a szerző nekilódul

Ma például hosszas beszélgetést folytatott egy szociálisan érzékeny kutatóval, aki érdekes dolgokat tervezget, ebben szerzőnek is jutna hely bőven. A leendő munkaadó- munkatárs hovatovább arra jutott, hogy a szerző az ő embere, minden tekintetben nélkülözhetetlen ötlet- és erőforrás. Ez akkor is jóleső, ha végül nem lesz a tervekből semmi. Mert mire várunk? Persze, hogy a pályázati pénzekre. Előbb a döntésre, aztán, fél évvel később a pénzekre. Majd az új pályázati kiírásra. Nem találkoztam még olyan meghirdetéssel, ami legalább 10 évre tekintene előre, esetleg annál is messzebbre. Általános gyakorlat az 1 éves elszámolás és hosszú távú célnak neveznek mindent, ami három évnél hosszabb időben gondolkodik. Ez ártalmasabb, mint a sokat szidott négyévenkénti politikai váltások.



A nagy egymásra találás után elkísértem őt az egészségtelenül túlfűtött, kertnélküli óvodába. Kapu előtt hagytuk a kutyáját, összeszedtük mindkét gyerekét, kínosan mosolyogva végigvártuk lánya hisztijét, elkocogtunk több tonna babakocsival, cumival, pulóverrel, kesztyűvel, kabáttal, füles sapkával, kismotorral, babával, másik babával, harmadik babával a Városligetbe. Eztán megint másként fogok nézni a városra, bár eddig is sejtettem, hogy képtelenség benne gurulós marhaságokkal közlekedni. Másként nézek a Ligetre is, hogy minden csupa kosz, sár, ürülék és hányadék, a hinták fagyos vasak a magasban és a csúszdák alatt métermély sár. Másként nézek a kismamákra is, pláne két kölökkel: állandó koncentrált figyelem percnyi szusszanás nélkül, folytonos készenlét még álmában is, csekély örömmorzsák az idegölő rutinban, miközben minden egyszerű cselekvés – öltözés, elindulás, evés - órákra nyúlik. Nem irigylem.

a szerző felvidul

A nagy dolgozásban elhanyagoltam Padrét, talán emiatt lett beteg szegény ember. Haldoklik a füle, ettől persze ingerült, de ki ne lenne az a helyében. Sajnos most is csak halvány mosolyokat tudok küldözgetni szomorú szemébe, mert ronda határidők szorítanak. Ráadásul egész nap magára hagytam, éppen rohangálós napom volt, jó, hogy inkább átaludta mindezt. Egy nyamvadt cikk kapcsán összekülönböztünk a hormonális fogamzásgátló tabletták = szexuális forradalom = női felszabadítás elmélet miatt. Szerintem ezt már a hetvenes évek közepén megcáfolták, szerintem úgy hülyeség, ahogy van, szerintem legalábbis kételkedni lehet, sőt, illik benne, szerinte jól dokumentált tény (sikoltok), szerinte elismerésre méltó eredmény (már zokogok), de azért kételkedhetünk benne, enyhül meg (én is).

Partizánakciókba bocsátkoztam, melyek során tiszteletem tettem volt munkahelyemen, aki azóta (július óta) sem bírt nekem egy nyomorult felmondólevelet küldeni, ha már kirúgott. Most bementem érte. Hát nem közös megegyezés volt ráírva? Hát de. Elmennek a sunyiba. Másik meredek húzásuk, hogy a minden előzetes értesítés nélkül, hónap közepén, egyik percről a másikra ideiglenesen felfüggesztett rovat előírt karakterszámait nem teljesítettem, ezért levonnak a béremből. Mert hova kellett volna írnom, hm? Ha egyszer nem volt rovat. Csupa jóindulatból, emberbaráti szeretetből nyári szünetet generáltak, egy hetest, erre most meg levonnak. Elmennek a francba. (A hirtelen felfüggesztés: ülök a tördelésen a kész oldallal és csak akkor derül ki, hogy nincs hova elmenteni a tükörbe, mert nincs rovat, nincs oldalszám, nincs levonat. Á, erről nem kell értesíteni a rovatvezetőt. Majd rájön. Okos gyerök, azért vettük föl.) Azt tudom javasolni az ifjú titánoknak, hogy soha ne menjenek napilaphoz dolgozni, ha nincs vasból a gyomruk, nincs gumiból se a lelkük se az idejük, és ha nincs valami más masszív megélhetési forrásuk, amivel kibekkelik azokat a röpke három hónapokat, amíg kenyéradójuk rá nem veszi magát végre a kifizetésükre.

Partizánakció part two. Rakat könyvet szereztem ingyen. Jó dolog felhívni nagynevű kiadót, hogy XY vagyok és recenzálnám az ezt meg az azt, mert zsáknyi könyvvel felszerelnek, annyira nincs visszhangja semminek, hogy még nekem is örülnek, bárminek örülnek. De az ötlet védve! Hallod?

A Napszél, vagy a teljes kilátástalanság tragikomikus vonásai miatt, mindenestre fölvidámodtam mára + tele vagyok tervekkel. Ezeknek csak a fele megvalósíthatatlan és csupán a háromnegyede reménytelen. Mostanra például pontosan tudom, mi akarok lenni és ez megrémiszt. Azt is tudom, hogy milyen kísértések kedvéért térnék le azonnal az útról és ez is ijesztő. (Azt már nagyon régen tudom, mi nem akarok lenni, ez viszont megnyugtató, talán, mert nem változott.) Most, hogy megint tartósan munka nélkül vagyok, felmerült bennem, elmennék BKV-ellenőrnek. Tapasztalatokat gyűjtenék, abból leleplező riportot írnék, de azért empatikusat, mert empatikus vagyok, megnyerném vele a Pulitzert és amíg nem nyerném meg, addig is fizetne a BKV. Ez is védve.

