemzet a fő támogatója és ahol Deák Bill is fellép meg a Mantraporno is.
Meg fogjuk beszélni, hogy a leszbikus TV-híresség levele jó-e vagy sem, hogy miért pont egy bulvárlapban tette közzé, hogy Medgyessy okosat válaszolt és hogy ettől még nem lesz könnyebb az egynemű pároknak gyereket vállalni. Aztán én a leszbikusság kapcsán szóba hozom a Labrisz egyesület Török Sophie zarándoklatát, reszkess Esztergom, fogunk majd primitíven poénkodni, pedig az is hogy elmúlt, amikor beszóltak a Soros Alapítványnak meg a nagyarcú ARC-nak a bunkó plakátjuk miatt.
Meg fogjuk beszélni, hogy ebben az országban, ebben a városban alapvető dolgok nem műkődnek, hogy mindennapi közérzetünket teszi tönkre a sok otromba figyelmetlenség, a sok fölösleges és emberellenes rendelet és a dilettantizmus mindenben mindenhol megnyilvánuló jelei. Megegyezünk majd, hogy nem jó, hogy politikusra van bízva a közigazgatás, nem jó hogy beleszólhatnak mindenbe és még rosszabb, hogy bele is szólnak, de egyelőre az ő dolguk szinte minden és azt sem csinálják. Többek között azért nem csinálják, mert nem érnek rá a fontos dolgokra, többek között azért nem érnek rá, mert egymással évődnek.
Félúton megállunk majd valami finomat enni, amit én gondosan feljegyzek, mert ezen a héten írnom kell mindent, hogy lássam én is, mennyi szart összezabálok. Ebéd közben elmesélem Padrénak, hogy mit talált ki Andrassew már jó régen a netet használó, a neten szerveződő közösen gondolkodó műhelyekről és hogy ez másoknak is eszükbe jutott, csak kicsit másként, kicsit elitebben és kevésbé nonprofit alapon, de mintha nem hasítana eléggé. Aztán felkerekedünk újra, talán arról is képes leszek beszélni, hogy mennyire hiányzik a papám, és szomorúak leszünk, hogy most sem találkozunk vele. Örülünk majd, hogy Padre mégsem ma ment el tisztán szociológiai érdeklődéstől indíttatva a valamiért focimeccsnek hívott sieg heilezésre, mert a tudomány jó dolog ugyan, de a halálfélelem nem annyira és azt fogjuk ordítani az autópályán a szélbe, hogy hajrá emtéká, hogy oldjuk a rossz érzést, persze ettől nem fog oldódni, de majd egymásra nevetünk és attól végre igen.

A kirablás napja

Estére a Trafó titkos évadzárójára gyűlünk. Ingyen sör, ingyen pezsgő, ingyen tojáskrémes és szardíniás szendvics, pisameleg savanyú lőre, amiért ezúton is – a gesztusért, nem a borért – hálás köszönet, ezért jó néha bennfentesnek lenni. A hirdetetlen bulin Sziámiék muzsikálnak, persze csak Seress- dalokat, persze az is megszokható és persze Iván jófajta palackot emelget a Bock pincészetből, nem közösködik a büféasztalnál sürgölődő pórnéppel. Sziámi egy jó darabig csúf, hideg és idegen, minden szavát ismerem, aztán a második üvegnél felmelegszik végre, még a cyberpunkos szemüvegét is hajlandó levenni. Onnan tudom, hogy még csak a második üveg, mert minden alkalommal sikerül eltalálnia a poharát. Imidzset váltott, ha érdekel valakit: az övre kötött bandana helyett decens mellényben nyomja a nótákat, amiből egyet, a szeressük egymást gyerekeket, valóban hallgathatóvá hangszerelt át az örökifjú Gasner. A hat darab szék egyikén, amit a közönség nagyobb kényelmére helyeztek el a padlón, nagy meglepetésemre ott ül Menyhárt Bioneer Jenő, mellette szótlan és mosolytalan felesége, aki Tennessee vagy Hennessy névre hallgat, nem értettem jól, whisky vagy konyak, jó vicc, de miatta mennek angolul az összekötő szövegek. This is a hungarian lovesong. This is an other hungarian lovesong. Padre megjegyzi, hogy Menyhárt kisfia (lehet most 3-4 éves) már asszimiláns lesz, nem beszél majd magyarul, azt se fogja tudni, mi volt az Európa Kiadó. Apu was a popsinger. Ezen kacagunk.
A pultoslány, aki egy idő után kérés nélkül csapol kettőt, amint meglát, pedig nem is reménykedhet borravalóban, a koncert végén azt szeretné, ha elhangzana a testből testbe, de Iván gonosz kedvében van, a móka elmarad, ráadásként újabb Seress- nótát kapunk és felülírom előbbi vélekedésem, mégsem jók ezek.Némi huzavona után minden fontosabb embert rá tudok venni a kisereglésre, ahol terasz van és éjszaka, egy jókedvű Legát és egy búskomor idegen, aki hallgatózik, egy józan Sisso és egy friss ismerős, akivel szócsatába keveredek oktatás-ügyben, amikor WC-re indulok. Tanári állást vállalt, újságolja, mire lefasisztázom és a gyűlölt papokkal állítom személyét történelmi párhuzamba, mint olyan véglényét, aki épelméjű emberek agyát nyesegeti. Mindezt a defektusos társadalmi hierarchiába való mielőbbi bekényszerítés kedvéért. Mindezt saját kicsinyes vágyaival és a hatalom makacs szervilizmus-igényével összhangban. Szerinte, a leendő tanár, a kis seggdugasz, a lelkek megnyomorítója szerint nem kéne ilyen vehemensen utálnom a pedagógusokat, hát nem is: gyűlölöm őket. *
Később mindenféle hülyeségről beszélünk, hogy ébredéskor első pillantásra megkülönböztethető-e a hajnal az alkonytól, később újabb sörök aztán inkább ásványvizek, később rendőrök, még később Padre pincérkedést vállal ősztől a Tütüben, de kicsi az esély, hogy emlékszik rá.

* szegény újságíró pont ebbe a nem higgadó fröcsögésbe futott bele, amikor levelében arra kért, adjak magamról mit végeztem- mit tanulok tárgyban használható adatokat. Félő, leugattam. Nem akartam. De most sem tudnék mást mondani, mint hogy a magyar közoktatás dugja fel magának fájdalmasan mélyre.

Aztán olyan hideg lett, hogy kijózanodtam, elcipeltem Padrét ásványvizet vételezni meg úgy egyáltalán hazafelé és hívtam taxit, ennek kapcsán megtudtam, hogy a jópofa autókkal közlekedő Est Taxi becsődölt, aztán kiraboltak az utcán, konkrétan ellopták a pénztárcám, nagyon szar érzés, nem is akarok beszélni róla. El haza, fel pénzért, le Padrét kiváltani, el kúthoz pénzt váltani, fel újból, könnyek.

Az interjú napja

Megtalált egy ember egy papíralapú újságtól, hogy kérdezne ezt-azt a bloggerkedésről tőlem. (Azért nem írom honnan, mert nem tudom lehet-e. Már semmi ilyesmiben nem vagyok biztos. Majd ha megjelenik, közreadom.) Mókás volt. A helyzet kényszerített, hogy átgondoljam, minek is írom én ezt egyáltalán. Sikerült néhány tévhitét szétoszlatnom a kérdezőnek és dacára a telefonos interjúnak, amit én kevéssé preferálok az emilessel szemben, egész érdekes beszélgetés alakult. Ezzel együtt még ellenségeimnek sem kívánok olyan lagymatag interjúalanyt, mint én. Jobb híján, most mondjam azt, hogy eredeti gondolatok híján, a kapcsolatépítésre és a kommunikációs kényszertől mentes szabadságra hegyeződött ki, ami nem is rossz nyomvonal.
Hogy mennyire sokan foglalkoznak a blogoszférával, az csak a mostani konferencia olvastán realizálódott bennem moon jóvoltából. Jellemző, hogy a lengyeleknél van erről felmérés, csak fejlett hazánk támolyog továbbra is tudatlanul. Messze a legérdekesebb két osztrák hapsi színes-szagos modellje, ami az egymásba linkelt blogok hálózatát, mint idegrendszert mutatja be. Nem csak a linkhálót magában, hanem egy hír, egy mém, egy gondolat, egy kép terjedését is, azám. És miért volt jó, hogy színes neuronokat raktak a pps-be? Mert a közönség élő egyenesben követhette, ahogy „a háló egyes csomópontjai egymás után bepirosodnak, jelezve a követett hír vagy gondolat megjelenését az adott blogon”.
Kíváncsi vagyok, a hagyományos agykutatók mit szólnak. Kíváncsi vagyok, mikor lesz önálló tudományág a kollektívagy kutatása. Kíváncsi vagyok, ez a gondolat hányszáz sitét fest villámgyorsan pirosra.

Magánélet: ma kihagyjuk a Kultiplexet, mert Korai Öröm lemezbemutató van, felmerül a Szóda, ahova mindig csak terveztük, de aztán idejében átnyálazom Subbacultcha heti rendes híradását, benne megmondást a helyről, így maradunk itthon. Így:

Nyílt egy hely a Wesselényiben, Szódának hívják. A WiW oda vitte át a bezárt Sarkból a számítógépeit, tehát egyelőre csak óvatosan. A berendezés az Eklektikát idézi, a kínálat a Szimplát, az árak nem vészesek. Vendégek száma, akik a szombat este jelen lévő Dajcs Tamáson az orra előtt is mertek röhögni: 0. A két darab férfi piszoár közötti távolság: 25 cm. Járdán sörözőkre lezúdított vödörnyi vizek száma: 8-10. Bezárás várható időpontja: valószínűleg a télen szeretnének meggazdagodni, tehát kábé jövő májusig pénzelik az önkormányzati jegyzőt. A közönségről meg mindent elmond, hogy ha megjelenik ott valaki "Mihály vagyok (19.5 cm) Segíthetek?" feliratú pólóban, akkor azt nem rúgja seggbe senki.

Sebaj. Holnap úgyis teljes puccban kell megjelennem valami sajtótájékoztatón reggel 9-kor. És holnap vehetik át a Greve díjat az ideiek: Haklik Norbert prózaíró, Nagy Gabriella költő, N. Pál József irodalomtörténész és kritikus, valamint Rott József prózaíró. Gratula nekik, annak ellenére, hogy az odaítélésről a Magyar Írószövetség tagjaiból verbuvált zsűri dönt.

Az alvás napja

Tegnap este elzarándokoltunk a Kupolába, ebbe a kétszintes, kör alakú, hatalmas ablakokkal kényeztető, ámde fülledt helyre Hegedűs Marci barátunk filmbemutatójára. Megnéztük kétszer egymás után, mert rövidfilm, a címe Zzaj és poénos meg minden. Hiányoznak az életemből ezek a rövid, frappáns rajzfilmek. Animációk, ahogy a nagyok mondják. Csupa kivakart junkie volt a teremben, sok embernek külön megörültünk, hogy még él. Később zenéltek kicsit a fiúk, mi meg Padréval elslisszoltunk a Kultiba Bárdos Deák Ágnessel, Sarankó Mártával, hogy aztán ott újabb ismerőshalmokba botolva hajnalig beszélgessünk, együnk-igyunk.
Ez a hét az utolsó, amikor még kedvemre élhetek, alaposan kihasználom ám. Valószínű, hogy az elhajlást többször is megismétlem a héten, azután úgyis sivár zellereken kell tengődnöm, no sör, no éjszakai török.
A beszélgetés leginkább az alkoholizmusról folyt, ahogy így utólag összerakom meg a drogokról, rockandroll sztárságról, befalcolásról, elvonókról, Hepatitis C-ről meg hogy milyen homlokba szúrni, ha már mindened lukas. Bárdos panaszolta, hogy nekünk csak szimpla detox-túlélési sztorijaink vannak, sehol egy hősies megmenekülés krokodil szájából vagy mérges kígyóktól, de nem értettünk vele egyet, pláne, hogy mindünket legalább egyszer megcsípett már egy kakas. Megegyeztünk, hogy a mostani alkeszokban nincs tartás, bezzeg a régi vágásúak csak ésszel isznak: kizárólag munka után, és amikor dolog van, mennek húzni az igát szó nélkül. Magam is a csengőszóra józanodók táborába tartozom, ez egyike a jó fajta atyai örökségnek.
Egy homályba vesző ponton odaült mellénk irigykedni Padre régi haverja, társa a rehabban, kinek szíve vágya egy stabil kapcsolat és elege van az egyéjszakásokból. Gyanítom, pasim meg pont ezt irigyelte tőle, de nem lehet mindent egyszerre, vagy nem úgy. Padre persze kézzel-lábbal tiltakozott a feltételezésem ellen, aztán a legkedvesebb mosolyával bevallotta, hogy na jó, egy kicsit talán mégis irigyli. Reggel aztán (csengőszó, mondom) meló, de délután két óra felé már nem bírtam tovább, visszaaludtam. Iszonyúan leterhel ez a kétlaki élet. Rendes munkahely + éjszakai pörgés kiszipolyoz alaposan, de még mindig ez a legjobb fajta életmód, amit ismerek.

