a szerző örömhírt kap, azóta felváltva pityereg és vigyorog

Doktor V és Öcsém váratlanul betoppantak estefelé és minden különösebb felvezetés nélkül közölték, hogy babát várnak. Régen örültem bárminek is ennyire, ilyen magától értetődően, ilyen maradéktalanul. Május 17-én fog megszületni, mint az anyja (és Padre), vagy 19-én, mint az apja (és közös Mamánk), vagy a kettő közötti napon, ne legyen már hiány a májusi születésnapokból. A nemét persze még nem tudni, a nevét pedig babonából nem árulják el. Végre elejétől a végéig figyelemmel kísérhetem a változásokat, majdnem közvetlen közelről, mert ilyen irányú tapasztalataim rémisztően hiányosak, pedig már vén picsa vagyok. Most meg nagynéni leszek hirtelen. Életemben először kérdeztem meg az érintetteket, hogy nyilvános-e, írhatok-e róla. Beszélgettünk kórházakról, szülési módszerekről, intim tornáról, gátizomról, ultrahangról és vitamintablettákról. Tudni kell, hogy a budinkban éppen minden rossz, lejár az ülőke, kézben marad a lehúzó és beragad az ajtó, így lazán mondtam a használati utasítást Doktor V-nek, hogy rántson a kilincsen jó nagyot, aztán ugrottam volna, hogy dehogyis, majd én, hagyd csak. Hülye dolog tudom, hülye reflex, de hát olyan kicsi és védtelen az a pár hetes élet, ami odabenn van.
Befutott Padre, ő is telibe kapta a meglepetést, aztán csak szótlanul örültünk percekig. Jó, amikor ilyen nyíltan és hosszan lehet meghatottan vigyorogni, nem kell poénosakat mondani, sikamlós tréfákat megereszteni. Persze volt az is, könyvajánló részleg is, tanácsosztogató futam is, mi nyilván jobban kapkodtunk és nagyobb zavarban voltunk, mint ők. Jó látni, hogy ilyen nyugodtak, magabiztosak és boldogok. Aztán ők indultak tovább, személyesen vitték a hírt szerte a nagy családba, én meg felhívtam Mamámat és Apámat, hogy először mondhassam nekik, hahó nagymama, hogy vagy nagypapa.



Mikor elmentek, az ajtóban, ahogy Öcsém visszafordult elköszönni, vágott belém mélyen. Fejtartása, mosolya pont, mint kiskorában. Agyamban a kép, amikor hazahozták mózeskosárban, amikor pelenkázás közben nagy ívben lepisilt, amikor olvasni tanult, amikor békákkal fürdött nyáron a lavórban, amikor elesett a biciklivel és véresre nyúzódott a betonon, amikor meztelen csigákat gyűjtött és külön csigaházakat, amikor megtalálta élete első önálló gombáját, amikor kályhán égette össze a kezeit, amikor egy dundi gyökér mentette meg az életét, amikor kisnyulat kapott, amikor farkasra lőtt célba, amikor először látta meg a tengert, először ült repülőn, először játszott hóban, először mászott fára. Amikor éjjeli pecázásra indult és megijedt a szellemektől, amikor hat hetes táborba készült bőröndjében "pötyös búgyival", amikor sírva fakadt a kígyászölyvtől,  amikor megjelentek a versei, amikor berúgott, szerelmi csalódás érte, első saját kocsija, az esküvője. Most meg itt van, fejjel magasabb nálam és maga is gyereket vár.

a szerző pergeti napjait

Tegnap éjjel megnéztük a Max című filmet, tanulságosabb, mint a Helytartó, sokkal. (Két megjegyzés: Mindig szeretek Budapesten forgatott filmet nézni, külön jó játék azonosítgatni a helyszíneket. El kell olvasnom a Bécs és Hitler címűt Brigitte Hamanntól.)