A rohangálás közben találkoztam Mamámmal, együtt ebédeltünk (megetetett, ez az igazság) és a gulyáson kívül sikerült erőt öntenie belém. Vacak volt látni, mennyire vacak neki látni, amit én itt írogatok. Szerintem mindenkinek kéne, hogy legyen Mamája. Jó, hogy nekem van.

a szerző kiakad

Megírtam egyvalamit, nem túl jól, de hűen. Puha viasz vagyok, jöhet belém a lenyomat. Szerkesztőm kiherélte kissé, el is magyarázta a miértet. Vívtunk. Nem volt esélyem. Hozzájuk került a tupírozott változat, hozzám az eredeti, jó szokásomhoz híven. Okuljunk. Sírjunk. Vegyük föl a bruttó mínusz mindenféle lerablás = feleannyi pénzt és vegyünk belőle másfél kiló káposztát, vagy egynegyed bérletet, vagy 7 és fél darab Jelenkort leszállított áron.

a szerző szakállas puttókat vizionál

Történt, hogy összeakadtam egy régi-régi potenciális barátommal. (Azért potenciális, mert a szex bekavart, megakadályozta végül önfeledt barátságunk, kegyetlen sors, így megy ez.) Beszélgettünk erről-arról, életről és mézről, nyárról és télről, mígnem rövid szondázás után ezt bökte elém: „Szóval még mindig a krisztusarcú férfiakra buksz.” Meglepő, mikor ember sablont állít elém, meglepő, ha talán igaz. Megtorpantam, belegondoltam, egyedül kellett intéznie a kávérendelést.




Krisztusarc, hát mi az. Kövér puttó kegyetlen szemmel, hájas segge fehéren mered a festékben és közönyösen szipolyozza arctalan anyját (madonna-képek). Homályos negatív tönkrezúzott arccal, büdös nyál és poros vér alvad a felrepedt szájon, orr alá csurog a takony (Torinoi lepel). Hetednapja szedált alkesz üveges tekintete, percekkel a frontális lobotómia után (ikonfestészet). Aszexuális pap pizsamában a bárgyúságig szende pillantással, tyúkmellén pihennek puha kezei (filmművészet). Girhes agártestét idétlenül kínzó erőtlen kamasz megtermett fák alatt, háttérben város sejlik (reneszánsz). Szélfútta hajjal, ápolt körömmel tétovázó hivatalnok a nyüzsgő bazártemplomban (barokk). Kiéhezett keselyűtekintet inog vézna nyakon (modern). Szenvelgő szikárság ellenfényben, a meztelenséget még most is csak ágyékkötőig vállalva (még modernebb). Ó, nem hinném, hogy a krisztusarc lenne az ideálom.

a szerző örül, mintegy

Egyre dagad az én kis kutatásom, vele a keblem. Forradalom lesz ebből, bárki meglátja. Hihetetlen csajokkal akadok össze, kurva jó. Van köztük, aki nem csak hogy hallott az AVIVA tornáról, hanem gyakorolja is. Van, aki egy design– textil- üvegművészt ajánl figyelmembe, háta mögött komplett kiállítással tamponról és betétről. Elképesztő. Aztán tízből kilenc válasz olyanokkal jön vissza, hogy de örülök, hogy mekkora találat, hogy érdekes volt belegondolni, hogy köszi szépen, hogy királyság, valaki végre foglalkozik ezzel, stb. Ez mind nagyon melengető érzés. Viszont egy-két roppant hivatalos helyről is figyelik, mit csinálok, erről nem tudom, jó-e. Valszeg nem. A hivatal sose az.

+ Érdekes tapasztalat, hogy az ismeretségi körömbe tartozó férfiak még véletlenül sem hívják fel nőnemű ismerőseik figyelmét a projektre. Jellemző, mondanám erre.

a szerző megint csalódik, de már nagyon unja

Felejtsük akkor az ötven évvel ezelőtti nem tudjuk mit, menjünk, kísérjük el Padrét az ő punk koncertjére, amit végletesen alulszervezett ő is, meg a bandája is. Elmaradt a cécó, ráadásul mindez csalódást okoz nekik. Hiába mondom a sörben ázó csikkekre támaszkodva, hogy teljesen fölösleges a gitár, sőt, a gitáros, pláne olyan, aki leszarja az egészet, kétórás késéssel fut be, aztán garacilaciékkal bazsevál gitárszerzés helyett. Hiába mondom, hogy egy punkegyüttesben bőven elég a dob, netán a basszgitár, szavaim porba hullnak, meg a művészöntudat mély kútjába. Barangóék kezdnek, dilis egy faszi. Azt se bánom, hogy szinte minden számukat áthangszerelték a divatos ska-ra, arra legalább lehet kacsatáncolni az egyre durvább pogó helyett. A Csók és könny megint sírásig részeg, merész derékszögben kapaszkodik a mikrofonállványba, a közönség pedig megoszlik a „kurvajók” és a „hiteltelen köcsögök” mentén, száj nem marad szárazon. Később Bucó politikai identitása türemkedik bele a jól indult estébe, két, élesen elválasztott sorba akarja rendezni a jobbos és balos fiatalokat, a jónép meg üvölt, hogy a belgák hova álljanak. Próbálnak röhögni, próbálják tréfára venni az erősen szélsőjobbos handabandát. Az első nőalázó beszólás után, a kőkemény zsidózás kezdete előtt megszököm. Mi lett ebből az emberből is.
Közben elered a hó és esik végig, mi azon ügyködünk, hogy legyen Padre- koncert a végén. De legalább elisszuk a Flash borát, amíg fent zúznak a színpadon. Aztán megpróbáljuk megmenteni ezúttal ártatlan Dayna barátunkat, akit lealázó módon vezetnek ki a pökhendi biztonságiak és nem ő az egyetlen ezen az estén. Úgy érezzük magunkat, mint vágóhídon az állatok: nem tudni, mikor taglóznak le, csak reméljük, hogy nem mi leszünk a következők. Bőszítően mondvacsinált ürügyekkel toloncolják ki percenként az embereket, ami - az 1000 forintos belépőt is figyelembe véve – elkedvetlenítő, huzamosan elviselhetetlenné fajul. Ennek okán Padre órákra nyúló beszélgetést kezdeményez a vaskalaposnak bizonyuló Bernáth(y)-nal, mint a hely gazdájával (kinek ruhatárosai utánamennek a WC- be mindenkinek, akinél táska van, fúj), de nem jut vele dűlőre. A kapzsi tulaj azt ismételgeti csökönyösen, mennyibe került ez a szemetes, az a tükör, ami, lám, mind összetört. Jobbnak látta bevezetni a terrort. Mi meg jobbnak láttuk lelépni és soha többet nem jönni.
A cserbenhagyó gitáros hazaszállít minket, ez a legjobb, amit tehet. A hó meg csak esik, megmosom benne az arcom.