Pár napja, ganézás közben azon morfondíroztam, hogyan menne nekem ugyanez gyerekkel. Várhatóan nem lenne annyira laza, bár olyan sok példát nem láttam eddig, hogy biztosan tudjam. Az már most tuti, hogy egyedül nem vállalnám, ketten is kétséges. Nézek körbe, ahol gyerek van zömmel majd’ belerokkannak. Nem a 24 órás felügyelet miatt - bár az se lehet könnyű, mert kurvára a szülőkre marad az egész - hanem mert nem úgy van berendezve a világ, hogy egy kölök jól érezze magát benne (egy fölnőtt se nagyon). Szegény szülők mindenfelé hurcolásszák magukkal a kölyköket, pedig őket biztosan nem köti le a bevásárlás, a szervizelés, vagy a posta. Engem se, hát még. Aztán kiborulnak, ha vadászhálóval kell összefogdosni szegény hisztérikus kissrácokat a szupermarketben. És az is egy idióta vadbarom volt, aki kitalálta a 2+2 családmodellt. Nem is működik. Mindenhol ügyködnek valamennyire legalább a nagyszülők, másként garantált kipurcanás. Na de a többi rokon hun van? Az lenne a jó, ha mindenféle nemű- korú- ízlésű arc hömpölyögne a kissrác körül, nehogy már csak minket lásson az apjával. Válogasson kedvére emberek, kapcsolatok meg szerepmodellek között, azt kívánom.

Akárhogy is, ez még a jövő rémálma, ma viszont négy óra pihentető kutyaugatás és a cseresznyeárus átható üvöltözése után sokkal jobb bőrben ébredtem. Így már arra is képes voltam, hogy gondos szemeimmel áttekintsem Padre punkokról írt dolgozatát. Jó lett. Buzgóságomban megalkottam a saját szubkultúra definíciómat: minden új irányzat az épületekben épül be végül. Amelyiknek nincs építészete, az szub.

A veszekedés napja

Ma megesett az első komoly összeveszés a blogom miatt, vagyis amit ideírtam. Csak azt csodálom, hogy eddig megúsztam. A furcsa az, hogy jogos volt a kritika és abban a percben javítottam is, de a megbántott fél nem volt hajlandó pusztán figyelmetlenségemnek (bunkóságomnak) betudni a vétket és a vita azonnal elmérgedt. A másik fura, hogy a szót emelő nem magáért állt ki, az érintett meg nem válaszolt tisztázó szándékú emilemre. Sejteni se merem, miért. Mindegy, ez most már így marad.
A veszekedést tekintve hibás vagyok a rögtöni, őszinte és/ezért erős reakcióban, bevallom. Töredelmesen. Sajnálom is. Azt is sajnálom, hogy már nem tudok többet mit tenni: bocsánatot kértem, kiköszörültem a hibát, megmagyaráztam válaszom okait. Most már csak várni tudok. Várni a békére, közben mély búbánatból fejgörcsös idegeskedésbe esni, szapora szívdobogással megtűzdelve a melankóliát.
Nem jó állapot, csak magamnak köszönhetem, hogy szopnám le.

Az olvasgatás napja

Napok óta érzem, valami készül. Nem tudom honnan jön a csapás, nem tudom mikor, de határozottan készülődik valami.

Punnyadt vasárnap. Vizsgaidőszak miatt nem megyünk sehova. Nem megyünk úszni, nem megyünk kirándulni, nem megyünk kézen fogva. Saramagot és Kadare-t olvasok felváltva, utóbb kivégzem Beregi Tamás Egyetleneim címűjét. Szegény ember, szegény, szerencsétlen nyomorult ember. Kadare-t azért, mert nehogymá ne olvassak kortárs albánt, Saramagot meg a Bestseller miatt, aminek én csak az ismétlését láttam, de az borzalmas volt. Lévai Balázs idegesítően nem tud beszélni, ettől még megelőlegeztem neki némi figyelmet, hátha emberi lesz. Nem volt. Egy író eleve ne beszéljen, pláne az írásról, vagy ha beszél, beszéljen magáról, mint bárki más. A kutyájáról. A tökfőzelékről. A szerelemről. Legfőképpen ne idézzen magától lépten-nyomon, mert kiütés kapok. A riporter vagy ki, pedig ne ájuljon be minden szótól az asztal alá, mert még belerúgnak. Egy-egy mondat erejéig bevágták Pál Ferenc műfordító- monográfust, meg Kőrösi Zoltán írót, hadd ájuldozzanak ők is nagy nyilvánosság előtt. A szerkesztők játékot is kiötlöttek, hogy izgalmas legyen és interaktív, ehhez képest azt kell megtippelni, hogy ki lesz a következő vendég. A stáblista legvégén meg az URL. Jahogy, jahogy. Jóindulatú voltam, azt gondoltam első adás, lámpaláz, majd levedli, majd lesz bátrabb. Aztán elolvastam Lévai megnyilatkozását és most már nem vagyok jóindulatú. Cseppet sem. Aki ma olyat mond, hogy „kellett egy név is, akivel hitelesíteni lehetett a műsor legitimitását. S erre legalkalmasabb egy író miniszter: Görgey Gábor” az ne csináljon irodalmi műsort, hanem menjen oktatni a Pázmányra. Menjen bárhová.

Literán amúgy ott van Bárdos Deák interjúrészlete az összezuhant Quimbyvel. Szeretem az ilyen lökött párbeszédeket:

Kiss Tibi: - (…) savat hánytam, annyira föl tudott az egész kavarni.
BDÁ:- Én sokszor sírni szoktam írás közben. Annyira felzaklatnak azok a dolgok, amik ilyenkor előtörnek.

A locsogás napja

És itt jön pálkata- mond sisso a mikrofonba, amitől sok kedves mosoly ragyog rám, kis híján megtapsolnak. E pozitív impulzus a Tűsarok köré, Amazona köré szervezett leittasodással egybekötött szerkesztőségi és ismerkedési és szponzori esten ért, ami később fülledtség okán áttevődött az A38-ra, ahol persze idővel szétfagytunk. Az est hozadéka, hogy immár sisso is nyakig benne az öcsém feleségével közösen dédelgetett Nyári Egyetem ötletünkben, sőt Varró Szilvi is, sőt, amekkora a csajösszetartás szinte bárki hajlandó lesz előadni, remélem. Miután elméletben meggyógyítottam Legát náthás teknősét, akit át akart hozzánk passzolni, de acélosan nemet mondtam, miután kiittuk a hajó vodkakészletét és részletekbe menő szimpoziumot tartottunk dj Minekkel a török és kevésbé török szablyák élhosszúsága és görbületi szöge tárgyában, hajnali négy után értem haza és egy rövid közjáték után nekiültem dolgozni. Ezért is nem tartható a jó tanács, hogy este hat után már ne egyek.

A közjáték: csuklom a cigitől. Ilyenkor nagylevegő kifúj, száját-orrát befogja, rekeszizmát kifeszíti, hogy háta sajog bele. Sajgás most nem fontos, kényszerű velejáró, a lényeg a tüdő pattanása, mely bátorságpróba is szinte: meddig bírom. Bírom vagy sem, a csuklást megszüntetni kell, mert a csuklás összerázza a gyomrot, az összerázott gyomor pedig hányást okoz, ha pedig okádok, az isten se mossa le rólam, hogy a piától hányok, nem mintha isten ott szokott volna lebzselni a 70x75 centis vécében. Ez nem szemrehányás, ha isten lennék, én se lebzselnék ott.

A fejbebunkó napja

Ilyenből lesz még több, alig múlt május közepe. Lapítottam pár napig, nehogy észrevegye az időjárás, hogy valamit elbaszott és visszakeserítse kánikulába újra, de csak rájött, csak visszakeserítette. Kihasználva az elviselhető éjjeli klímát, a bécsi Gasometerről írtam, meg a sperma lenyeletésének hatalmi aspektusairól, azaz, jöttem rá a negyedik sörnél, végletesen beszűkültek a témaköreim. Városfejlődés, urbanisztika és műemlékvédelem a megélhetési oldalról, feministának titulált tabutémák hobbirészről. Meséket akarok írni. Meséket fogok írni.

Zenei világom szintúgy korcsosul. Alig fér bele valami új, annyit kéne meghallgatni és megszeretni, amennyihez nincs kedv. A szakadatlan MP3 dömping óta dúl a bélyeggyűjtő- effektus. Hónapok óta nem hallgatok nu metált, se fadót, se jazzt.
Éjjel valamikor 1 után adták a Bird című filmet a jazzisten Charlie Yardbird Parkerről, akiről többek közt ezt közli az HBO ajánlója: „mikor meghalt, a kiérkező halottkém legalább 65 évesnek becsülte, pedig csak 34 éves volt”. Charlie Parker biztosan nem járt olyan lankadatlan szorgalommal terheléses vércukortesztre, mint én. Jazzt akarok hallgatni. Jazzt fogok hallgatni.

Hamburg napja

Nem tudom miért, de ma egész nap Hamburg volt a fejemben. Hamburgban voltam a fejemben. És közben gyötrődött a lelkem, de nem nagyon. Talán a pára, talán a szeles eső, talán a füstölt makréla reggelire. Vannak napok, amikor nem itt vagyok, hanem valahol, ahol voltam. Néha csak órákra tűnök el a saját életemből, mint legutóbb, hogy friss parmezánt akartam venni egyben, aztán fél délután kóvályogtam Firenzében, holott a körúton, és elveszett voltam minden sarkon, ahol nem a Campanilét pillantottam meg. A zsigerbe, az emlékezetbe be volt tárazva, hogy a következő utcán az a kedves fiú kínál nekem zellert és cukkinit, akinek olyan gyönyörű mosolya van és akivel nem számítottak volna holmi kulturális korlátok, de a gyakorlatban mégis a Nagykörútra kanyarodtam rá. Zavaró, de jó érzés, olyan titkos. Melengető. Skizofrén is kicsit: ülsz szemben vagy mellett valakivel és nem tudsz szabadulni az érzéstől, hogy ha kiléptek, arcon csap a Capo da Roca sós szele. Mosolyogsz sejtelmesen, mert mit mondanál, még hülyének néz, vagy részegnek, ha felhajtod a kapucnit a permet ellen füllesztő nyárestében, vagy pont fordítva: napszemüveget tolsz az orrodra csikorgó decemberben, mert a fejedben újra ott vagy Curacaon egy halvány koktél vagy egy imént kortyolt illat miatt. Vagy ott a Moszkva tér, korosztályom óra alattja. Próbáld ki, ha nem hiszed, még ma is könnyeket csal a szemükbe, most meg pláne, hogy lebontották. Nekem meg a középkori torony ugrott be mindig Bernben vagy a prágai csontvázas a Városház téren, ha a Kalefre beszéltünk meg randevút az órához és furcsa érzés volt, hogy a Tyn templom helyett a szutykos Gomba van a hátam mögött.