A Max tehát: a címszereplő fiktív személy, egy zsidó műkereskedő, aki festene ugyan, de a legutóbbi háborúban tőből elvesztette azt a karját, amivel festene. Üzletelget, fanyar a humora, sokat cigizik, keveset eszik, van papírmasé felesége és papírmasé szeretője. Nem is tudok hirtelen más filmeket tucatjával felsorolni, ahol a nők ennyire díszletek csupán. Látszatra tehát elvan, szereti a gyerekeit, irigylésre méltó könyvtárszobája van és még pezsgő is jut neki. A másik főszereplő egy Adolf Hitler nevű éhező festő, aki szintén megjárta ugyanazt a háborút, de fizikailag nem sérült meg, csak lelkileg/ idegileg roncs, bár azt nem tudni, a lövészárkoktól-e, a porosz iskolarendszertől, a rendalapú társadalomtól vagy már így született. Neki bezzeg semmije sincs, tetves kaszárnyában vacog, retteg a nőktől és valamiért gyűlöli a zsidókat. Azon kívül nem iszik, nem dohányzik, nem kávézik, csodabogár tehát. Ő állítólag tehetségtelen, azért nem tud festeni. A film unalmas művészettörténeti eszmefuttatás is lehetne, arról, hogy a kubizmusnak, a realizmusnak, netán a futurizmusnak van-e nagyobb létjogosultsága 1918 Münchenében, már megint ezek a kizárólagosságok. A film unalmas pszichológiai eszmefuttatás is lehetne, arról, ki hogyan dolgozza föl a háború pokoli élményét, alkotásba merül és hedonizmusba, vagy gyűlölködésbe és magatehetetlen nyomorba. Miért az a tanulság az egyiknek, hogy mindenki ugyanúgy szarik, miért fordul széles sugárutak víziója felé a másik. A film unalmas moralizálgató eszmefuttatás is lehetne, arról, mi táplálta, ha egyáltalán, a művelt és gazdag réteg lelkiismeret furdalását és szánalmát a kisemmizett, napfényes könyvtárszoba nélkül tengődő népek iránt. Milyen igazságtalanságok vezetnek a különbségekhez, mikkel lehet áthidalni, mik az alapvető fontosságú értékek. A film unalmas filozofálgató eszmefuttatás is lehetne, arról, mióta művészet a politika és mire lehet ebben a minőségében használni. Mindez benne van, fölvet kérdéseket, értelmezéseket, jókat lehet róla és kapcsán beszélgetni, meg is tettük. Mi is, mint a film, általánosságban.
A legtöbbet azon gondolkodtam, mi a helyes eljárás azokkal az ismerőseimmel, akik szóról szóra ugyanazt fröcsögik megállás nélkül, mint a filmbéli Adolf a filmbéli kocsmák közönségének. És szóról szóra ugyanazt is gondolják, ugyanazon okokból és ugyanazt a megoldást látják a legjobbnak, mint ő. Lépjem át, mert egyelőre nem árt senkinek? Szálljak vitába vele? Nem hergelem azzal? Legyek résen, mert hajszálon múlik csak, hogy hatalomra/ reflektorfénybe kerüljenek? Na, milyen okosság van erre.

a szerző gumicsontot rágcsál

Ki fedezte fel a csitt-csatt hajcsatot? Amit az asszimiláns zsidó férfiak használnak kipájuk rögzítéséhez – régen hogy’ nem esett le? - és táncos meg tornász lányok a kontyaikhoz. Rajtuk kívül senki más. Onnan jutott eszembe, hogy hébe- korba nézegettem a ritmikus (sport)gimnasztika közvetítéseket a tévében. Nevén kívül is nagyot változott a sportág, mióta nincs hozzá közöm: ötfős csapatok, koedukált bemutatók, vegyes szerek, a gálán még legyezők is, szoknyás ruhácskák, plüssmacik ajándékba, szigorú zongoradarabok helyett divatos zenék, csak néztem és csodálkoztam. Megváltozott a közvetítés stílusa is: két buta liba lazán végigpofázta a gyakorlatokat, a zenét sem hallottam tőlük és mennyi marhaságot összehordtak! Egyszer, egyetlen egyszer sem mutatkoztak be, sem a beköszönéskor, se az elbúcsúzáskor, de még a visszakapcsolt stúdióban se mondták, hogy köszönjük ennek, annak, amannak a tájékoztatást. A szakma legalja. Mondanom sem kell, hogy képesek voltak ott fecserészni sminkekről, színösszeállításról, miközben egy adott csapatról még azt sem árulták el, hova valósi, egy adott elemről, hogy kötelező-e vagy sem, a nevét pláne nem. Aztán elfogultak és rosszindulatúak voltak, főleg a görögökkel szemben, nem értem, mi okból, de zavaró volt nagyon. Ha a közvetítés színvonala ilyen, nem csodálkozhatunk, hogy magát a sportágat is sikerült itthon rövid idő alatt szétrohasztani. Élvonalból sereghajtók lettünk, gratula.