a szerző koncentrál

Ma van a napja valami ködös dolognak, amit sokan ünnepnek tekintenek. Mi a frászt ünnepelnek? Sosem derül ki, mindenesetre mára „a pesti srácok” lett az egész érzékeny szövevény emblémája, hogy ne mondjak szimbólumot. A pesti srácok azért érdekesek, mert - dacára történelmi tényeknek - kizárólag fiúból vannak, ha nem hiszed, lapozd át bármelyik vonatkozó tárcát, értekezést, publicisztikát. Szeretem ezt az országot, ahol mindenki azt képzelhet egy lukas zászló közepébe, ami tetszik neki. Én például felváltva öklömnyi tündéreket és vízbefojtott kismacskákat szoktam vizionálni, de lehet, hogy csak megártott valami. Mondjuk a mértéktelen Gyűrűk ura- filmek fogyasztása? Könyvben jobb, filmen látványosabb, de nehogy már minden a hatalomról szóljon. Azt hiszem az a gondolat fogott meg leginkább, hogy Gandalf pozitív mágus nem akarja birtokolni a gyűrűt, mert csak és csupán jót tenne vele. Merthogy ettől a gyűrű hatalma alaposan megnőne, és ezzel a megnőtt erejével sokkal pusztítóbb lenne, ha és amikor újra valaki gonosz kezébe kerül. Ez szép gondolat nagyon, benne van minden, amit az emberek kitaláltak eddig jóról, rosszról, istenekről, félelemről és tudálékosságról.
Inkább nagyon szeretném, ha valaki megfilmesítené végre az Alapítványt elejétől a végéig.

Padre új koktélsort kísérletezett ki magának, mandulalikőr és borovicska finoman kiegyensúlyozott elegyét. Az első neve Pszichiátriai Kezelés citromlével súlyosbítva, a második Ördög Hátországa néven ásványvízzel, savanyított pepperonival, végül az erkélyen fagyoskodó mentával keverve. Mindig tudtam, hogy nagy kultúrák találkozását a gazdasági szükségszerűség kényszeríti ki, úgyis mint a boldogtalanság forrása.

a szerző dühödten viselkedik

És nem csak az elcseszett napjáért általában, nem csak, mert ezerrel frusztrálja az a sok szarság, amit csupa olyan melóhelyek miatt kell beszopnia, amelyeket nem akar betölteni, de nagyon nem, hanem mert szerencsétlenségére egy Nefogazz koncerten köt ki Budapest második legintoleránsabb szórakozóhelyén. Mégis milyen város már az, ahol este tíz után nem sok értelme van elindulni bárhova. A kevés (kettő) szóba jöhető hely közül a militánsba forduló Vörös Lyuk az egyik, ahol kikötünk egymástól szagló bőrünkkel. A Lyuk, ahol ráadásul egy kultikussá avatott együttes büntet szétesett számaival, lapos szövegeivel és hiteltelenül koppanó showelemeivel. Pocsék az egész, nem kérdés, de azért összeveszünk rajta Padréval. Hazaérve se sokkal jobb: egyenesen patáliát csapok, hogy nincs itthon semmi hallgatható zene, mondjuk az én ilyen alkalmakkor kedvenc 3 darab együttesem egyik felvétele se szerepel még feldolgozásban sem abban a kétszáz gigában, amit digitálisan tárolunk. Ne őrüljek meg? Az összes CD-lejátszóm kölcsönadva ide-oda, kazettáim átláthatatlan rendben az utolsó költözés előtti költözés előtti költözés óta, gépemen nem megy valami kártya, a hangfal rég eltűnt a ködben, én meg vergődöm a dufta- dufta hiányban. Nyomatékosan közlöm Padréval, hogy Prodigyt akarok, de most azonnal. Nyomatékosító elem az ajtó, csapkodva. De nincs Prodigy, semmi sincs, én meg pörgök bele az önkívületbe egyre jobban. Padre menti, amit lehet, édes-türelmes ember, kedvenceket keres kapkodva és percekre le tud hűteni egy ütősebb adaggal, de mindez kevés. De még milyen kevés. Nehogymá ne legyen itthon, amit karok, mintha só nem lenne, vagy víz, vagy levegő.

a szerző borong

Örülök magamnak, mert tele van a fejem ötletekkel, nem döglött meg az agyam tehát a nagy parlagonhagyásban. És búsulok magamon, mert egyik nagyszerű ötletemet sincs bátorságom megvalósítani, úgy teszek, mintha kedvem nem lenne. Önbecsapásnak hívják ezt a funkciót, úgy tudom. Erőt véve magamon, dérrel-dúrral elhatároztam, hogy az első vakítóan fényes gondolatom márpedig megvalósítom. Kerül, amibe kerül, ha törik, ha szakad és több közhely nem jut eszembe. Egész nap rettegtem, hogy mi lesz az. Alig is mertem ránézni valamire, elolvasni, megkóstolni. Jó vicc, ha már a saját gondolataimtól félek, mondtam magamnak. Lárvaállapot. Lárva egy madár bélrendszerében.

a szerző egy jótétemény

Napjai túléléssel telnek és mások figyelmes meghallgatásával, kéretik nem röhögni. Az ühümök királya vagyok. A sóhajok hercege, a ciccegések lordja. Külön díjakat kellene osztani kategóriámban, mert megérdemlem.
Megfigyelted már, hogy amint felhabzik a pezsgő, amint meggyullad a gyertya és odabújsz végre a párodhoz egy kellemesen lassú este reményében, azonnal megszólal a telefon? Persze hogy meg, ez mindenkinél így megyen, gondolom. Csak én csinálom éjszakai felár nélkül.