Ma Hamburgom volt. Őszintén meglepődtem, hogy nem a zömök vöröstéglás házakat látom, amikor kinézek az ablakon. Halszag lengte be a lakást és hallottam a vidám matrózokat abban a kikötői kocsmában, ahol megengedték, hogy magam készítsem el a lepényhalat, figyeltek kedvesen, aztán megkérdezték mikor jöttem el Rotterdamból, hogy így, borsóval. Aztán röhögtek, hogy nem is holland, vizespohárba töltöttek bivalyerős rumot a pult alól és megmondták, hova ne menjek egyedül éjszaka.

A görcs napja

A ciklus is ciklikusan viselkedik. Körülbelül minden kilencedik etap elviselhetetlen. Legtöbbször észre sem veszem, máskor mindent be kell vetni, amit Murphytől tanultam, hogy egyáltalán legyen (lásd legszebb bugyi), olykor meg bárcsak ne lenne. Na ez most egy ilyen menet. Hímneműekkel közlöm, hogy legalább annyira felemelő érzés menstruációs görcsökre ébredni, mintha, várjunk, mihez is hasonlítsam, mintha valaki aprókat rugdalna a herékbe. Néha nagyobbakat rugdalna és jól célozna. Olykor pedig kiszámított lassúsággal meg is morzsolná a golyókat alaposan. A védtelenség csúcsa. A kiszolgáltatottság csimborasszója. Gyámoltalanság szempontjából az a híres szükségét végző vadállat ehhez képest maga a megtestesült önbizalom és tetterő.

Régen nagyon zavart, ha ez a téma szóba került, pontosabban nem a menzesz ténye zavart, hanem a reakciók. Vihogástól a nyílt megvetésig bármi, amit nehezen tudtam összeegyeztetni a folyamatosan hangoztatott érvvel, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga és nincs rajta semmi szégyellnivaló.
Mert volt. Legmegalázóbb iskolai élményeim közé tartozik, amikor a fiúk kórusban csúfoltak emiatt, egymást hergelve tettek gusztustalan megjegyzéseket és aljasul kiröhögtek, ha a ruhámra tapadt egy vattaszösz. (A fiatalabbak kedvéért: nem én voltam igénytelen. Akkoriban se tampon, se betét.) Még ma is külön le kell győznöm a zavart, ha ilyesmit vásárolok - általában túlkompenzálom, persze tettetett közömbösséggel. Zavar, mennyire tabuként kezelték és kezelik a dolgot. Annyira utáltam, hogy nem volt kitől megkérdezni még a legalapvetőbb teendőket sem. Erről szóló könyvecskék persze sehol, nem tudom, most vannak-e már, de kétlem. Kénytelen voltam a buta kortársakra hagyatkozni, akiknek szintén nem volt fogalmuk arról, mi célt szolgál például a zsinór. A felnőttek ártékony babonákat susogtak tisztességes felvilágosítás helyett, hogy vigyázzak magamra, mert most már lehet gyerekem és üljek meleg vízbe, az enyhíti. Hát az aranyeret talán igen. A ferdített információ miatt hónapokon át rettegtem, hogy most már aztán bármikor teherbe eshetek, csak úgy, magamtól és nincs rá semmi befolyásom. Ez nyilván hülyén hangzik, sokáig hülyének is éreztem magam kislánykori félelmeimért, de ma már úgy vélem, nem nekem kell pironkodnom. Az eddigi legrémesebb görcsöm is úgy fajult el szirénázó mentőig, lórúgás injekcióig és megfigyelés alatt tartásig, hogy kevésbé öntudatos kezdőként nem mertem szólni a rám ügyelő fölnőtteknek, hogy haldoklom. Rémálom.
Nem sok minden változott azóta, még mindig titkolnivaló az egész. Nem állíthatok oda a - természetesen férfi - főnök elé, hogy, bocs, de éppen leszakad a derekam. Roppant zavarban lennénk mindketten, én meg rögtön közönségesnek látszanék, amit ugye egy nőnek, bár ez már egy másik rögzültség, mindenáron el kell kerülnie. Egy munkahelyről szó nélkül elengednek, ha arra panaszkodsz fejed fáj, fogad fáj, de a görcs tabu. Külön sajnálnak és maguktól hazazavarnak, ha látványosan náthás vagy, de a vérzés titok. Pedig ez kiszámíthatóbban érkezik, mint az influenza és sokkalta fájdalmasabb is. Valamiért mégsem lehet erről beszélni, pedig nem hinném, hogy egyedül én szenvedek ettől, sőt. És még most sem értem miért fáj olyan rohadtul. Még a sokat hivatkozott biblia is csak a szülés gyötrelmeit ígérte be az almalopásért cserébe, menstruációról szó sem volt.
Amikor nem fáj elviselhetetlenül, akkor is korlátoz egy csomó mindenben, akár az úszást, akár egy ruhapróbát említek, akár csak a fülledt pelenkát a combjaim közt. Baromi emelkedett szellemre vall ám hosszasan poénkodni az Always- alváz utolérhetetlen humorforráson, röhingcsélni a kék véren meg a szárnyas betéten. Ne higgyük, hogy az okozza a legnagyobb problémát, ha elmozdul.

***

Ma annyira rosszul voltam és annyira egyedül, hogy szervezetszociológia vizsga ide vagy oda, felhívtam életem fényét és gátlástalanul belezokogtam a telefonba. Racionálisabb énem titkon remélte, hogy ajánl szegény alhasamnak valami hathatós koktélt ízletes görcsoldókból és állott borból keverve, mert ami bogyót addig összeettem, az nem használt, és akkor legalább ennyi haszna legyen pasim illegális vegyészmúltjának. A pasik általában unják a témát, félnek tőle, undorodnak vagy egyszerűen felháborítóan közömbösek, de Padre csípőből, hogy robog haza. Már ettől sokkal jobban lettem. A Meristin kúptól meg még jobban.

Ma nem volt kedvem képeket keresni. Menjen el mindenki szépen a jó sunyiba.

A forradalom előnapja

Igen érdekes cikket alkottam ma, legyek szerény, a témája volt érdekes. Alanyunk kitalálta, hogy nem jó így az új metró, amerre megy, menjen máshol, én meg teret adtam az elképzeléseinek. Szerinte tök fölösleges az ember nem lakta Gellért hegynek megállót építeni, miközben a sűrűn lakott nyolcker kimarad a jóból, pedig ott a SOTE, egy csomó kórház, kintebb egy hatalmas lakótelep, ráadásul a Corvin- Szigony projekt is ott épül, ha épül, ami sok új lakost generál. Azzal a javaslattal élt, hogy a zsúfolt belváros helyett igyekezzünk a külsőbb részeket bevonni a kulturált tömegközlekedésbe, éppen ezért a 4M a Petőfi hídnál gyüjjön át inkább és a Klinikáknál keresztezze a kéket a Kálvin tér helyett, aztán Kálvária tér, s úgy a Keleti. Ennek a nyomvonalnak az a kétségtelen előnye is meglenne, mond a bátor gondolkodó, hogy a szarrá szabdalt Kelenföldet összekötné Lágymányossal és Dél-Pesttel, békén hagyná a jól üzemelő Bartók Béla utat és az Egyetemi városrészbe is el lehetne jutni kényelmesen. Mondott mást is lenyúlásról, pénzkidobásról, de az most nem érdekes, panama csak ott van, ahol sok léről van szó, tudott dolog.
És nem hülyeség, amit mond. Az a hülyeség, hogy sem ezt a véleményt, sem a Levegő Munkacsoportét, sem bárki másét nem hallgatták meg. Ellenérv lehet, hogy a metró is olyan, mint a politika, a foci és az időjárás, úgy emlékszem erre a háromra szokták mondani, hogy mindenki ért hozzá, meg talán a halászléháborúra, de ha egyszer sokan sokfélét akarnak közölni egy üggyel kapcsolatban, akkor tessék nekik fórumot biztosítani. És tessék végre bevezetni az érdemi válasz intézményét, az már amúgy is nagyon ránk fér. Érdemi válasz az, amit a kérdező annak fogad el. Amit a metró felől hallunk, az meg mellébeszélés. Senkinek nincs tudomása arról, hogy valaha figyelembe vettek volna bármilyen javaslatot, beépítettek vagy kivettek volna valamit is a megfontolásra ajánlások nyomán a tökéletes terveikből. Irritáló ez a pökhendiség, a királyság lehetett ilyen. Ma éppen Gulyás László válaszolgat online az indexen, érdemes átfutni az ott felmerült igen értelmes kérdéseket. Többen is firtatják, hogy mi ez a zsigeri elhatárolódás a társadalmi beszélytől, mi ez a makacs hárítás a megalapozott szakmai javaslatokkal szemben, bár szegény Gulyás úr csupán a DBR – Metró vezetője, mit tehet a konszenzus hiányáról, nemde.

Estére összekapartam magam és elügettem a város legjobb, legnyugisabb folyóparti kocsmájába, de nem mondom meg hova, mert még felkapott lesz, zsúfolt, aztán ripsz-ropsz elromlik. Azért mentem, hogy tovább csiszoljuk világot megváltó terveimet, amivel rövid úton forradalmasítjuk a társadalmat, a webet, vagyis a kettőt együtt. Rengeteg problémát merítettünk föl és oldottunk meg, számosak persze eszünkbe se jutottak, várhatóan a bétaverzió indulásáig nem is fognak. Aggaszt, hogy hármunknak, az Alkotó Triumvirátusnak kissé eltérő a szemléletünk, már ami a dolog hasznát és célját illeti. Nekem buli és kellemes kaland, mást a technikai részletek izgatnak, megint mást az üzleti lehetőség foglalkoztat és a médiaérték.
De talán így a jó. Így leszünk jó csapat.

A ragacs napja

A nagy elfáradás dacára gördül tovább a kerék. Javában pirkad, mire lefekszem, és pont úgy ébredek, hogy legyen időm megírni, amit meg kell. Kis kakukkok laknak a fejemben, akkor se hagynak aludni, ha kalapáccsal ütöm őket. Később megmártózom a város forrongó poklában, ahol két darab interakcióban van részem egy mocskosul káromkodó kismamát, egy nyakkendőjénél fogva metróajtóba szorult ügynököt és egy elájult ellenőrt leszámítva. Az interakciók tehát. Az első számú humanoid arra szólít fel, hogy gondoljak a magnéziumhiányra. És belegondolok, hogy hát tényleg, hol a magnézium, szegény kicsi elem hova tűnt, úgy hiányzik. Olyan sokáig és olyan erősen gondolok az elveszett magnéziumra, a duci vegyületre, körülötte a többi kis aranyos ionokra, hogy még a szemem is behunyom és rossz helyen szállok le. Időrendben a második élőlény arra hívja fel a szmogban hörögve agonizáló figyelmem, hogy jézus szeret engem, ami nem is egy rossz érzés, akárhogyan forgatom. Egy jézus mindenkinek jól jön otthonra. Egy jézus szeretné a gazdáját, főzne rá, mosogatna helyette, megdögönyözné a hátát. Szerintem egy jézus sokkal hasznosabb, mint az egoista maci, akit csak én imádtam, de soha még csak vissza se mosolygott.