Na de a címben ígért gumicsont. Történt, hogy Lévai miniszter, akit nem győzök eleget szidni, felvetette a Nevén Nevezd Szótár ötletét lásd augusztus 26, amivel kapcsolatban én is kaptam megkeresést, vennék már részt a nyelvújításban. Nem veszek. Lévait persze nem csak én baszogatom, mások is, joggal. Legfrissebb példa aranytollú Juhász Gézától, érdemes. A szótárötlet lényege, hogy kiirtsuk az örömlány szót a közbeszédből, feleséget mondjunk az oldalborda helyett, satöbbi, kifejtettem a hivatkozott helyen. Azt gondolnánk, erre szükség nincsen, pláne a liberális, baloldali, szociálisan, nyelvileg, meg mindenféleképpen érzékeny sajtó berkeiben nincsen, ott csupa jól felkészült, európai gondolkodású, távolról sem megrögzött macsó osztja az észt, horgas hüvelykujjukkal a legaktuálisabb szellemi irányzatok, felvilágosult törekvések, kidolgozott trendek lüktető erén. Hát nem. Próbaképpen átlapoztam legkedveltebb napilapunk két, egymást követő számát és – felületességem dacára – több helyen is kiszúrták szemem. Két példa, figya.

1. Rab László Forró ősz? címűjében azt olvasom, mindegy milyen összefüggésben: „ Ha valaki kívülről figyeli a magyar politikai életet – akadnak néhányan: mérnökök, tanárok, asztalosok, buszsofőrök, kis- és nagymamák, ábrándos tekintetű, fokhagymafenekű lányok stb. –, jól láthatja, hogy (…)”. Mi következik mindebből? Először is nagymamának és fokhagymaseggű lánynak lenni ugyanolyan foglalkozás, mint asztalosnak vagy mérnöknek, lám. Mert ha nem így lenne, fölbukkant volna nagypapa és az ábrándozók is simán kamaszok lennének, bár az sem foglalkozás. Aztán lány csakis ábrándos tekintetű lehet. Kemény vagy átható pillantású, elgondolkodó, vagy élesen néző nem. Fogalmam nincs, hogyan hívják a műveltek az állandósult jelzősszerkezetet, de az ábrándos tekintetű leány annak tűnik vastagon. Másodszor: asztalos, mérnök, stb. kizárólag férfi lehet, hiszen esetükben nem történt utalás a nemükre, övék az alaphelyzet. Márpedig azt már megszokhattuk a jajde liberális és felvilágosult és stb sajtó nyelvi közegében, hogy balga módon a –nő szócska hozzáragasztásával igyekeznek kifejezni a szokásostól eltérőt, például a felsorolt szakmák emígy hangzottak volna: asztalosnő, mérnöknő, stb. Ami megint csak azt a tévképzetet erősíti, hogy külön kiemelést érdemel, ha egy adott szakma művelője nőnemű. Ugyanez működik persze fordítva is, gondoljunk csak a szerencsétlen férfi prostituált kifejezésünkre.

2. A másik gyöngyszemet hosszan idézem, annyira jó: „ Pisztollyal védte húga becsületét egy mezőkövesdi kamasz fiú. (…) Az eddigi megállapítások szerint egy 14 éves fiú 13 éves iskolatársa lakásán fogdosni kezdte utóbbi 12 éves húgát, és megjegyzéseket tett, hogy mi mindent tudna csinálni vele az ágyban. A báty hiába mondta neki, hogy fejezze be a kislány molesztálását, és emiatt előbb dulakodni kezdtek, majd összeverekedtek. Végül a 13 éves gyerek annyira dühbe jött, hogy elővette édesapja engedély nélkül tartott pisztolyát, és rálőtt a vendégjoggal visszaélő diáktársára. A 14 éves kamasz súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett, tegnap még nem is lehetett kihallgatni. Mivel az elkövető még gyermekkorú, ellene nem indul büntetőeljárás. A 39 éves apának viszont felelnie kell lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés miatt.”

Nézzük először a címet, amelyben egy férfira hárul a nemes feladat, hogy megvédje húga becsületét. Ráadásul nem a húgát, nem annak méltóságát, testi és egyéb épségét, ha már neki védeni kell. Jó hogy nem mindjárt a család becsületéről értekeznek. (Amúgy: mi a becsület ha nem kereskedelmi érték?) A sikerrel tárgyiasított kislány véleménye, érzései, az ügyben játszott szerepe, viselkedése természetesen rejtve maradnak. Továbbá a híradás szerint az elkövető ellen nem indul büntetőeljárás, mivel még gyermekkorú. Azám, így azt sem tudjuk meg elsőre, csak gyanítjuk, vajon a molesztáló kiskorú marad érintetlen, avagy a lövöldöző, hogy melyikük az elkövető. Lehet bátran tippelni. Bizony, bizony, estünkben a lövöldöző számít elkövetőnek, hiszen az ő apját vonják felelősségre engedély nélkül tartott satöbbivel való visszaélés miatt, ami egyébiránt jogos. Na és mivel élt vissza a molesztáló, na mivel? Hát a vendégjoggal, semmi mással. Hogy szakadna rá a kedves Miskolci Tudósítóra az ég.