a szerző okulni megy

Elmentem a ridikül vitára, mert nekem úgysincs jobb dolgom. Nagyon tanulságos volt, mondhatom. Az estet jegyző Beszélőt, pontosabban az azt kiadó Stencil Kulturális Alapítványt a maximálisan igényelhető 1 millió forinttal támogatta a Budapest Bank. Hogy legyen a lapban Szabad nők címmel beszélgetéssorozat, azám. (Az összeget megítélő kuratórium elnöke Dr. Demszky Gábor, ha mond ez a név valamit.) Na mindegy, nem ez fenyegette közvetlenül a rendezvény kimenetelét, hanem az egymás mellett elbeszélés, meg ha túl sok lilahajú fordulna elő a közönség soraiban. Többé- kevésbé civilizált emberekről lévén szó nem tartottam attól, hogy egymás haját kezdik tépni, aztán mégis majdnem. Majd ha megírom a beszámolót, szólok. Hű, de nincs kedvem megcsinálni.

Utána felmentünk a pincéből Bori Erzsivel, Sissoval, Varró Szilvivel fikázni a pasikat a fenti büfébe, később valahogy elvergődtünk a Libellába. Naná, hogy mindenki ott gyűlt össze. Ette kétpofára a híresen karakteres melegszendvicseket Pest krémje, ivott, mint gödény és fecserészett hülyeségeket. A szimptómák alapján én is Pest krémjéhez tartozom. Viszont boldog-boldogtalant meghívtam az október 23-i koncertre és senkinek sem szóltam, hogy előtte való nap a Nefogazz lép fel ugyanott. Hát, így járult hozzá egy szerencsétlen blogger a főváros életének színesítéséhez. És ez a bejegyzés csak és csupán erről szólna, ha nem kezdtem volna bele egy érdekes kísérletbe. Debelekezdtem.

a szerző munkát keres online

Kínomban azt találtam ki, hogy szerkesztettem egy igen frappáns, bár kissé túlzsúfolt önéletrajzot és regisztráltam magam mindenhova, ami munkát ajánl. Tapasztalatok:

1. soha, senki nem keres meg
2. amit én keresek meg a csábító kiírás alapján, az

2.1 rég lejárt, csak elfelejtették levenni
2.2 azóta megszűnt a cég
2.3 nem működik az e-mail cím
2.4 nincs ilyen telefonszám





Mondjuk az is nagy kérdés, minek nekem az angol mellett németül is perfekt tudnom például területi értékesítőként. És ha valaki megmondaná végre miben más a sales manager, mint a sales account manager. De a legeslegnagyobb pofátlanság, hogy az állásajánlatok között nem egy, nem kettő van, ami önkéntes munkást keres: fizetés nélkül. Elmennek a jó francba, komolyan.

a szerző gombát szed

A hétvége az önfeledt erdőjárás jegyében telt. Találtunk káposztagombát, világító tölcsérgombát (ami tényleg világít sötétben), csiperkéket, többféle szegfűgombát, többféle vargányát, többféle rizikét és keserű (tejelő) gombákat, lila pereszkét, őzlábat, piruló-, gyilkos-, fehér- és citromgalócákat, egyik szebb, mint a másik és persze mindet más néven ismerik a helyiek. Nappal ragyogó napsütés, árnyékban 20 fok, komolyan felmerült, hogy csobbanunk egyet valahol, éjszaka vörös telihold, gomolyog a lehelet és fűteni kell. Idén is gyorsan akklimatizálódunk: bárhol megállítjuk a ritkán járt utak szélén az autót egy ígéretesebb erdő szélén, hogy órákra eltűnjünk a rengetegben, mint a helyiek.



Pofátlan kíváncsisággal vizslatjuk a szembejövők kosarát, majd látótávolságon kívül (így kívánja az erdei etikett) feltúrjuk az avart. A rasszjegyeken túl annyiban különbözünk a helyi populációtól, hogy szinte már néprajzi igényű szóbeli közléseket gyűjtünk, azt a gombát is felszedjük, amit az itteniek nem mernek, ha nem szedjük, fényképezzük. Továbbá nem csak megszokásból, családi hagyományból vagy zsigerből esünk ide-oda, hanem céltudatos felderítést folytatunk figyelembe véve az erdők összetételét, korát, fekvését, állagát, a hőmérsékletet, az év-, hó- és napszakot nomeg a föld ízét, esténként pedig határozókönyveket bújunk. Mindezen túl jut időnk a punk újraértelmezésére és kategorizálására, így ha valaki tudni akarja mi a különbség a hazai artpunk, szörfpunk, prolipunk, kalipunk és a többi meglévő vagy frissen kitalált kategória között, forduljon hozzánk bizalommal. Amúgy lesz megint Közönség Elleni Izgatás koncert a Vörös Lyukban, október 23-én, ami szerintem tuti buli. Kár, hogy minden erőfeszítés dacára sem sikerült még megalkotni a „Csípős, minden mehet bele?” című közönségsikert.