Miután általában igyekszem a lehető legtöbb ügyintézést egy napra időzíteni, rohangálnom kellett, rohangálás közben lassan olvadtam. Egy meghatározott ponton azt sem bántam, hogy leválik a fejem és unott pattogással tovagurul. Kora délutánra járt, én meg a fülledt koszban, húsom rég összeragadt a bőrömmel, amikor kitaláltam, hogy a fölöslegessé vált telefonfülkéket zuhanykabinná kellene átalakítani. Bedobnék egy eurót és ezért 5 percig jeges víz zúdulna rám. Kártyás is lehetne, nem bánom. Éppen az ötlet cizellált kidolgozásán fáradoztam, vízutánpótlás hogyan fér át jelen karcsú vezetéken pl., amikor megtalált egy újabb rejtélyes susmus, hogy legyek itt meg itt, órakor. Kezdek hozzászokni a hasonló hívásokhoz. Már nem kérdezek semmit, megyek, megyek szó nélkül, mint jól nevelt birka. Adott helyen aztán némi újabb konspirációt követően újabb meglepetésbe torkollt az újabb este, ezúttal Öcsém ma aktuális születésnapja apropóján. Minden jó szándékom ellenére meg kell állapítanom, hogy ELEGEM VAN A MEGLEPETÉSEKBŐL. Ezzel együtt kellemesen múlt a közös időnk. Volt lufi, pezsgő, kedves emberek, másnapos buli-kibeszélés, a Tisza-túrához is közelebb kerültünk, és még ragyogó közösségkovácsoló terveimet is megértéssel fogadták. Az este kezdetén idejében eliszkoltunk a Lajkó Félix koncert elől, így az öszvér Ráday utcában ért a szerencse, hogy sok ismerős után váratlanul Bárdos Deák Ági, kisvártatva Padre is a nyakamba esett, s átvonultunk az A38 hajóra, egyrészt csak úgy, másrészt az index.hu születésnapja is mára esik. Elegem van a születésnapokból. Vagy ezt már mondtam? Akkor a májusból.

A hajó egyébként zsír, bár mondjuk nehéz elrontani valamit, ami a vízen van. Jó a hely, jó a hangulat, jók az emberek. A Motorház ivót kikerüljük, mert meleg, zárt és inog, akkor meg minek költ az ember tripre, ahogy egy csalódott fószer megjegyezte a lábamon állva. A tánctér jó nagyon, jól fog ez még jönni máskor. Az Orrbár zsúfolt, az üveggel határolt étterem fullasztó, a tető huzatos, így oldalt ülünk le tárkonyos bárányragu levest enni, meg falusi vargányalevest és fehérboros kakast juhtúrós puliszkával. Az árak a hangzatos neveknek megfelelően magasak, ráadásul eleve minden kaja langyosan érkezik, a gyatra hőfokra az állandó szél csak ráerősít. Ugyanez a légköri folyamat a sörnek, (600 Ft egy korsó Staropramen basszák meg) persze nem árt. Szóra érdemes a zeller- és répachips, nagy találmányok, és hogy van azért Borsodi is 360-ért. Egy darab bunkócska keserítgeti amúgy békebeli csoportunkat, épp javasolni akarom, hogy lőjük le, vagy legalább a mobilt a kezéből, amikor felhangzik: „Ember a vízben!”. Másokat is zavar. Másoknak is van humora. A háttérben közben a szokásos indexbrancs gyűlik szépen. Megszemléljük, milyen jól mutat Csepeli informatikai mufti szarráizzadt ingben, Uj Péter túlméretezett Bulls- pólóban, Winkler a szokásos eklektikus rongyokban, egyencsajok az egyentopokban és így tovább, de leginkább beszélgetünk sokat és jót. Padre ugyan majdnem elalszik, de hűségesen végighallgatja Bárdos és jómagam élettörténetét a szülői háztól elmeneküléstől kezdve az anyagozáson át a szánalmas rendőrségi cirkuszokon keresztül a házasságba való fejesugrásig és az alkoholizmusig. Nem könnyű egy nő élete. Kettőé meg pláne nem.

A születés másnapja

Egyik sem jött be a tegnapi két jóslat közül. Derekasan végigittam az estét, majd merész ívben elhajoltam. Most citrommal és ásványvízzel gyógyítgatom leharcolt szervezetemet, meg kiadós munkával. Nagyon unom már, hogy hetente mindössze egy szabadnap jár, hosszú távon baromi fárasztó.
Öcsém tegnap nagyon kitett magáért: volt két jó és jópofa zenekar, profi hangosítás, rostonsütés, mifene, aztán torták ezerrel, a Gösser sör ingyen, ráadásul magunk csapolhattunk, amennyi belénkfért. Sok fért. Öcsém feleségét az utolsó pillanatig sikerült tévedésben tartani, így lett teljes a meglepetés, amikor belépett a kertbe és ott ültek mind a barátai, rokonai és üzletfelei. A hideg ellen a továbbiakban piákkal és tánccal védekeztünk, még egy spontán kóló is kialakult a térdmagasságig érő tortatorony körül, a gyertya körül. A hangsúly a fergetegen volt inkább, mint a mély beszélgetéseken, jól is esik az ilyesmi néha, nem kell folyton világmegváltani, Spinoza húzza meg vagy le magát. Az egyik tagnál eukaliptuszlevélből sodort indiai cigaretták voltak, lévén épp leszokóban a dohányzásról. Külalakra, szagra is megtévesztő és szívási technikáját tekintve is pont, mint a joint. Nem hagyhattam ki tehát, hogy boldog mosollyal körbe ne kínáljam, ezt kóstold meg haver, és a becsapott népek értő arccal bólogattak, tartották a füstöt keményen. Ennek megint csak én örültem. Tűzijáték is volt, jókora, még soha nem láttam ilyen közelről, de legalább legálisan lehetett sikkantgatnom, azt meg valamiért Padre szereti nagyon. A végefelé, vagyis az én végem felé valami lökdösődés is alakult az egyik hangosítóval, mert egy buli nem buli agresszió nélkül, lásd fogyasztói szokások. Öcsém felesége, később Öcsém saját személyében állítólag konkrétan leüvöltötte a csóka fejéről a hajat, miközben a társaság tagjai vérmérsékletüktől és az elfogyasztott maligánoktól függően buzdították, avagy visszafogták, esetleg mindkettőt egyszerre, a háttérben pedig vigasztalások zajlottak. Azért állítólag, mert ez nekem még ködösen sem rémlik, minden valószínűség szerint akkor mehettem le megint a Duna partra egy kis csöndért plusz hold, némi csillagok.

***

Vasárnap délután. Tanulom a Dreamweavert és puzzlét rakok ki felváltva. Szerintem nem hülyeség különféle képeket apró darabokra vágni és aztán újból összerakni, pláne vég nélkül. Az a puzzlegyártó program, amit Padre töltött le nekem grátisz, nagyon jó, bármilyen képből varázsolhatok eztán játékot. A programban nem csak az a változat van, amit eddig ismertem (hogy ne mondjam klasszikusnak), hanem négyzetes, csillagformájú meg mindenféle alakú. Nem is tudtam, hogy ilyen sokféle van. Szeretnék három dimenziósat is, de olyan nincs a gépen.

A születés napja

Összetörten ébredek, kivételesen. Ha nem lenne ma nonstop szülinap, biztos a fejemre húznám a takarót és hétfőig viszlát. Így meglepem Padrét sorban az első ajándékával, egy robosztus kartondobozzal (meg mással is, szemérmem tiltja). Mamámmal közösen vettünk egy igazi forgós- görgős széket, egy ergonómiai telitalálatot, ahelyett a szétesési fázisát élő térdeplőszék helyett, ami most van, és ami állítólag direkte számítógép előtti üldögélésre van kitalálva, hogy jót tegyen a gerincnek, de csak a térdet cseszi szét. Az ünnepelt Padre bónuszként össze is szerelheti az újat, ami jó móka, különösen a káromkodási opció. A házilagosan összeállítandó kütyük masszívan generálják maguk körül a még több csavarhúzót, különb s különbféle precíziós franciakulcsot, kombinált fogót, míg aztán lépni nem lehet tőlük. És igaza volt annak, aki azt mondta, hogy előbb-utóbb minden szerszám kalapács lesz.

Megérkeznek Padre szülei és elhalmozzák őt minden földi jóval, úgymint óriásméretű monitor, új nyomtató, amiben remélem festék is van és egy új scanner, a régi bedöglött változat helyett. Meg hoztak Tunéziából egy kiló friss datolyát, aminek én örülök. Aztán elrobogunk a meglepetésebéd színhelyére, amire azért esett a választás, mert 1. hatalmas a steak- választék és Padre odavan a hatalmas húsokért (biztos ezért szeretem engem is) 2. a megcélzott hajókirándulás menetrendi és étrendi abszurditások miatt kigolyózta magát, ismét puszilom a belföldi turizmus fejlesztőit. Az Aboriginalról másutt számolok be, tervem, hogy medwe éttermi kalauzát bővítem vele, de még az is lehet, hogy végül nem. Legyen elég annyi az irigyeknek, hogy olyan hallevest meg olyan lazacot ettem, hogy az valami csuda. A másik, amivel bővítek, az a Pincefesztivál Etyeken, de az még odébb van, addig is biztos fejlesztik a honlapjukat. Mamám is részt vett az ünnepségen talpig csinosan, de sajnos elhozta a laborleleteimet is. Mi a nyavalya az LDL- koleszterin? És a Gamma -GT? Mi az istennyila a WBC/fvs- szám? És jó az nekem, ha ilyen magas? Lehet, üdvösebb lett volna, ha biológiaórán ilyesmik is szóba kerülnek a papucsállatka sejtszáma meg a keresztezett borsó virágszíne mellett. Mindegy is, úgysem tudok meg semmit, addig meg kár agyalni. Itt köszönöm meg a sok aggódó susmust és kitartást sürgető emilt, melyekből két dolog világlik ki egyértelműen: sokkal többen olvassátok a blogomat, mint eddig sejtettem és senki nem ajánl egy igazán jó belgyógyászt, pedig nekem az kell, az kell, az kell.

Alig szusszanunk egy kicsit itthon, alig olvasom el a Casablancában esett merényleteket, meg az újabb német turistabuszt, ezúttal Lyonnál, meg a Fidesz-kongresszust, meg a kereszténydemokrata öregurat, aki nagy nyilvánosság előtt zúzta be a koponyáját - már indulunk is a második meglepetés- partiba, ami ma kimérettetett ránk. Helyszín az Óbudai sziget, ahol is két forgatókönyv lehetséges: vagy fejreállok az első söröm és a gyógyszerek kiszámíthatatlan összjátékának köszönhetően, vagy – ezt elkerülendő - nem iszom semmit. Végül is a magas láz a legolcsóbb narkó.