Feltéve, hogy a hír igaz és így igaz, a nyelvészetet félretéve érdekelne, mi lesz sorsa a három gyereknek. Ott a diáktársának életveszélyes sérülést okozó kisfiú, aki igazán meg lehetett rémülve és most nyilván azon gondolkodik, helyes-e, amit tett. Nem jó például, ha körbedicsérik érte, mert megerősítik az erőszak legális alkalmazásában - mint az nemrégiben felmerült a brutális nevelőapját meggyilkoló kislány esetében is. A másik kisfiú, aki most talán kómában fekszik/ talán felépül, akinek környezete elnézi az erőszakosodást, hiszen fiatal fiú, nem bír a vérével, egyébként is súlyosan, semmi kis vétkéhez képest jóval súlyosabban lakolt. Ha a kislány vére is folyt volna, akkor sem a bántalmazó fiúról szólnának a hírek, hanem az áldozatról, jó szokásunk szerint. Na igen, a kislány, aki, ha mást nem, azt biztosan alaposan megtanulta az esetből, hogy ő hibáztatható mindenért. Ráadásul valami olyan rejtélyes, rajta kívül eső dolog miatt, amiről nem tehet, amire nincs befolyása, amivel szemben tehetetlen, aminek következtében - a neki tulajdonított szexualitása következtében - őt csupán bábként kezelik. Hiszen látjuk, még nincs 12 éves a szentem, máris három hímneműt kevert komoly bajba, nemde? Remélem, lesz, aki segítsen nekik, de erre csekély az esély.

a szerző rokoni kapcsolatok ápolása címén világot jár

A péntek esti MaNcs + Boldog új évet 5764 bulin ügyesen sikerült beugatnom a hetilap szempontjából fontos embereknek, amit nem bánok, de ennek nem volt közvetlen kihatása a mai programunkra. Beugatás veleje kb. mennyire nemtelenül benyalt a Narancs a legutóbbi választások idején a balnak nevezett oldal seggébe, másik fele, hogy mindez ráadásul az emlékezetes ARC plakátbotrány idején zajlott, amit viszont tüntetően és megbocsáthatatlanul szó nélkül hagytak, sőt, mondtam volna tovább, hogy a szóban forgó plakát mindkét változatát maguk is leközölték, amely tény fölött azóta sem tudok napirendre térni. Legnagyobb sajnálatomra érvelésem ezen része a felcsapó sörhabok, fejünk felett koccanó poharak és a mindent átitató érzéketlenség ködébe veszett. Attól még nem lettem népszerű.

Padre mértéket nem ismerő italozásának annál inkább volt közvetlen hatása, így csak órákkal később indulhattunk ide-oda, mint terveztem. Papírról olvasással töltöttem ki a várakozási időt: Udvari Eszter: Írországi napsugarak; Kovács Róbert: Századvégi utazások; budai szücs ferenc: Verigudlájf; Manuela Gretkowska: Kézikönyv az emberekhez. 1. Nagyon rossz, felületes és buta, csavarjuk ki kezéből a tollat; 2. érdekes, figyelemfelkeltő anzix, hatalmas fotókkal; 3. élvezetes, igaz szavú, bár egy kicsit szájbarágós önélet; 4. nagyon sűrű, túlzsúfolt, de legalább saját rajzok is vannak benne. Csupa kortárs tehát, büszke vagyok magamra. Egyiket se érdemes keresni a Libri sikerlistáján, büszke vagyok magamra. Egy fillért se költöttem rájuk, a nyári szünet után újra nyitva a könyvtár, büszke vagyok magamra.