a szerző máshol ébred

Aztán elgurultunk az Őrségbe, ami tetű messze van, tulajdonképpen nem vezetnek arra utak, és akármerre indulsz is el, garantált a négy óra autókázás, de inkább az öt. Azért mentünk, mert szép idő volt, gombázni is lehet, sétálni, fülelni, hallgatni, és mert itthon is ugyanúgy elvertük volna az utolsó huszasom, amibe a kaland belekerült. A megyehosszan épülő utak akadálypályáit és a stop előtti órákban döngető kamionok ámokfutását legyőzve jókor este értünk Hegyhátszentjakabra. Régebben gondot okozott volna szállást keresni – nem is volt annyi – pláne éjjel, de 1. a weben előre kinéztük a szóba jöhető lehetőségeket, 2. telefonon megérdeklődtük, beférünk-e valahol a vadászhordák mellé, majd 3. a helyszínre érve mobilon értesítettük házigazdánkat az örömteli tényről, hogy a célnál fagyoskodunk. Szerencsénkre csak mi voltunk vendégek, sehol ricsajozó gyerek, sehol kiránduló kutyatulajdonos, sehol dajdajozó baráti társaság. Rákos Ernő házigazda jött is, kedves is volt, be is fűtött. Ajánlom a házat mindenki szíves figyelmébe, mert jó helyen van, szépen és profin felszerelt, egyébként is hol van még egy olyan szállás, amihez konyha is jár fejenként 2 rugóért.
A kocsma zárva, az egész falu zárva, olvasni fáradtak vagyunk. Javaslom, nézzünk rozmáros filmet a Spektrumon, vagy vidrásat, az mindig jó. Csakhogy itt szellemképes TV2 van, RTL Klub, két osztrák adó és pont. Padre a Besztercén zsákmányolt trencsényi mézborral, én narancslébe locsolt Martinivel öblögetek és terveinkbe merülünk. Így futunk bele a Dalnokok ligájába, benne CCFZ-vel (eladta magát! – rikoltja Padre az ágyon), Nagy Feróval (nekik is lefeküdt!- üvölt Padre törökülésben szorongatva poharát) és a megunhatatlan kacsaorrú UP-vel (az álnok!- hörgi Padre a lámpabúra mögül). A Dalnokok ligája menthetetlenül kriptai, ráadásul UP-nek, szegénynek, még azzal a leküzdhetetlen hátránnyal is meg kell küzdenie, hogy Padre szerint a szükségesen felül mutat hasonlóságot a volt férjemmel. Éppen meg akartuk tervezni a házunkat, különös tekintettel a rózsalugas tájolására, amikor megszakadt az adás, és a rengeteg reklám után kiderült, perceken belül Alföldi Show veszi kezdetét, de lehet, hogy ez már a másik adó volt a lehetséges kettő közül. A lényeg viszont, hogy ködös eszembe ötlött Ninnna barátném levele, mely szerint legyek résen, személyesen Karafiáth barátnénkat tekinthetjük meg a nívósnak szánt parádében. Váratlanul rávetettem magam az elgyötört Padréra és tréfát nem ismerő testcselek (meg egyebek) árán kicsavartam acélos markából a távirányítót, mintegy a férfitársadalom szimbólumát az elnyomott nők fölött. Bár ne tettem volna. Végig kellett szenvednünk valami egészen izzadtságszagú rémséget, ami a belterj és az unalom határán egyensúlyozott idétlenül és reménytelenül. Akadt két használható elem: Szervét Tibor úriember és Döglégy lazacsávó. A kínos jópofi KO művésznő színrelépésével sem veszített mélyrepüléséből, csak onnantól egyértelműen látszott, hogy ki szívat kit. Ugyanis KO egója a médiabuzikat. Mert mit is kezdjen egy mégoly felkészült és rutinos élőműsorguru olyan kijelentésekkel, amiket kedvenc nagymesterünk mantráz lépten nyomon, és amelyek kizárólag önnön dicsőségét zengik nagyon helyesen. Az értetlenségbe – és a nyomában éledő riadalomba – Döglégy hozta a megoldást, amikor a rá jellemző cizellált stílusban felhomályosította Alföldit, mennyire megvezeti éppen egy bige. És röhögött jóízűen. Alföldi meg maradt a padlón. Aztán Szervét tett értelmes köröket a költőnek mondott KO lelke felé és ez még érdekes is lehetett volna a szűkre szabott határokon belül, de Alföldi megálljt parancsolt neki, inkább szopott tovább egyedül az erőlködéstől vörös arccal. Végül a jobb sorsa érdemes showman műsoridejét kegyesen lerövidítették az Elektrik Bugi Kommandó Nagyzenekar esthez méltó csörömpölésével és a céltalan vágóképpé avanzsált táncossal.
Már ezért megérte eljönni Hegyhátszentjakabra.

a szerző szökni készül

Egészen hajnalig kínlódtam ezzel a drabális cikkel. Kész a nagyja, fésülgetni kell sokat, néhol gyomlálni is, de vágni már nem. Most már csak azt várom, mit akar a megrendelő, mi domborodjon, mit hagyjak ki. Miután nem töltöttem karcsú öt évet az életemből újságírástanulással, cseppnyi gondot okoz megragadni a téma tökét, majd konzekvensen szorongatni. Sajnálom is eléggé, hogy még az állami iskolákban kibekkelt röpke évszázad alatt sem bírtak időt szakítani palkata írásoktatására, nemhogy begyakoroltatni vele hogyan írjon ugyanarról 20 szóban, hogyan húszezer karakterben és hogyan kerülje el a folyton odatüremkedő szubjektív elemeket szerencsétlen körmondatai közepében. Rémlett, mintha a vázlatírás jó szolgálatot tenne, de ennek az olcsó trükknek ne dőljön be senki, aki, mint én vásárolni is lista nélkül jár, mert óhatatlanul recept vagy szerelmes vers kerekedik nála mindabból, ami friss zsömlével kezdődik. Egyszóval megküzdöttem a sárkánnyal, amit jószántamból soha nem teszek, lévén a tárgyalásos technika híve az erőszakkal szemben (kivéve az ilyenkor kötelező kiveendőket), de muszáj volt győzedelmeskedni, mert szökni készülünk Padréval.

Először Périgordot néztem ki, vele a Dordogne völgyét, egyikét a számos folyónak, aki a szívemből folyik. Szórtan kastélyok tükröződnek a víz feletti sziklákon, emitt jó bor, ott fekete szarvasgomba, a piacon mosolygós sajtok, így képzeltem. A folyón át járnánk a malomba vacsorázni orsóhalat szőlővel, és szökellős táncokat tanulnánk a helyiektől, akik ugyanúgy nem beszélik a franciát, mint mi. Ha kedvez az időjárás, odahagyva Sarlat kacskaringós utcácskáit és középkori piacát, egészen Bergerac városáig hajózhatunk, vagy mehetünk két keréken, nekem mindegy, legjobban a gyaloglásnak örülnék, az a leglassabb. Útközben megnéznénk a feketeszemű parasztok grottáit, ahol a híres-neves Bayonne-i sonkát másolják (nem füstölik, szárítják), meg talán beállnánk szüretelni, addig is ott vagyunk és nem itt, mindenkinek haszon. Idővel vennénk egy szekeret, ló húzná, de mellettünk jönne egy csacsi, és úgy bóklásznánk a vidéket. Évekig ki se igen mozdulnánk a megyéből, ha csak az óceánhoz nem. Padrénak jól állna az a hülye lapos sapka, én meg legálisan hordhatnék végre bocskort.
Másodszor Dániát néztem ki, de arról máskor ábrándozom, különben is, ott most hideg van, nekem meg ősz kell.