A végelgyengülés napja

A maroknyi gyógyszernek és egy kisebb falunak is elegendő mézes-citromos teának köszönhetően reggelre kelve már csak 39 fokos lázam volt. Nekiültem dolgozni, aztán órákkal később azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem bírom tovább. Zúgott a fülem, lüktetett a fejem, zihálva kapkodtam a levegőt, égett a szemem, az orrom már a gondolatra is fájt, a lábam meg remegett. Elegem van a kapitalizmusból. Miért kell nekem ilyenkor is dolgozni? Miért nem mehetek betegszabadságra? Miért? A fene nagy kizsákmányolás kellős közepén elhatároztam, hogy forradalmat robbantok és lefekszem aludni. Pont akkor érkezett Padre, aki a mai nappal avatta vizsgaidőszakának kezdetét, ó jaj, milyen heteknek nézünk már megint elébe, de legalább hozott orrcseppet, gyereknek valót, mert az nem csíp annyira. A patikus meg is kérdezte, hogy hány évesnek kell, mire Padre ellágyult. Jó apa lesz.
Így aztán nem kutattam tovább, hogy mi rejlik a császármetszés -jelenség mögött, vagyis hogy mára a szülések ötöde műtétként zajlik. Magyarországon is egyre több kismama kifejezetten kéri, hogy inkább vágjanak, köszöni, ő nem kér a húszórás vajúdásból. Bár nincs személyes tapasztalatom - amely tény sokak szemében gyengíti érveimet - biztos vagyok, hogy van azért más lehetőség elkerülni a naphosszat tartó kínlódást. Valahogy megint nem a jó választ sikerült adni egy mesterségesen gyártott problémára. Nálunk a hetvenes években csupán a szülések 4 százalékában császároztak, 1989-re ez a szám 10 százalékra nőtt, írja az egyik kapcsolódó cikk, mára, mint mondtam, 20 százalék. Rémületes. Másutt meg azt olvastam, alig hiszem el, hogy egyre többen, méghozzá a trend-diktáló sztárok közül a nyolcadik hónapban kérnek és kapnak „kiemelést”, mert akkor még nem ereszkedik meg a hasfal, gyorsabban visszanyerhető a pénzkereseti forrás eredeti alakja. Amennyire tudom (nem tudom, csak így rémlik), koraszüléskor veszélyesebb a 8. hónap, mint a 7., biztos nem annyira jó akkor kivágni onnan azt a gyereket. Meg ki nem szarja le a hasfalat. Normális viszonyok közt dicsőség lenne minden terhességi csík és a tinik azért tülekednének, hogy ilyet tetováltassanak maguknak. Mondjuk az se lenne jó. A jó az lenne, ha mindenkit elfogadnánk a kora szerint, az óhatatlan változásokkal együtt és nem lenne bénító kényszer halálunkig 17 évesnek kinézni.
Ott tartottam, hogy hagytam a témát, leugrottunk bevásárolni. Később megfőztem Padre egyik kedvencét, amit sose, mert én nem szeretem, de most hajlandó voltam. Amikor feminista társadalomkritikát olvasok, nagyon kell vigyáznom, nehogy ellentmondjak bármiben, mert Padre vádlón mutat a könyvre, ideges lesz, én meg ettől és kész a veszekedés. Éhes pasival amúgy sem érdemes az anyai ösztön túlmisztifikálása okozta károkon vitázni, legfeljebb azon, hogy elég-e az oregano a szószba, leggyakrabban még azon sem. Egyébként szavam se lehet, Padre türelmes volt és gyengéd, ami különösen nehéz lehetett egy ilyen elviselhetetlen és betegségtől ingerlékeny bigével, mint én. Takonnyal átitatott életünk romjai fölött beszereztünk egy Szögedi Sör nevű itókát, ami a legutóbbi Papa Bora kísérlet után már nem is meglepő. Papa borát még mindig nem mertük kinyitni, pedig két hónap múlva lejár a szavatossága (!), de ez a Szögedi egészen biztatónak tűnt, amúgy is volt már jó tapasztalatunk házi főzésű literes sörrel, bizonyos Jäger nevűvel, és akkor miért ne. Háromszázért a hülyének is megéri másfél liter, bár, igen, én is emlékszem rá, amikor még 2,50 volt egy korsó Kőbányai.
A lázban egyébként az a legrosszabb, hogy a hidegrázástól kidörzsölődik a mellbimbóm. Roppant kellemetlen érzés, mondhatnám visszafogottan, valójában kurvára fájdalmas. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a szoptatás tényleg olyan tuti-e, mint ahogyan azt sokan fensőségesen állítják. Lenézek. Hát, nem hiszem.

Namost ezzel kapásból hazudok, mondhatnám úgy is, a konspiráció hónapja, csak ma valahogy kulminált. Ehhez tudnotok kell, hogy folyó hó 17-én van Padre és Öcsém Felesége születésnapja egyszerre. Már ez is milyen, de aztán május 19-én Mamám, Öcsém és Unokatestvérem születésnapjai, ami jó, mert nagy közös mókákra ad okot, jó, mert egyszerre le lehet tudni szinte az egész családot és karácsonyig kuss van, hátrány az érvágás minéműsége, no és a titkos szervezkedések. Ki mit akar, mit nem, mit csak a lelke mélyén, ki ismeri a lelke mélyét, ki tudja kipuhatolni, ki mibe száll be, mibe nem tud, hol együnk, hányan, mit, azt meg ki és mivel hozza. A helyzetet súlyosbítja, hogy nálunk nem csak pure születésnap van, hanem szülésnap is, hiszen. A fenti bonyolultságok okán rejtélyes telefonok, kódolt beszélgetések, titkolózások, találgatások és persze sértődések uralják a hónapot, benne az én idegeimet. Csupa izgalom. Kinek mit szabad mondanom, kinek csak sejtetnem, ki vonható be, ki tartandó távol és meddig. Kinek milyen hihetőt hazudjunk, hogy aztán annál nagyobb legyen a meglepetés, kit mivel etessünk be, hogy azt higgye, amit, hogy aztán csak az utolsó pillanatban derüljön ki, és az vajon mikor legyen. Az MI5 teljes stábja elbújhat mellettünk. A zsebünkből kandikálhatnak maximum. A mellényzsebünkből.

Telihold van ma éjjel. Ha nem lenne ilyen hideg, a kutyákkal vonítanék együtt, de olyan cidri van, hogy ők is csöndben maradnak. (Atyagatya, ha továbbra is ilyen elveszettnek érzem magam, a végén még rákerülök egy tejesdobozra.) Nnna, teliholddal az van, hogy holnap hajnali négykor holdfogyatkozás lesz, csak innen nem látni. Pedig én nagyon szeretem a mindenféle „égi jelenséget”, ahogyan az amatőr csillagászok kifejezik magukat. Az nem világos, hogy őket mi izgatja benne, de engem mindig lenyűgöz a mozgásokat megfigyelni, ahogy kel a nap, haladnak az égitestek, úsznak a csillagok, sokkal kisebb és sokkal nagyobb is vagyok egyszeriben. Mindig meglep milyen gyorsan zajlik az egész. Mindig meglep, hogy nem fordítunk kellő figyelmet az űrre és az is fura érzés, hogy több millió ember áll és bámulja ugyanezt, kis eltéréssel egy időben. A „kellő figyelem az űrre” alatt nem csak a váratlanul fenyegetően megjelenő aszteroidákat, nem csak a nyomasztóan sok űrszemetet értem, hanem azt az infantilis gesztust, ami hosszú ideje meghatározza a földlakók szemléletét a világűrről, nevezetesen amikor egy dagadtra öltöztetett pasi, aki először jutott a Holdra, az első mozdulatával egy zászlót szúrt le. Jahogy. Jahogy ez a tiéd.
A pár évvel ezelőtti napfogyatkozáskor - nekem az első - eszméletlen érzés volt a levelek abnormális árnyékát bámulni a földön, aztán várni, hogy minden visszaálljon ahogy kell, és megkönnyebbült tapsviharban meg kurjongatásban kitörni a többiekkel, vadidegenekkel, emberekkel. Tudtuk, hogy végül előbukkan a nap, mert XX. századiként nagyjából tisztában voltunk, hogy mi és miért történik, de akkor is félelmetes volt. Ha valaki azt mondja, hogy az elsötétülés alatt nem mocorgott benne a rettegés, vagy legalábbis nem voltak megmagyarázhatatlanul erős érzelmei, az hazudik. Hiszen már az is egészen különös érzés, ha egy naplementét végignézel (különben nem hódolnának a mozizásnak milliók). Figyelni, ahogyan az a felfoghatatlan méretű bigyó elképzelhetetlen távolságban mozog a horizonton, te meg állsz és majszolod a picike lángost, tacost, vagy ahol élsz és megvakarod a lábadon a szúnyogcsípést.

Ma hozzájutottam az elmaradt pénzem nagyobb részéhez a terasz.hu- tól, részemről akkor ünnepélyesen kalap-kabát, köszönöm a lehetőséget, további mindenjót. Onagy volt bátor tanácsolni, hogy ne rúgjak be. Hát nem is. A telihold örömére elvittem Padrét vacsorázni egy közeli gyöngyszembe, amiről még a Wittman fiúk se tud, de még a tesztelő.hu vonatkozó oldalai sem. El is határoztam, hogy nyitok egy oldalt Wittwoman címen, de kit érdekelne, ha minden beszámoló azzal végződne, hogy milyen kibaszottul idegesítő, ha én rendelek, én választom a bort, én kérem a számlát, aztán mégis a pasimnak mondják be az összeget. Ma este úgy kezeltem helyzetet, miközben a számláért nyúltam át a széles asztalon, át a rögzült előítéleteken, át sötét évszázadokon, hogy fanyar félmosollyal megjegyeztem „oda a meglepetés”. Érezze magát szarul a pincérdög, azt kívánom. Sebaj, itthon Velvet Underground szól, akkoriban lehetett nercbundát hordani mezítelenül és legalább a melltartókat elégették.

Be kellett vonulnom a munkahelyemre, hogy átköltöztessem magam a földszinti irodából egy harmadik emeletibe, ahol az ígéret szerint lesz saját gépem, munkaállomásom, bocs. Plusz előny, hogy a rovataink egy asztal körül csoportosulnak, ami megkönnyíti a hatékony a folyamatos a gördülékeny a kommunikációt. A kapcsolattartással eddig se volt gond, mindünk biztos kézzel használja a telefont és a levelezési rendszert, de miért ne. A jelen helyzet szerint hatunknak jut három PC, ami szintén nem gond, a csapat fele úgyis otthonról dolgozik, én is. Pláne, hogy az itthoni masina négyszer nagyobb, ötször gyorsabb és görgős egér tartozik hozzá, ami a bentiről nem mondható el. A távmunkának az a hátulütője, hogy az emberek még valahogy nem szoktak hozzá, továbbra is elvárják a személyes jelenlétet, és ha hibádzik a pofavizit, lógással gyanúsítanak. Akárhányszor fölbukkanok a gyárban, azzal fogadnak, hogy téged is látni, nahát, mi van veled, ritkán látunk, és nem lehet nem kiérezni a szemrehányást a hangjukból. Hogy minden időre kész, hogy semmi problem sehol, hogy feszes tempóban sorjáznak úgy és akkorában az anyagok, ahogyan kérik, az persze nem számít. Ha nem kávézol rendszeresen odabent, veszett ember vagy. Igyekeznem kell rávenni magam, hogy gyakrabban hordjam körbe az arcomat, sajna.

Hangulatomat nyomasztotta továbbá a hajnali kelés, a több órás hiábavaló vadászat a TB-kártyám után, az egészségügy embertelensége, még tovább a bürokrácia eszelős hatalma és a méltatlan körülmények, különösen, ami a műanyag pohárral való ácsorgást jelenti egy húgyszagú folyosón. Ott hallgatózik mindenki, amíg csurgatok és miután marokba szorongatott pohárba csurgatok, még a kezem se tudom a fülemre szorítani és lálálá dudorászni, hogy legalább én ne halljam. Szappan persze sehol. Aztán hirtelen belázasodtam, ami nálam egyből 40 fok és nem adja alább, de ez nem akadályozott meg a munkában és a délutáni titkos ajándékvásárlásban Mamámmal, de lakásszépítgetésre már nem voltam hajlandó. Mamám csalódottan el, gyógyszerek gyomorba le, palkata takaró alá be, könyv a kézbe és az első oldal közepén elaludtam. Álmomban egy nagy és tiszta tengerben lubickoltam a Holdon és soha nem kellett orrot fújnom.

Az elhíresült madártej további meglepetéseket generált. Idővel visszaszolgáltattam az edényt, amelyben kaptuk és az utolsó pillanatban hirtelen ötlettől vezérelve/ kulturális beidegződésektől mozgatva, teleraktam csokitojásokkal, hogy ne adjam már vissza üresen, lett légyen bármilyen csillogóra elmosva. Nem túl elegáns gesztus, elismerem, de mentsen a dolgozó nő imidzse (aka kinek van ideje sütögetni). Az újabb forduló ma reggel volt: Szomszédnéni kétféle süteményt is hozott. Meggyes piskóta meg valami pudingos- gyümölcsös torta, teljesen ehetőek. Döbbenet. (Szomszédnéni! Remélem nem tetszett olvasni a madártejjel kapcsolatos pikírt megjegyzéseimet!) Padre virult, mint egy szamóca, mert mostanában mindent a potlecs szemszögén keresztül vizsgál és kell-e ennél jobb példa? Tudós a konyhában. Fel se tűnt neki, hogy ezúttal eldobható hungarocell tányéron kaptuk az ajándékot, vagyis Szomszédnéni a maga részéről lezártnak tekinti a pingpongot. Lenyűgöző milyen kifinomultan működtetik az emberek ezt a szövevényes ajándékozási rendszert. És milyen korán megtanulják. Gyerekkorom falujában nem egyszer szalajtott át nagyanyám a harmadik házhoz, vagy fel a tóra, a telepre, hogy ugyan vigyem már el Annus néninek, Icukának, Kisévinek (nekem hót ismeretlen arcoknak) ezt a kosár akármit. Nagymami halálosan pontosan tudta mikor mi jár, miért cserébe. Ha megkérdeztem, mert meg, hogy minek Annuskának tíz motring, mert így mondták, motring, tehát tíz motring gyapjúfonál augusztusban, akkor olyasmi derült ki, hogy hiszen segítettek tekenyőt szerezni a disznóvágáskor. De ehhez nagyon kellett szívóznom, hogy kiderüljön, legtöbbször csak annyi volt a válasz: segítettek nekünk. Az a bizonyos disznóvágás születésem előtt húsz évvel esett meg, hogy pontosan értsük, miről beszélek. Később ez a belémitatott arányérzék jó szolgálatot tett, amikor magam is falura kerültem. Bár gyökér nélkül nehezebb hosszú távú, generációkat átívelő szisztemet kialakítani, még így is előfordult, hogy hónapokon át nem volt kezemben pénz. Királyok, kormányzók, köztársaságok jönnek és mennek, helyi és világháborúk dúlnak, ellen- és dicsőséges forradalmak döngetnek a fejek felett, árvizek, tűzvészek és államosítások pusztítanak, de mindenki halál pontosan tudja hány kiló krumpli jár egy libáért májusban és hány kiló novemberben. Komolyan mondom elképesztő rendszer, ehhez képest iszonyú keveset tudunk róla.