Eztán elindultunk a reszkető, hideg verítékben úszó Padréval Etyekre, az aktuális népünnepre, közben pickupoltuk Mamámat. Fűnek-fának beígértük, hogy hozunk olcsó borokat, de a rendezvényről kitiltották a kimértben utazó pillepalackos gazdákat. Majd ha elmúlik a procc vásár, beosonunk a kertek alatt újra. A tágas falu, röpülő felhőkkel, szelíd napfénnyel, aluszékony karonülőkkel, ökörsütés illatába burkolózó búcsútérrel – hangulatos nagyon. Kifejezett gagyi nincs, zenében sem, vásárfiában is a jó középszertől indul fölfelé a kínálat, sőt, lassan előretörni látszik az élő iparművészet a porfogó népművészet rovására, halleluja. Csak a termékbemutatókat nem ellenőrzi még senki, se a rendezők, se valami önszerveződő szakmai csoport, se más, így aztán vákuumfóliába csomagolt sajtokkal bombázzák a jobb sorsa érdemes nagyérdeműt. Magánbaj, de komoly egy hetet töltöttem szezonban a Beregháton, mégis csak itt juthatok a 100 százalékos szilvalekvárjukhoz. Pálinkához még itt sem. Padrét megtömjük életmentő lángossal, gyógysörrel, Balogh Kálmánékat hallgatjuk, Etyeki Pinot Grist vételezünk a Velezvintől (!) meg Váli Chardonnayt, mindkettő 2000-es, mindkettő 700 Ft, soha nem fogom ezt megérteni.



Napnyugtával érünk Apámhoz, az ő falujába, kisebbfajta disznótorost elpusztítani családi körben + Erdélyből jött vendéggel kiegészülve, aki ecetes sült paprikát és padlizsánkrémet  varázsol az asztalra, azonkívül kínai rizstészta, kesudiós csirke és valami csípős, vaslapon sült marha súlyosbítja az est fényét a Moszkva téri Ping jóvoltából. Eszünk, beszélgetünk, főleg utazásokat elemzünk, buktát majszolunk és nagyon késő lesz, nagyon hideg. Apámnak mázsányi könyvet hoztam szisztematikus kupacokban: visszahozott, visszakérem, továbbadható. A beszélgetésben az a furcsa, hogy állandóan ismételni érzem magam, hiszen már mindent megírtam a blogomban, csak hát ő nem olvassa. Az érzést erősíti Padre, aki átélte velem, illetve Öcsém és Doktor V., akik szintén átélték, vagy legalábbis olvasták már mondandómat.

A budai hegyek mögül jóval este 10 után gurulunk el Kispestre, valami egészen elhagyatott és elbaszott helyre, haverék koncertjét látni-hallani. Jelenleg Lift klubként működik a művelődési ház, benne a legjobb hard punk arcokkal, félelmetesen friss zenékkel. Anakronisztikus dolog, ha egy alig húsz éves suhanc lakattal nyakában azt üvölti a zörgő-börgő mikrofonba „Elegem van mindenből, mindenből, de mindenből”, miközben első éves matematika szakos az ELTE-n. Anakronisztikus az is, ha a padlón alvó joghallgató művészi igénnyel koptatott bakancsát legalább tucatnyian örökítik meg digitális gépükkel, miközben a színpadon éppen a globalizációt kurvaanyázzák erőteljesen, meg az elidegenedést. Anakronisztikus az is, ha tizenéves leánykák darázscsípte keble egy idén hatvanéves, saját kiadóval, saját családdal, saját házzal, társadalombiztosítási és adószámmal rendelkező idol ifjúkori képét dagasztja a méregdrága trikón. Apropó, kellékek: valamirevaló bakancs nincs 30 ruppó alatt, a foltos nadrág 20, a pólók 10 körül, hajfesték, zselé és láncok havi 20 fölött, hát milyen lázadók ezek? Mindezen túl a zenék és szövegek igenis jók, innen is üdvözlöm a Rohamosztagot, a Csók és könnyet és még a győri Ellenállást is, igen, bár elég lelohasztó volt, amikor az amúgy kiváló énekesük belesírt a mikrofonba, hogy „nincs itt egy rohadt technikus? Miért szól ilyen szarul minden, bazdmeg?” Hát igen. Az anarchizmus bizony sok nyűggel, nehézséggel jár, szegény gyerekek.

a szerzőt csapások érik

Jelzem, mai napon váratlanul és összefüggéstelenül rengeteg felkérés ért. Egytől egyig cikkek megírása tárgyában, egy kivétellel. Furcsa ez, amikor nem is keresek semmiféle munkát, aztán csak jönnek a hívások, aztán csak csöng a telefon. Ez most olyan, mintha villognék a megkeresésekkel, pedig őrjítően szükségem van valami melóra. Nagyon, nagyon, nagyon.