Félálomban még gondosan elküldtem minden nyilatkozónak a rá vonatkozó részt, láttamozza, egészítse, hagyja jóvá, mire visszajövök. Bár azt nem tudom, egy esetleges sajtóperben mennyit nyom latba hangfelvétel, válaszlevél, ilyesmi. Azért nem lesz ez olyan durva. Most, hogy átolvastam, inkább szoftos, mint szaftos, ehhe.
Aztán kidőltem pár órára, habár a kegyetlenségéről híres útfelbontóvállalat pont a szundikálásra szánt néhány órát nézte ki magának betontörésre és pont az ablakom alatt. Legyen nekem olyan lakásom, amit hat hektáros park vesz körül, kilométerekre a legközelebbi szomszéd évszámra üres kalyibája és a patakzúgás a legerősebb hang, ezt kívánjuk mindannyian.

a szerző küzd, mint disznó a jégen

Pár hete, vagyis az idők kezdete óta óriási témával gyürkőzöm. A téma, azon túl, hogy önmagában kétszer megtöltené az alexandriai könyvtárat, nem mentes milliárdos lenyúlások, méregerős lobbik, maffiaközeli kapcsolatok bonyolult hálózatától, amely hálózatot mostanában mindközönségesen politikaként emlegetünk valamiért. Szenvedek, mint kutya, birkózom az irdatlan anyaggal, közben kicsinek érzem magam és elveszettnek. Nem jó érzés. Hogy kevés vagyok én ehhez, azt érzem. Ez sem jó érzés. Olyan összefüggésekre jövök rá, amiket nem is akarok tudni, de egyáltalán. És a legmocskosabb, hogy megint óvatosan kell fogalmaznom, mint ’90 előtt. Csak szőrmentén, csak sunnyogni a sorok között, csak célozgatni rejtelmesen, csak ködbe burkolni, hogy nehogy. Ó édes sajtószabadság, már sosem jövel?

Erről jut eszembe, végül megjelent a Szil Péterrel készített interjú. Ide tettem az eredeti, uncut változatot, itt meg ami kijött belőle. Kíváncsian vártam, mit szólnak hozzá, kiknek véleményét ezért vagy azért fontosnak tartom. Lelombozó reakciókat kaptam, hogy a nyű essen belé. Na, most aztán tényleg búskomorságba estem, ügyes vagyok nagyon.

a szerző szarrá fagy

Falumbéli cigányok mondogatták, hogy „a szél a tél” és igazuk van. Sunyi légáramlatok támadnak a résekből, bömböl a huzat, remegnek az ablakok, kezem reumásan vacog az egér hátán. A legelviselhetetlenebb azonban, hogy az orrom nem tud átmelegedni. Amilyen kicsi, olyan idegesítően kiáll minden takaró alól. Ugyanezek a bölcs emberek mondogatták azt is, hogy „a füst a meleg”, ezért aztán bőszen cigarettázom. Ha már nem tudok mivel mással tüzelni ebben a csúcstechnológiai vívmányban, amit távfűtéses lakásnak hívnak.

Dacolva az elemekkel és füleim épségét kockáztatva rövid beszerzőkörutat tettem az Antarktiszon. Farkasok vonítottak a liftaknában, jegesmedvék kacarásztak a járdán. Körutam során majdnem elesett az utolsó bástya is: az utolsó használható környéki bolt kis híján a bojkottáltak listájára került. Az egyikben romlott árut akartak rám sózni, én szemfüles voltam, ők sértődöttek. A másikban nem veszik vissza még a saját üvegeiket sem, örökre kilőve. A harmadikban képtelenek eldönteni, hogy rosszul felszerelt italkimérésként működnek, ahol néha kenyér is van, vagy koszlott kisboltként, ahol mindenki vedel. A negyedikben csak az jelent változatosságot, hogy 15 vagy 20 százalékkal akarnak átvágni. És most az utolsó reménység, a szembebolt is megbicsaklott, pedig itt megígérték nekem, hogy a Nagy Karamell Összeesküvés keretében eltüntetett Dr. Oetker pudingpor utolsó fellelhető kartonját biztosan megszerzik valamilyen úton-módon, ha bele is halnak, ha hőssé is válnak. Ahhoz már régen hozzászoktam, hogy a boltosok, újságosok, trafikosok, pékek és satöbbik számára megoldhatatlan gondot jelent egy szimpla összeadás vagy kivonás. Több mint bosszantó percekig várni, hogy kiderüljön, mennyi is jár vissza kétezresből, ha 1375-t fizetek. A matematikai hiányosságot többé-kevésbé áthidalják a számológépek, de értek már meglepetések, ezért mindig résen vagyok. A nagyobb bevásárlásoknál ugyanúgy kattog a fejem, és ha nem is állíthatom, hogy ránézésre megmondom egy gurulós kosárról, mennyibe lesz a tartalma, azért +/- 5 hibaszázalékkal működik ez is. És figyelek a pénztárnál. (És figyelek a szisztematikus bepakolásnál is, végigveszem a blokkot, amely szokásomat Padre ki nem állhatja, de én megátalkodott vagyok hitemben, pláne ami a rendszerező pakolás technikáját illeti. Ha nem dobálom egymásra a mosóport a hússal és a tejföllel, akkor várhatóan kevesebb veszteség ér a hazaút alatt. Semmi nem folyik rá semmire, szóródik ki, lukasztja ki, keveredik össze, ez empirikus és pont.) A számológépeket ember működteti, bármi elképzelhető, de ma megdőlt a pénztárgépek hűvös tudásába vetett bizalom is. Három csomag cigi á 365 és egy 110 forintos tétel végösszege feketén- fehéren 1570 Ft.