Ha már az antropológiánál, néprajznál, efféléknél tartunk: meggyőződésem, hogy csak a buli kedvéért járnak Melanéziába terepmunkára, mert ott süt a nap és olcsó sör. Nem, ez így demagóg, de akkor se értettem sose, miért nem kutatják intenzívebben a mi kis társadalmi viszonyainkat. Meg ha már olyan messzire elmennek példákért, akkor miért nem foglalják össze érthetően, amit láttak. Ebből jönnek aztán a félreértések és dúl a geocentrikus világnézet, meg a rasszizmus. Annyira utálom, amikor borzongva mesélik, hogy és képzeld a koyokorami indiánok megeszik az agyvelőt. Nagy kaland, mi meg a kakasét. Vacak, ha összefüggései nélkül vizsgálnak távolról nézve hülye és érthetetlen szokásokat, miközben nálunk is ezerszámra lehet analógiát találni, ami onnan nézve nyilván ugyanolyan baromságnak tűnik. Padre izgatottan mesélte, hogy a Sziklás hegységben vagy hol (valami jó távoli, egzotikus és hideg helyen) minden évben megrendezik a Téli Rendes Fókazsírevés Ünnepét, ahol a talpig férfinak öklendezés nélkül kell lenyelnie egy kanál zsírt. Ha sikerül, akkor jó fej, jöhet a réz, csillogó hódprém, asszony a sátorba, ha viszont elhányja magát, örök megvetés a része és senki sem akar vele vadászni. Hát nem hánynivaló? Hát nem barbár? Nem. Legalábbis nem sok különbséget látok a fókazsír meg a pálinka között. Fenékig! Nem ismerős? Vagy ott a másik eset a mitikus hatalommal bíró rézlemezekkel, amikből néha letörnek darabokat, hogy elajándékozzák (pénzben nem kifejezhető előnyre tegyenek szert). Az apróbb darabok ugyanolyan, vagy hasonló szakrális üzenettel bírnak és a legszebb, hogy ha valamilyen úton-módon visszakerülnek az eredetijükhöz, jócskán megnövelik annak erejét. Ez se ismerős? Mintha Európában ugyanezt játszanák a szent ereklyékkel. Vigyázni kéne az elhamarkodott ítéletekkel. Pont szakmabeliek szokták felhozni a példát, hogy mi azon borzadunk, ha a gyászoló ifjú megeszi elhunyt apja péniszét, az ifjú meg azon akad ki, hogy egy 2 méter mély nyirkos gödörbe ássuk a halottat. Kölcsönösen lenézzük és megvetjük egymást, erre alapozva nem is vesszük emberszámba a másikat, ami nem vezet sok jóra, holott a fájdalom érzése közös, csak eltérő módon fejezzük ki. Nos, ha ennyire pontosan látjuk mi a probléma, miért nem tanítjuk végre komplexen és állandó párhuzam- kényszerrel ezt a tudományt?

Tisztelt dékán asszony, tisztelt egyetemi bizottság, köszönöm, hogy meghallgattak.

Padre többek közt borokat hozott Eger környékéről. Megkóstoltatott az este több nagyon titokzatos pohárból, aztán lesett. Némi cuppogás után annyit mondtam, hogy ez a bogácsi újbor az én ízlésemnek túl édes, leheletnyivel több kékfrankossal kellemesebb lenne, a szépasszonyvölgyi cuvée ugyan ígéretes, de a barrikolás nem tett jót neki, kissé markánsan gyantásra sikeredett és még jó, hogy nem tettem hozzá, hogy ilyesmit nem érdemes a 10-es pinceszám alól hozni, a páratlan évjáratból, de aztán ránéztem döbbent arcára és abbahagytam. Megfagyott a levegő én meg büszke voltam magamra. Kivártam, amíg Padre is elismerősen néz rám.

Egyébként nézzed meg jófejember beszámolóját meg másutt a szokatlan és őszinte képeket a XP4 festről, különösen a Fuckhead sorozatot bírom ajánlani, ha eddig abban a hitben voltál, hogy az egész romos főváros be is punnyadt a mocsok mellé, mert nem. Sokak szerint a Kultiplexes Zero cucc jobb volt, mint a Nap Hallos Titánium, amit el is hiszek. A monstrék ritkán jönnek be. Erre most pénzem se volt, ajjaj.

Reggel meló, mert miért pont ma ne basznák át a fejem. Álmosan kellett valami okosságot kicsiholnom angyalföldi ingatlanfejlesztés ügyben, mert az nekem megy. Aztán egész nap egy feministakönyv- kritikával kínlódtam, vagy feminista könyvkritikával, fene tudja. Attól tartok túl hosszúra és túl keményre sikeredett, bár igyekeztem visszafogott lenni és a szerzőre kenni minden dühödtebb meglátást. Padre állati rendesen segített gyomlálgatni az indulatokat és higgadt meglátási voltak, pedig neki is van elég baja, a potlecsről kell előadnia holnap. Potlecs (potlatch) a szimbolikus ajándékozás elmélete by Marcel Mauss, de szegény faszi nagyon rosszul ír és összemos egy csomó különböző dolgot, így nehéz feldolgozni. A téma amúgy érdekes, nekem persze a továbbgondolkodások jöttek be inkább, de ezzel nem segítettem sokat a pasimnak, aki egyedül vergődött tovább a gazdaságszociológia és az antropológia határmezsgyéjén. A saját dédelgetett írásomat valszeg úgy dobja vissza a Tűsarok, hogy nyekken, de akkor majd kirakom ide okulásul, hogy hogyan nem kell írni pupákok.

Este, rafinált női trükköket sem szégyellve bevetni, rászorítottam Padrét, hogy elguruljunk mamámhoz, már csak az anyanap miatt is. Ettünk, beszélgettünk, a fagyinál szóba került persze az elbliccelt vasárnap is. Látható, hogy soha nem egyezünk meg, mert mamám erősen dátumpárti én meg nem. Egy ponton úgy döntöttem, hogy elegem van, ha ennyire fontos naptár szerint örülni ám legyen, meghajlok, nem vívok, behódolok, annyit nem ér nekem az egész, hogy mindenkit, akinek fontos a piros karika, jól megbántsak. Pont én vagyok, aki leginkább leszarja a menetrendet, akkor meg miért éppen én verjem a habot, mondtam. Ha nekem úgyis mindegy mikor kell virágot venni, igazán megtehetem, hogy akkor veszek, amikor mások szerint kell, nőjek föl végre. És így. Fölnőttem. Padre szerint ez durva volt, de ma nem tudtam volna ennél többet kipréselni magamból.
Már ez is nagy szó.

Rossz hírem van. Süsü a szabadságot választotta, ami esetében – attól tartok –a kiszáradással, vagyis a halállal egyenlő. Teljesen padlón voltam tegnap este, hogy eltűnt, hogy meghalt, hogy semmit nem lehet rám bízni. Mindent felforgattam utána, de esélytelen volt ebben a kupiban, pláne, hogy Süsü alig 5 centi hosszú és iszonyú fürge. Egyszerűen bárhol lehet. Az előző tűzhasú gőte, Dögike is megszökött, nincs velük szerencsénk. Azzal ámítom magam, hogy kikúszott az ablakon, együtt sörözik a rigólánnyal vagy valamelyik csótánnyal pókerozik. Sírdogáltam kissé, aztán küldtem Padrénak susmust. Jól elszomorítottam. Utána megint sírdogáltam, ó, az én pici gőtém, bátor kis Süsükém. Járj szerencsével a nagyvilágban.

Kupi többek között azért van, mert finoman szólva elhanyagoltam a háztartást, így most nagy a disznóól. A szemetet még levittem, a büdösről eszembe jutott, de a mosogatás kimaradt. Kiérlelt aggleányi tapasztalatom szerint az utolsó kiskanálig nincs nagy baj és akkor is ráér csak azt az egyet elmosni a kávéhoz, végszükségben ceruzavéggel is megkavarható. Vagy fogkefével. Kevéssé nőies módon átálltam az egy bugyi- egy ruha üzemmódba, így mosnom sem kell, pláne, hogy egész nap meztelenül üldögélek itthon. Az ugyancsak nőietlen bicskám minden fontos műveletre alkalmas, még bundáskenyérhez is, kiderült. Ebben a gatyarohasztó melegben amúgy is csak napjában egyszer eszem, hajnal négy tájt, amikor a leghűvösebb van. Háromféle pohárral nyomulok (vizes, sörös, kávés), tányért nem használok, a kefírt dobozából iszom, hadd ne folytassam, abszolút stand by. Akkor meg mi a jó franctól púposodik a mosogató?
Találtam közben az Ulpiusnál egy alaposan megmarketingolt fiatal szerzőt, bizonyos Gerlóczy Mártont, aki megírta jól az Igazolt hiányzás című könyvet, de a fórumban szokás szerint szinte senki sem a szöveggel foglalkozik. Téma a srác ifjú kora (21), a rajongás defektusos lélektana, a geci kiadó konkrétan és általában, a pénz hatalma, a még több pénz még több hatalma, csupa öröm olvasni. Ellensúlynak akad 1-2 elragadtatott vélemény, meg olyan, ami helyén látszik kezelni a stuffot. A józanabb meglátások érkeztek onnan, akik olvasták, a fröcsögősek inkább onnan, akik még nem. Mondjam, hogy jellemző? A honlapon olvasható részlet a műből, azt becsülettel átnéztem és annak alapján egyelőre azt kell mondjam hát, hááát, háááát.

Mire Padre hazajön, ki kell pucolnom a kéglit, különben beadja a válópert, nem, nem azért, csak sokkal jobb tiszta lakásba megjönni, érezni, hogy vártak, virág az asztalon, friss étel a tűzhelyen, új huzat az ágyon, én is örülnék neki. (El is utazom, hátha.) Reméltem, hogy kis szerencsével bejön a hideg, amit ígértek és akkor nem halok bele a fölmosásba, de annyit nem bír enyhülni az idő. Két dolog látszott biztosnak tegnap: porszívózni nem fogok, mert az búg, és Süsü medencéjét sem takarítom ki, mert az fáj.

Végül persze elaludtam, ami nem csoda ezzel a napi max négyórás átlaggal, amit mostanában nyomok. Padre ébresztett délben, így rá kellett jönnöm, hogy se a tisztaság, se az új ágynemű, semmi de semmi se fontos, ha végre itthon van.