a szerző táncol hajnalig és tovább

Visszaérkezvén megint meg kell(ene) szoknom a hazai (v)iszonyokat. Nem megy. Nem is akarom. Túl vasárnapi ebéden, túl fényképes beszámolókon, túl a több éjszakára is maradó vendégeken, túl a meghívóktól bedugult mailboxon, csakis titkos Flash koncertre van értelme menni a Süsibe, ahol minden letisztult, minden egyértelmű, minden punk. Rengeteget iszunk, rengeteget beszélgetünk, többeket felvilágosítunk a frissen megtért próféták magabiztosságával, hogy igenis jók a szlovák borok, különösen a Müller Thurgau, próbáld csak ki. Azt is mondjuk, hogy jó ott lenni, jó másutt is, egyébként nem érdekes, hol jársz, csak járj. Menj, utazz, légy úton. Pusztába kiáltok, hangomat visszaveri a villamos.

Koncert után hirtelen mindenki kidől, mi meg maradunk a barátságos parketten. A hétfő esti bulik vitathatatlan előnye a ritkás tömeg, a figyelmes csapos és az engedékeny dj. Korai Banditosból nyomat itt két valaki szörnyű dizsiket, de azért táncolni jó, még úgy is, ha hoppon maradt hímek próbálkoznak be jobbról- balról. Szánalmasnak mondanám a kísérleteket, ha semmi nem maradt volna bennem ifjúkorom empátiájából, így legyenek inkább öööö őszinték, legalább, ha már harmatosnak nem hihetem, kétségbeesettnek meg nem szívesen látom. Nem hittem volna, de még mindig megy a „van tüzed?”- kezdetű ismerkedés. Annyi válasz van erre, kezdve a zord arccal, oda sem nézve átadott öngyújtótól, aztán elfordulástól, a szélesen izgató mosollyal láng köré görbített marokig, hogy arra vaskos lexikon kellene. Meg az ezekre adott reakciók! Fapofa, mély szem, szégyenlős vigyor, macsó ridegség a fiúbarátok miatt, teljes olvadás, rejtett érintés és a több. Annyira bonyolult és izgató játszma, nem is értem hogy’ nem halt ki az emberiség. Jókat röhögök magamban, mert tényleg nem változott semmi a húspiacon eltöltött időm óta.
Szóval nem igazán trendi, nem is túl jó (mondom, Korai) zenék közt hányódunk, idővel nem számít ez sem. Igazán akkor jön a feloldódás, amikor már nem tudni biztosan, Padrénak, vagy nekem udvarol az a 4-5 elázott gyönyörű fiatal fiú. Esetleg mindkettőnknek egyszerre. Aztán már ez sem fontos. Csak táncolok. Táncolok. És táncolok. És még.

a szerző persze mégis utazik, aztán bő lére ereszt

Különös kanyarok után Salgótarjánban kötöttünk ki ragyogó napfényben, kialvatlanságtól reszkető végtagokkal, mindkettőtől hunyorgó szemmel. A város meglepetése egy eldugott terménykiállítás volt, de olyan!, simán lepipálta pl. az Itáliában látott társait, nem is értem miért rejtették el ennyire a MűvHáz homályos kapujába. Óriási és változatos tökök, félméteres meg egzotikus alakú paprikák, hetvenféle körte, ötvenféle bab, öklömnyi nyári áfonya, szárított fűszernövények, festménynek beillő savanyúságos üvegek - mindez valami helyi kertbarát kör rendezésében. Ne higgyük, hogy bárhol is meghirdették volna. Ne higgyük, hogy a helyi Tourinform, vagy bármelyik kiadványa tudott volna róla. Pikáns részlet, hogy a Tourinform iroda is a MűvHáz aljában van (így találtunk rá). Ne higgyük azt sem, hogy bármiféle felvilágosítást tudnának adni szlovákiai szállásokról, autópályadíjról, egyébről, pedig csak pár kilométer ide a határ. Ajjaj, ennél azért jobban együtt kéne működniük. Mindjárt nem lesz határ.