Mondom, az nem lehet, mutatja a blokkot. Le van írva, higgyem el, hogy annyi. Nem hiszem, sőt, tudom, hogy nem annyi, adjuk össze fejben, indítványozom én. A gép nem csal, mit képzelek, így ő. Huszárvágással, hogy akkor csak a 3 cigit kérem. Némi pöcsölés után visszaadott, az apróból pedig külön kifizettem a másik tételt. Inkább nézzen hülyének, mint hülyének.

Ajándékba egy pontos utánlövés azoknak, akiknek egy szelet soha nem elég.

a szerző családja körében ebédezik

Apám feleségének születésnapja apropóján. Hoztunk csípős spagettit, mint üveggyöngyöt Olaszországból, hozzá gorgonzolás szósz készült, a csípetleneknek meg sima spagetti fokhagymásan. Előtte nagyon jó saláták. Utána szatyornyi pogácsával málháztunk föl, szilvásbuktával, éhen ne haljunk. Megrendeltünk egy adag disznótorost a télre gondolva, meg ami akad itt, faluhelyen. Hazaérve Szomszéd néni azzal fogadott, hogy akkor melyik paprikából/ krumpliból hány kilót kérünk. Padre leszervezte valamelyik szerencsésebb születésű csoporttársával, hogy átveszünk az apjától egy fél szarvast, fél vaddisznót. A hétvégén gombázni megyünk, legyen az is, meg kökény, som, csipkebogyó. Ilyenkor érzem igazán, hogy jön a tél, kezdenek halmozódni a készletek.

Apámék kertje gyönyörű, most egy újabb malomkeréknyi krizantémmal gyarapodott, mi meg kaptunk cserébe kakukkfüvet, mondom, hogy a túlélésre játszunk. Kaptunk könyveket is: Arthur Phillips Prága címűje szerintük szar, Noah Gordontól A zaragozai orvos remélem hozza a szokásos kitűnő formáját, szerintük hozza. Elsírtam bánatom a Nagy Fül Fesztivál állítólagos kasztrálásának hírére, folyományában a budapesti kulturális élet pangása, mindtovábbá a civil szféra vonatkozó szereplőinek sanyarú sorsa tárgyában, aztán kollektíven zokogtunk egy sort a diákjogok lábbal való tiprásán, a felsőoktatás túlpumpálása és kontraszelekciója miatt és telesírtunk száz zsebkendőt a pályázati rendszer átláthatatlansága, a hazai önkéntes munka szabályozatlansága illetve a külföldi munkavállalás túlszabályozottsága felett érzett bánatunkban. Pihenésképpen Öcsémék beizzították az ajándékba hozott CD-t, amin madarak fütyölnek, kerregnek, csivitelnek és búgnak, én meg azt találtam javasolni Apámnak, keressék meg a Magyar Madártani Egyesületet, legyen nekik is Madárbarát Kertjük, tanulják meg szaksegítséggel hova kell az itató, ha vörösbegyet akarnak, hova, ha sok pacsirtát. Ebben maradtunk. A faunáról szólva: Doktor V azt meséli, náluk, az ő saját ferencvárosi, harmadik emeleti függőfolyosójukon is megjelentek a katonalegyek, amiket Apámék már jókor nyáron kiélvezhettek. Remélem nem. Már a szárnyashangya is sok volt az én urbánus lelkemnek, különösen, hogy a pókjaink se szeretik őket.

Itthon leteszteltük azt a jó egyórást kérdőívet, amit XXX város önkormányzata rendelt meg jó pénzért Padre egyetemétől és ami kérdőívből minden diáknak tizet kell lekérdeznie szakmai gyakorlat keretében, azaz tök ingyen. A pofátlanság csúcsa, kizsákmányolás, gyerekmunka, csak már elfogytak a zsebkendőim. Aztán Padre leült valami feliratos horrorfilmet nézni kizárólag nyelvgyakorlás céljából, és egészen addig kitartottam mellette, amíg nem kezdett el egy sereg patkány mindenféle embereket fölzabálni premier plánban.
Inkább megírtam és leadtam az Irodalom Visszavág tegnapi lapbemutatójáról szóló beszámolót, meg a tegnapelőtti Tűsarok estről szólót is. Régi jó odamondogatós hagyományok, esküszöm, néha hiányzik. Kár, hogy erre a műfajra semmi igény nem mutatkozik az irodalmi portálokon.

a szerző hagyományokat elevenít fel és búcsúzik

Tegnap ugyanolyan Tűsarok rendezvényre voltam hivatalos, amilyenben nekem is volt alkalmam részt venni a Szigeten augusztus 4-én. Udvariasan kivárva a transzvesztiták fellépésnek végét, elhúztuk a csíkot Padréval a Jazztaminute discójába a Kultiba, de inkább ültünk a füstbe burkolt galérián és az erőszak természetrajzáról beszélgettünk, meg arról, hogy valóban ez a világ-e a létező világok legjobbika. Arra jutottunk, hogy messze nem ez és számos alternatív berendezkedést rajzoltunk föl, bár lehet, hogy Padre nem így emlékszik.
Azt est folyamán véletlenül tudomásunkra jutott, hogy Kerepestarcsán is élnek emberek, hogy a rostos szilvalé menő ital és hogy az ír sapka lesz az idei tél slágere. Egy hiányos fogazatú embertől arról értesültünk, hány fokban szeret nődögélni a marihuána Mátyásföldön, hogy milyen erőfeszítések árán lehet a fényességes 38. helyet megszerezni a holland Cannabis Fesztivál 200-as erős nemzetközi mezőnyében, továbbá valamicske bepillantást nyerhettünk a jamaicai hasisszüretelési szokásokba. Mindez messze több volt, mint amit a tárgykörről aznap este hallani szándékoztunk, így aztán belemerültünk kissé a táncolók tömegébe. Nem lepett meg, milyen hihetetlenül rosszul kevert valaki ott elöl, a gomolygó ködben, bár lehet, hogy Padre nem így emlékszik.
Megiszogattuk, ami még hátra volt a poharainkban és csak ránk várt, cigiszerző túrára indultunk, csak rossz irányba és hangosan értekeztünk a szkíta és a szarmata hajfonatok különbségeiről. Aztán szerintem török kaját is ettünk hajnalban, ezúttal a 3 testvérnél, Kardesler Büfesi. Örömmel jelentem minden rajongónak, hogy már házhozszállítás is van, egészen hajnali kettőig várják a hívást a 20-234-6573 számon, mert ez egy világváros, bár lehet, hogy Padre nem így emlékszik.