Ma hajnalban a Kultiban valaki nagyon hosszan és nagyon meggyőzően kiszámolta nekem a töméntelen vízlágyító árát a mosógépek árának relációjában. Ölég drága, az biztos. Nem éri meg, az is biztos. A Kultiban meg nem kéne boldog-boldogtalant kiszolgálni rummal, az is biztos. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a vízműveknél központilag lágyítanák a vizet. Mer ugye nem csak a mosógép van, meg a vízforraló, meg a mosogatógép, meg a boyler, meg a padlófűtés, meg a csatornahálózat, meg a vízhálózat, meg a kedvenc poharam, hanem még én is ezt a kemény vizet iszom. 
Mostanra már egészen jól éreztem magam egyedül, legalábbis már nem volt olyan kínzó Padre nélkül. Akkor jön a megzakkanás, ha szombaton kisüti, hogy mégis csak vasárnap jön. Az szar lesz.
Egy borzasztóan rámenős csaj arról akart meggyőzni a televízióban, hogy a legújabb 3D-s összetételű(!) szempillaspirál sűrűvé és felkunkorodóvá teszi a szempillámat, mert megérdemlem. Aztán azt is mondta, hogy vége a műszempillák korának, mert ezzel az újjal olyant tudok pödörni magamnak a saját szőrömből, mintha mű lenne. Azannya. Ezek valamit végletesen félreértettek. Tiszta szerencse, hogy annak idején nem vettem egy készlet műszempillát, most dobhatnám ki.
Ma úgy jött ki a napom, hogy viszonylag korán elintéztem mindent, amit nagyon muszáj volt és mielőtt nekiálltam volna a kevésbé muszájoknak délután, TV-t néztem. Baromi régóta nem látok az ismeretterjesztős/ utazós/ állatos/ angol nyelvű adókon és az HBO-n kívül semmit (az pedig nem TV, hanem HBO), ezért most merítettem egy nagyot a magyar nyelvű csatornákból. Télleg csatorna. Pöcegödör. Sokat olvastam mostanában itt-ott (csapból folyva) sápítozást, hogy mekkora egy szar a magyar kereskedelmi adók en bloc, de ezt nem hittem volna. Iszonyat. Rémisztő. Én pirultam helyettük, komolyan, annyira kínos. Voltak ugye a reklámok, katasztrófa. Nekem is kell olyan fogkrém, ami lepöcköli a kis kék izéket a fogamról és szeretnék selyemfényű proteint barackos C-vitaminnal, mert tudom mi a jó. Kaiser sört is fogok venni, mert bombázó bigék adják a kezembe, Borsodit meg azért, mert a Szőke Távfűtő Andrásnak nem fér bele az objektívbe, tiszta sor. Pontokat is gyűjtök, hogy aztán kedves kövér kis figurák kamionszámra hozzanak nekem ajándékokat, mert szeretem az egyszerű örömöket. NADE A MŰSOROK. És hogy lehet úgy filmet nézni, hogy állandóan megszakítják reklámokkal meg tetűhosszú bemutatókkal? Jakupcsekkel büntettem magam, de még nem is ez volt a legrosszabb, később lett Dalnokok ligája, vagy mi, az bazmeg. Jakupcseknél ráadásul pont a marihuána volt napirenden. Volt benne egy Kendermagos faszi, le a kalappal, érvelni próbált a stupid faszoknak, okosan, persze nem sok sikerrel. Annyi hozadéka lehet ezeknek a beszélgetésimitációknak, hogy közben el-elhangzanak józan mondatok is, aztán ezek csak átérnek már egyszer a kevésbé elvakult és kíváncsi nézőknek, talán meg is ragadnak. Amekkora egy benga naiv állat, aki vagyok, még mindig hiszek a kíváncsiság erejében. Most pedig jöhet a Betty a Csúnya Lány Következik című sorozat újabb epizódja, mindannyiunk örömére, én meg elmegyek táplálni a hajam a gyökerektől egészen a hajvégekig.
És ha megöregszem vízlágyítót fogok inni, hiszen Calgonnal még a mosógép is tovább él. Biztosan használ nekem is.

Egyszerűen zseni vagyok. Tök magamtól megoldottam azokat a fránya képeket, lebutítottam a fórumot, amennyire lehetett, most már csak az átalakítás van hátra, de egyelőre kényelmesen elfészkeltem a babérjaimon, a frontpédzs meg dugja fel magának keresztbe. Mégsem vagyok félkarú rabló a pasim nélkül, nagyszerű, most már visszajöhetnek a feministák. Andrassewnek pedig köszönet a szuttyongatásért.

Olvastam valahol, de hol, hogy a Városligetben van egy bazi kő, rajta felirat, amit elfelejtettem, de a lényeg, hogy az egy ügyvéd (?) sírköve és a szöveg latinul (?) viccesen hangzik. Idegesítő, hogy semmi nem jut eszembe. Amiért elmesélem mégis, hogy Hamvai Kornélnak ugyanebben az írásban azt a kijelentést tulajdonítják, hogy ő pont ezért választott ilyes álnevet magának, hogy aztán a sírján csupán ez álljon: Hamvai. Mindez a sírvershiszti miatt jutott eszembe, de ha valaki tudja részletesen, ami nekem az istennek se jut eszembe, mesélje el bátran.

Most, hogy megint egyedül vagyok, rájöttem, időközben megváltozott a túlélési kajám. A túlélési kajának az a lényege, hogy bármikor bármennyit, hogy benyomva is félkézzel, hogy mindig van otthon hozzávaló, de a leglényeg, hogy megnyugtat. Biztonságot ad. Nálam két pasi között baconba göngyölt csirkemáj volt kelbimbóval, mert ugye az önbecsülés. Vacakabb időszakokban sajtos spagetti. Padre a keleti zacskós tésztákra esküdött és egy időben rákattantam én is, meg a Dr. Oetker mirelit pizzára, na arra nem. Apámtól a trutymékot örököltem, de ahhoz friss kenyér dukál meg friss tej és az ritkán van itthon. Tőle jött a másik nagy kedvenc, a pirítós kefírrel, de ahhoz nekem vaj kell, az szintén ritkán van itthon. Onagy az apróra szeldelt rántotthúsra esküszik, szigorúan bal könyéknél, de fogadok, hogy nem ő készíti. Egyik barátom eltántoríthatatlan a virslitől, amit – nyilván hosszas hezitálás után kialkudott kompromisszumként – egyszerűen mustáros - tormás - majonézes ketchupba tunkol. Olyan is akad, akinél a konzerv babfőzelék rögzült kemény tojással, másoknál a grillcsirke almapaprikával. Változatos megoldások alakultak ki tehát, engem most a bundáskenyér ért utol. Nyáron persze mindent lenyomnak a gyümölcsök. Ha jól rémlik Bruno Schultznál olvastam, hogy a papa mindent elborított a szőlőfürtök csontvázával, a barackmagok kiszikkadt agyával, a sárgadinnye lukacsosra vájt héjával, a satöbbivel, de ha nem nála olvastam, akkor is jó. Nálunk is mindig ilyen nyáron.

Nohát kiütöttem magam a Kultiplexben tegnap éjjel, pedig nem akartam. Nem volt ellenemre, nem az, de nem is terveztem. Az érdekes, hogy feleannyit ittam kétszer annyi idő alatt, mint télen bármikor, oszt mégis a fejembe szállt. Vigyázni kell a szabadtéri ivással, egészen másként hat, ezt eszembe vésem. A csekély mennyiségnek köszönhetően viszont nincs másnaposság. Mielőtt öcsém taxiba pakolt volna, beszéltem Rádió Cés arcokkal, volt, jelenlegi és leendő munkatársakkal, valahai és leendő riportalanyokkal, persze öcsémékkel, meg nem tudom. A női WC előtt megígértem valakinek, hogy átlövök egy számára fontos .docot, de egyszerűen nem bírok rájönni, hogy ki lehetett az és mi volt az ígéret tárgya. Öcsémékről kiderült, hogy pár napja vadul űzik az életet, a projekt keretében számolatlan barátjukkal együtt furikáznak (letekert ablak, feltekert zene) a Dunában fürdenek ruhástul, csupa fiatalos bohóság. Mondjuk már elég meleg van hozzá, kellett a francnak ez a 30 fok mára, mintha nem lenne elég bajom.

(Alapvetően azért léptem ki a kertbe, mert nem bírtam volna egyedül a lakásban. Padre váratlanul elutazott egy hétre és mocskosul hiányzik. Nem is gondoltam volna, de majd’ beledöglök. Játszhatnám itt persze a kemény csajt, akit holmi száraz törölköző (szip) esténként az üres ágy (brühühü) nem rendít meg, de minek csapjam be magam. Hogy fogom én túlélni, amikor majd hónapokra elutazik valami szemét ösztöndíjjal? Remélem, de nagyon, hogy én halok meg előbb, mert nehezen bírnám nélküle. Ez most biztos önzőzés, de nem érdekel.)

Beletört a bicskám a frontpédzsbe, nem tudok képet felrakni. Bosszantó. Az még bosszantóbb, hogy nem tudok rájönni az okára. Na, majd ha Padre hazajön, meggyógyítja, a lealázósfajta feministáknak meg qss. Ez a FrontPage amúgy is tiszta hülyeség, állandóan telepakol minden szart a htmlbe, én meg irthatom. Ennek okán úgy döntöttem átszabom a jelenlegi skint, mert az trendi és váltok valami más progira. Majd még kitalálom milyen legyen. Az inapló meg majd nézhet, ahol valami rejtélyes oknál fogva fel vagyok sorolva a Kulturális webhelyek linkgyűjteményben az Irodalmi weboldalak alatt (!) méghozzá P. Papp Zoltán poétika és Parti Nagy Lajos között. Milyen név már az, hogy poétika? (Vagy ez nem a neve?)

P.S.: A figyelmetlenség és bunkóság tárgykörébe utalta két nappal ezelőtti kisded elmefuttatásom kiváltóját a kilókról meg a 85B kosárméretről, aki szavaira ismert. Fátyol, sika.

És itt ülök, néha állok (sőt, járkálok felalá, pánikroham rulez) hajnali ötkor, már rég világos és csak annyit bírok hozzátenni a világ folyásához, hogy szevasztok zoknik, novemberig nem találkozunk, aludjatok jól.
Vagyis nem ismerek senkit a világirodalomban, aki törődött volna a zoknijaival.

Sikeresen összeugrottam Mamámmal a hivatalosan előírt anyádnapja elbliccelése miatt. Ma felhívtam, hogy akkor így utólag is boldog izé, ő megbántódott, én begurultam, miközben tudván tudtam mennyire fölösleges ilyen előregyártott baromságokkal nyúzni egymás idegeit. De hát miért nem jó egy bármelyik másik nap, amikor együtt vagyunk meg minden? Bármelyik az évből, amikor csak úgy, spontán bírunk egymásnak örülni, mert bírunk, az tesztelve. Sajna ez valami előttem rejtett okból nem megy, így mamám megbántódott, mint említettem. Én bántottam meg, legyünk pontosak.
Tök bunkó vagyok. Hát mibe került volna nekem úgy szervezni, hogy beleférjen ez az újabb kötelező ünnepke a vasárnapomba?

Ma munkakörileg olyanról kellett írnom helyszíni riportot, ahol ott sem voltam, sőt, még hasonlón sem soha és várakozáson felül jól sikerült, meg is dicsértek érte. (bók1) Nem tudom, ennél lejjebb lehet-e menni a megélhetési újságírásban. Attól tartok, lehet. Biztos vagyok, hogy lehet.
Este volt szerencsém előfordulni a terasz.hu díjkiosztóján, ahol nem nyertem, mert nem is indultam, szó ne érje a ház elejét, bár már november óta nem igazán írok oda, mert nem fizetnek. Zelei Miklós IV-s haverom viszont virított, tőle megtudtam hogyan-miképpen dőlt be az IV, mit terveznek, mit akarnak, mit lehet, hogyan tovább. Úgy tűnik, nem számítanak rám, ami nem baj, most már ezt is tudom, egy gonddal kevesebb. Azért felajánlottam magam, hátha hasznomat veszik, de metakommunikatíve az látszott, hogy nem kellek.