*

Füleken torpanunk először, áll még a vár, borovicskát veszünk meg söröket. Mindenki magyarul beszél, a fagylalt ugyanolyan jó, mint régen, a citrom szinte csíp, olyan savanyú. Itt szembesülünk az első problémával: térképünkön kizárólag szlovák nyelven szerepelnek a helységnevek, az útikönyvben meg többségében magyarul, nehéz a beazonosítás. Bátran felkanyarodunk Losonc felé, nincs különösebb cél, arra megyünk, amerre szebb, vagy ahol nem süt szembe a nap. Ősz, kirándulás, szabadság. Csalinkázunk ide-oda, szagolgatjuk Szlovákiát, az országot, ahol minden teret az SNP- ről neveztek el, hogy hát milyen. Tiszta és kihalt, ez az első és legerősebb benyomás. A nehezített tájékozódásnak és a céltalan csavargásnak köszönhetően csupa meglepetés az út: várak, kúriák, kastélyok fedeződnek föl, Losoncon egy sehol nem említett baromi nagy és baromira lerongyolt zsinagóga, Bozókon egy irdatlan erődítmény gyönyörű kilátással, premontei rommal, máshol csak úgy, bele a világba. (A szokásos helyen lesznek fotók.) Ilyen-olyan kunkorok után befutunk Selmecbányára, erősen sötétedik már, szállást kell keresni. Ajánlottak itt a Pocuvadlo tó partján több panziót, azt keressük. Nem találjuk. Olyan mértékben nincsenek kint útjelző táblák, hogy kénytelenek vagyunk a fejben hordott iránytűhöz, a nap állásához és az útonlévők szerencséjéhez folyamodni. Végül megleljük a panziót, 350 korona/ fő /éj, zuhanyzó a folyosón, kilátás a tóra, körülötte a színekben tobzódó hegyekre. Vacsora is kerül, meleg, ehető, felejthető, aztán frissen csapolt Gambrinust iszogatunk a hűvösödő parton. Társunk egy pofátlan fekete macska, aki kieszi levesünkből az összes húst és egy öreg ír szetter, akinek már semmi sem jut és ezt sok mindent feltételező rezignáltsággal veszi tudomásul. A hely törzshelyünk lesz, olyan nagy itt a csönd, olyan tiszta, olyan olcsó, olyan kedvesek és olyan 100 kilométerre van csak Pesttől.

*

Másnap komolyan belevágunk a városnézésbe, okosodjunk is. Belevágnánk. Turistainformáció, mint olyan, nincs. Ami akad, az elvétve, ötletszerűen és szinte kizárólag szlovákul. Német a másik nyelv. És ez az emberekre is igaz. Viszont roppant kedves mindenki, segítőkész és közlékeny, végig, de végig roppant jól érezzük magunkat.
Selmecbánya Unesco felügyelet alatt áll, a világörökség része immár, így kerül innen-onnan pénz a felújításokra. Hihetetlen mértékben lepusztult lehetett, az látszik néhány régi házon, de folyamatosan és nagy hozzáértéssel újítanak fel mindent, ez meg már látszik a többségen. Divald Kornélra hagyatkozunk és néhány felületes útikönyvre, kiderül, itt ezüstöt bányásztak, Körmöcön aranyat, Besztercén rezet. Divald írja, milyen semmihez sem fogható hangulata van este a tölcséralakban hegyek közé szorult város ablakaiból kiszűrődő fényeknek: körben gyertyák, odafent csillagok, mintha az ég közepén állnál. Mostanra persze nyoma sincs a jól erődített város biztonságának, a bányából élők megalapozott öntudatának, a polgárok izmos büszkeségének, a nyugodt gyarapodásnak, a soknyelvű piacnapoknak. Skanzen lett, csak egyelőre nem sűrűn látogatott. Van vár, kettő is. Van templom, négy is (mondjam, hogy csak a zsidóké nincs felújítva? Se említve?) Van Petőfi emléktábla a lerobbant líceumon, pedig kis pöcs lehetett akkoriban a későbbi költő, amikor itt előfordult. Mikszáthról egy szó se. Az egész város nagyon hangulatos, nagyon furcsa és nagyon kihalt. Meredeken emelkedő, szűk főutcája macskaköves, nincs lezárva az autók elől, középkori patrícius házakkal szegett főtere parkolóként szolgál annak a 3-4 kocsinak, ami előfordul itt évente. A főutcán szintén régi házak és megmaradt az a korzó, sétány, promenád, vagy mi, amit az aranykorban emeltek vállmagasságban az utca szintje fölé, ne a lószaros sárban sétáljanak a polgárok. Könyvünk úgy tudja, 35 ezres lélekszámával ez volt Magyarország második legnagyobb városa annak idején, ma tízezren, ha lakják. Azok is a völgybe rondított panelokban laknak, itt fent szinte senki. Ezért a kihaltság, gondolom. Látszik, milyen lehetett, reméljük, milyen lesz.