A mai nap összekapartuk magunkat, szidtuk a Kultiplex minősíthetetlen ital- és egyéb készletét, majd némi nehézségek árán elgurultunk Padre szüleihez vidékre. Búcsúebédet ettünk, két hétre utaznak Ciprusra, jó nekik. Cipruson nekünk is jó volt.

a szerző csodálkozik

Az idei irodalmi Nobel-díjat John Maxwell Coetzee kapta, akit a híradások angolul publikáló, Ausztráliában élő(?), Dél- Afrikában tanító, dél-afrikai íróként mutatnak be. Vessünk követ rám, mert soha még csak nem is hallottam a nevét. Mindegy, most úgyis mindenét kiadják díszkötésben, még az egyetemi jegyzeteit is, meg a bevásárlólistáját. Ami nem baj, hadd jöjjön mindenféle könyv, hiány van a jókból, hiány a külföldiekből. Bolgáron meg Mátéffyn még mi sem tengődhetünk sokáig büntetlenül. Szóval az író. A külföldi hírportálok és fórumok szerint a dél-afrikaiak nem boldogok, mert szerintük ausztrál. Az ausztrálok nem boldogok, mert ugyan szerintük is ausztrál, rosszabb esetben észak-amerikai, de esetleges örömüket nem merik nyíltan kimutatni, nehogy tengelyt akasszanak a dél-afrikaiakkal. Az angolok nem boldogok, mert az író sajnos búr születésű, nem vallhatják magukénak. A búrok nem boldogok, mert bár az író szülei búrok, ő mégsem átall angolul publikálni, ezzel jogalapot szolgáltatni a büdös angolok kisajátítási törekvéseinek. Minden évben egyre világosabb, hogy nem lehet, vagy legalábbis bolondság földrajzi koordináták mentén meghatározni az embereket. Régóta kitalálták már, hogy a gondolatok vámmentesek, talán most már mi is azok lehetnénk.

a szerző tájékozódik

Padre jelenlegi státuszának köszönhetően időről időre kapcsolatba kerülök egyetemi vagy vonzáskörzeti rendezvényekkel. Ilyen a keddenként megtartott Marx and Spencer agyatlan hányópartija, de ilyen a jóval színvonalasabb Széchenyi Szakkollégium szerteágazó sorozata is. Ez utóbbi keretében volt alkalmam tegnap hattól végigülni a Ráday 43-45. nenonfényes alagsorában egy beszélgetésnek titulált előadást Prostitúció és társadalom címmel. Vezeti Léderer Pál szociológus, a Nyilvánvaló nők című könyv szerzője. (A plakáton mi más, mint egy Modigliani akt raszteres képe narancssárgába úsztatva, de ne csodálkozzunk: egész hétvégén nyilvánosan dúlt a pornókiállítás, egész évben meg a pornó, csak úgy a pofánkba.) Sokat változott a hely, amióta nem járok ide se éjszakai blues koncertekre, se világmegváltani, se szamizdatot csereberélni, és előnyére változott.

Előadónk bedob egy felest, majd felmarkol egy sört a büfében, míg mi józanul teát vételezünk és beülünk az ingyen osztogatott forralt bor illatorgiájába. A hallgatóság kb. 60 főre rúg, a földön is ülnek, abszolút jó a hangulat. Viszont mint egy féléves szeminárium bevezetője, olyan az előadás. Leszögezzük, hogy a gördülékenység kedvéért most csak a heteroszexuális női prostitúcióról lesz szó, nem a gyerek-, egynemű-, házastársi meg tudom is én milyen változatról. Hát jó, tegyünk tudományos különbséget. Leszögezzük, hogy most kizárólag a szociológiai vetületet boncolgatjuk, nem vesszük sorra a gazdasági, pszichológiai, meg tudom is én milyen szempontokat. Hát jó, egyszerűsítsünk. Alapdefiníciók tisztázódnak, lehetséges kutatási irányok merülnek föl, a lehetséges nehézségekkel együtt. Töredelmes vallomást hallunk, mennyire nem tud a jelenségről a társadalomtudomány semmit, mennyire nincsenek szavai, nincs kidolgozott terminológiája. Mindez a legtöbbször valami roppant nehézkes és kínlódós stílusba csomagolva, hiszen mégsem kurvázhat és stricizhet szabadon egy tanár úr a diákok előtt, legyenek bár azok érdeklődő szakkolisok. A politikai korrektség és a tudományosság kettős igénye alá rendelt nyögvenyelésből az derül ki, hogy a prostitúció elsősorban gazdasági szükségszerűség. (Ezt nem ő mondja így, én szűröm le.) Ha már itt tartunk. Na vajon ki volt az európai írott történelem első stricije? Mutatom:

"Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Ábrahám Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert súlyos éhínség volt azon a földön. Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta a feleségének, Sárának: Nézd csak! Tudom, hogy szép arcú asszony vagy. Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd. Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó dolgom legyen miattad, és életben maradjak általad. Így is történt. Amikor Ábrahám Egyiptomba érkezett, az egyiptomiak látták, hogy nagyon szép az asszony. A fáraó főemberei is meglátták őt, és dicsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába. Ábrahámnak pedig jó sora lett az asszony révén: lettek neki juhai, marhái és szamarai, szolgái és szolgálói, nőstény szamarai és tevéi."

(Mózes első könyve 12.10)