Nos, tehát ma több roppant nőies és egymásnak gyökeresen ellentmondó (verbális) kalandom volt, amennyiben ez a kitétel fedi a pofátlanságot, amikor is hímnemű beszól. Az első menet úgy volt, hogy éppen reménytelenül elkésve lobogtam át a városon száradófélben lévő loboncommal, galádul kavicsot nyelt szandálomban, amikor is holmi kóbor hímnemű egyed utánam eresztett egy hetyke füttyöt. Onnan tudom, hogy utánam, mert közel-távol senki emberfia nem hegyezte a füleit hallótávolságban. Idejét nem tudom mikor volt képük erre utoljára. Hosszú évtizede leplezem magam idomtalan leplekkel, eltakart köldökkel, járok behúzott mellel, andalgás helyett szaporázom lépteim céltudatosan, hogy nehogy. Annyira meglepődtem, hogy megtorpantam, mert egyébként ki áll meg egy füttynek. Rutinból bevetettem A Megvetően Húzódó Száj Fölött Kétkedőre Igazított Szemöldök -nézésemet (ebben nagy vagyok) és megvártam, mit óhajt múlhatatlanul közölni velem a teremtés egyik koronája. „Olyan szépen mentél” – vallott telibe a fószer hirtelen (bók2), ami egyébként az említett galád kavics miatt vicces. Hogy a talpam alól kirázzam a szemetet, minden lépésnél elnyújtottan spicceltem siettemben és egy különösen kecses bokamozdulatnál ért utol váratlanul a füttyszó. Régen kaptam efféle bókot, adjatok egy kavicsot.

A második menet a Rácból eljövet talált meg, amikor „társaságunk meghatározó férfitagja” elvarázsoltan, sörökkel locsolt hangon ecsetelte, milyen jót is tett közös hölgyismerősünknek a szerelmi bánatból (alkoholizmusból) eredő lefogyás. Egy hangsúlyos hümmögéssel kétségemet fejeztem ki a változás pozitív voltát illetően és bátortalan célzást eresztettem meg a nagy büdös semmibe a külcsín múlandóságáról, mit ne mondjak hiábavalóságáról, szemben az egészséggel, különösképp a lelkivel, satöbb, de hiába vertem magam a rációban. Férfiembert nem győzhetek meg soha, hogy az intelligencia többet ér, mint a 85B kosárméret. „Nem baj, téged a lelkedért szeretünk” – tette hozzá nyugtatóan társaságunk meghatározó férfitagja, aminél nagyobb taplóság nemigen képzelhető. Hát így jártam ma és rosszul is érezném magam, ha érdekelne, mit vartyog egy pasi a szélbe, mit ugat bárki.

Amilyen kis lusta vagyok, nem mentem el a Kendernapra, mert rossz előérzetem volt meg melegem. Sehova se mentem el. (Majd most éjszaka, amikor csönd van, nyugi és hideg szél fúj északról.) Pedig gondoltam rá, hogy kinézek a Vörösmarty térre, de a korengedménnyel nyugalmazott tanítók és a nemzeti színű szalagos sodrófák lehetősége visszatartott, meg a régi jó kis Dunakörös felvonulások óta amúgy is csak azért fordulok elő ilyen megmozdulásokon, hogy megnézzem, kik vannak ott. Botrány volt, az jön le a hírekből, a rendőrség meg nem sokat segített a törvényesen bejelentett rendezvényen szónoklóknak, hogy elmondják, amit akarnak. Az ellentüntető rendbontók tömény, fekete butaságára most nem vesztegetnék szót, mert még felhúzom magam, az meg kinek jó. Annyi kiderült, hogy fogalmuk nincs, miről van szó, egyébként nem jött volna elő Trianontól a rágcsálókig minden parájuk. Talán jobb is, hogy nem mentem, mert amilyen nehezen tűröm mostanában a seggfejeket, még lenyomtam volna valamelyik űbermagyar torkán az idióta sípját és akkor én lettem volna benne a híradóban a lényeg helyett. (Hé, benne lettem volna a híradóban!)
A sodrófát viszont nem értem. Csak nem a nők hirtelen egyenjogúsodását kell ebben látnunk? Régen kapa, kasza volt a fegyver, meg vasvilla, később az uniszex utcakő jött, most egyszerre sodrófa, talán megérjük a habverőt is. Az legalább stílszerű lenne.
Mindent összevetve elmondható, hogy semmilyen butaság ellen nem lehet azzal harcolni, ha hozzáférhetővé tesszük az információkat és megengedjük, hogy mindenki elmondja a magáét, aztán mérlegelhessen meg csupa ilyesmi. A mai nap tanulsága, hogy olyanokkal nem lehet beszélni, akik befogják a fülüket és sípolnak. Van ebben valami atavisztikus azt hiszem. Az emberek akkor csinálnak nagy zajt, ha félnek valamitől meg ha el akarják riasztani a rossz szellemeket.

Kedves Szomszédnéni még tegnap reggel beállított egy nagy tányér szörnyűségesnek látszó valamivel, azt mondta cserébe hozta. De miért is? Ja, lepasszoltuk neki egy igazi füstölt házi parasztsonka felét, mert úgyis ránkrohadt volna. A valami madártejnek bizonyult. Cukros tej fullasztó tojáshabokkal a tetején. Mi ez az olthatatlan rajongás a cukrozott tejes ételekért? Újkeletű jelenség, vagy mindig is megvolt? Lappangott masszívan a honi konyhakultúrában csak nekem kerülte el a figyelmem? Elébb a mákos guba, most meg ez. Felbuzdulva a felfedezésen eltöprengtem és meg kellett állapítanom, hogy az alattomos cukor szinte mindenhol ott van: porcukorral hintik meg a palacsintát, a rétest, a fánkot, a süteményeket mind, én meg köhöghetek. Ha nagy ritkán rétest veszek, résen kell lennem és külön hangsúlyozni, hogy ne szórjon. Legtöbbször hülye tyúknak néznek, aki ezzel csapja be magát az aktuális fogyókúrában, pedig dehogy. A fejes salátát cukros-ecetes lében áztatják szét, a gyümölcsökre cukrot szórnak - eperre por, grapefruitra kristály dukál – sőt, saját szememmel láttam embert, aki cukrozott kenyeret evett. A legrémesebb húzás, hogy némely vidékeken az amúgy is rántással súlyosbított főzelékeket megcukrozzák. Mai napig rémálmokat okoz az emlék, csatakosan ébredek a fehéren nyúlós liszttengerben sápadozó borsók és a fogom alatt csikorgó szemcsék miatt. Éppen ezért soha nem költözöm vissza az Alföldre.
A gesztus kedves volt, így mizantróp hangulatomat félretéve többször is belekóstoltam a madártejbe (micsoda hülye név ez), és a híg vaníliapudingszerű dolog ímmel-ámmal ehetőnek bizonyult, de minek rá a habgaluskák?

Teljesen véletlenül, Éjfélkapitány vérszegény londoni beszámolójában fedeztem fel angelfire szomorú vasárnappal foglalkozó oldalát. Beszarás. Padre, a  Seress-fan persze azonmód rászívta magát, röhögött nagyokat a korabeli újságcikkeken. Hadd élvezze. Én már kevésbé, hogy az életrajz többek közt azt írja Dudiról „csúnya kis ember volt - mégis övé volt Pest egyik legszebb asszonya, a két fejjel magasabb, keresztény Helénke, aki miatta hagyta el gazdag, katonatiszt férjét.” Ebben nem csak a „mégis”, nem csak az „övé” szócska dühítő, nem csak a –ke bizalmaskodó becézés, nem csak a keresztény kitétel, nem csak a külalak szerinti + férjáltali meghatározás. Hanem a mellékelt fénykép, ahol csak sikerült úgy beállítani a két alanyt, hogy a pasi látszódjon magasabbnak.

No. A korabeli újságcikkek jók azért. 1936. április 30.-án közöl egy ilyet a Csütörtök, hogy a világszerte előadó előadók közül a párizsi Ray Ventura a legtutibb. A show: elöljáróban bekonferálják, hogy mely városban hányan lettek öngyilkosok a nóta miatt, felcsendül a dal és az első refrénnél főbelövi magát a dobos, aztán szíven szúrja magát a pisztonos, utána méregpoharat szervíroznak a szaxisnak, s így tovább, a prímásig, aki Ventura. Az ő zenéje is csak addig tart, míg kötelet nem eresztenek le a padlásról, amibe beledugja a fejét, oszt annyi. Komoly cucc.
Ami még izgalmas volt, hogy Jávor László szövegíró, egyben kőnyomatos tudósító (hogy az mi?) úgy nyilatkozott lusta párnái közül az őt faggatónak, hogy csupán egy férjhez ment szeretője miatt írta a dalt: halotti maszkja a falon, gipszkeze (amellyel úgy tudott simogatni) az íróasztalon. Másutt, más cikkben meg egy Angol-kertben áttivornyázott éjszaka és a rá menetrend szerint következő fillértelen (pengőtelen?) hajnal kormos emlékének tulajdonítja az elkövetést. Akár erre, akár a biztonságba kényszerített nő emlékére fogja, annyi kijött nekem ma este, hogy végre meghallgattam más feldolgozásban is az obligát nótát, mint abban a közismert vernyogós női énekhangban kiokádva. Így se jobb. Viszont mikor lesz a félkezű pestmániás zongoristának szobra, meg utcaneve, legalább polgári köre, mint Rejtőnek.

A nap híre, hogy Padre csontra kipakolta az erkélyt, ahova besüt a nap, és ahova most már akkor én is odaférek, meg a fenekem is. (Ki is vártam ott a pirkadatot ennek örömére.) Padre egyébként elviselhetetlen: egész nap recsegtet. Tökmagot zabál ugyanis, amire mondjuk pont én mondtam, hogy jót tesz a prosztatának, de azt nem gondoltam, hogy az idegeimnek meg ennyire rosszat :). Erkélyhez vissza: két új játékot köszönhetünk a nagyobb térnek. Egyrészt nagyszerűen körbe lehet egymást rajzolni a hófehér és immár hozzáférhető falon, mint egyiptomi falfestmény, másrészt meg lövöldözünk. Nyílpuskával, 38-assal, köpőcsővel, Lee-Enfielddel, csúzlival, én még egy A 30-as Mausert is beszereztem. Lőjük le a kövéren kacsázó férfit, aki a járdára parkolt a Ladájával, mondok, éééés lövünk. Pörköljünk a lába közé annak a focistahajú baromnak, aki az orrunk elé szaratja a korcsát, mond Padre, ééééés pörkölünk. Loccsantsuk szét a fejét ennek a vadbaromnak, aki üvöltő rádió mellett bütyköli a kocsiját ééééés loccsantunk.
Király. Az erkély király. Mi meg az istenek.

A gödörmászás napja

Mert bár nem éltem ki utolsó ízéig a minapi depressziót, ideje mégis kimászni valahogyan. Régi elméletem szerint hótt fölösleges addig kúszni kezdeni fölfele, amíg az ember le nem ért az aljára, de azt meg ki mondja meg, hogy hol az alja.

A napba mindössze egy nagybevásárlás fért be, ami a hatékonyságot illeti, és az összes rohadt üveget is visszavittük. Amióta ízléses kék-fehér kő van a konyhában mocsadék sárga-barna linóleum helyett, azóta különösen bosszantó felrúgni az üvegeket, pláne telefonálás közben:).
A megahypersupermarketben csupán jó felét kaptuk meg azon dolgoknak, melyekre szükségünk lenne, dühítő. Többféle kóstoltatás is volt viszont, így kiderült, hogy van végre fokhagymás camambert. Én vagyok a célközönség, csókolom. Itthon az is kisült honlapjukról, hogy a Bakony- sorozatban létezik snidlinges is, de vele nem találkoztunk. Jó szokásunkhoz híven türelmes vadászatunk csupán addig tartott (két óra), míg nem kezdett el fázni a lábunk a hűtőpultoktól, fájni a fejünk neontól+ háttérzenétől.
Hazaérve szembesültünk a ténnyel, hogy nincs hova rakodni a túlélőkészletet, lévén a polcok még mindig nem fúródtak fel maguktól. Időközben viszont – roppant családi összefogással szert tettünk egy baromi erejű ipari fúróra, így hősiesen nekiálltunk panelt fúrni. Amit nem díjazott szeretett lakóközösségünk. Kopogtak, mint gép az információs sztrádát jelképező fűtéscsöveken. Megálljatok korcsok, szombaton úgyis az agyatokba kapjátok.

Na? Gödör széle, mit válaszolsz?