*

Újabb szeszélyes kanyarok után délután érünk Besztercére, közben stoppos kollégistát szállítunk Zólyomra. Minden város határán csapatokban stoppolnak a diákok, kezükben szépen rajzolt tábla az áhított cél kezdőbetűivel (ZV, azaz Zvolen- Zólyom). Ahogy beül, már lapoz is RS, azaz Rimaszombat. Vagy nagyon drága itt a közlekedés, vagy nagyon szar a menetrend, vagy mindkettő. Zólyomban nem mászunk föl a betonnal agyoncsapott várba, megnézzük viszont a főteret (lezárva! sétálóutca lett belőle és sok terasz), böngészünk a könyvesboltban. A gombát itt hubnak mondják, számtalan remek szakkönyv kelleti magát a tárgyban. Kedvencem, James Herriott a „legfrissebb” nyugati szerző, magyar író egy szál se (csak szakácskönyv), hemzsegnek a szingliregények és a paperback sikerkönyvek az USA-ból, nincs vers, nincs kortárs. Végül veszünk végre egy igazán jó és részletes, bár szintén egynyelvű térképet.

*

Besztercén éppen népünnepély van, háromnapos murci- ivászat, ők burciaknak mondják. Fonott sajtok, kolbász a roston, lufik és mézbor. Vidám kép, vidám nép. Az autópálya mentén zúgó Garamban kötésig áll egy férfi és pisztrángozik, meglepő látvány a kétszer x sáv mellett. Lecuccolunk a legrémesebb szoci időket idéző Turist Motelben. 250 korona/ fő/ éj, tus és WC a folyosón, az ágynemű műanyag, vigyél inkább saját takarót, viszont bűbáj a házinéni. Megisszuk az első sört a városra néző Hostinecben (18 korona az Urpin korsója, 20 a Szomjas Baráté), aztán tűz a belvárosba. Trolival megyünk (10 korona), tiszta és csendes, csak elöl lehet fölszállni, és a sofőrnél vehetsz jegyet is, ha nincs csipogós bérleted. Érzésből szállunk le valahol, éppen jó helyen, a Dolna utca végén. Mikor utoljára jártam itt, a főút gyorsforgalmiként funkcionált, a tér közepén álló szovjet hősi emlékmű és valami szökőkút + satnya virágágyás rondította a látványt, mindez körbezárva korláttal, benne szürke rendőrök a szürke autójukkal posztoltak, nehogy gyülekezhessen a nép. Most meg? Szépen fölújított házak és paloták, teraszos kocsmák és kávézók, rengeteg nép, akik használják is, élvezik is és – nem győzöm hangsúlyozni – a belváros lezárva a kocsik elől. Nem csak most: állandóra. Térképünk tanúsága szerint minden városban több összefüggő sétálóutcát alakítottak ki, dicsérjük az eszüket. Elvegyülünk tehát, nézelődünk, kóstolunk, felmászunk a 68 centiméterre megdőlt óratoronyba, tériszonyunk lesz, felvilágosítjuk a – szintén baromi kedves felvigyázó hölgyet – hogy mitől és mikor hajlott el a torony, cserébe elárulja nekünk hány lépcső, hány méter, hány évszázad. Odalent kerülgetjük a régi városháza egyelőre lerobbant épülete körül folyó futóverseny lihegő résztvevőit, megtekintjük a Mátyás házat, majdnem összebalhézunk a turistainformációs csajokkal – bár még ők sem voltak kelletlenek, csak ostobák – és belevetjük magunkat a téren tobzódó népművészetbe. Kicsit, mint nálunk a Mesterségek Ünnepe. Nincs műanyag gagyi, sok a használhatatlan porfogó, a korhű szuvenír, az árusok megfelelő népviseletben, a nagyszínpadon egymást váltják néptáncosok, rézfúvósok, zsinóros bányászkórusok. Érdekes módon itt csak tót szőttesek, bőrbocskorok, rézpitykék, kalpagok, cserépkorsók és pásztorbotok vannak, az egyetlen gurál pulton kívül semmi nyoma se ruszinoknak, se németeknek, cigányoknak, zsidóknak, magyaroknak. Van viszont solymász igazi ruhában, meg baglyot, vércsét, hollót szorongató hasonló öltözékű fiatalok, lehet fotózni, csak rosszul tűrik a digitális lassúságát. Bekanyarodunk a számtalan kocsma egyikébe, tele velük a főút, meg a környező merőlegesek. Gótikus ház boltívein középkori freskók másolatai, amúgy jazzkocsma, kiváló zenékkel és nyolcfajta csapolt sörrel, remek közönséggel. Érdekes módon itt sehol nem adnak kocsmában enni, mint a cseheknél, angoloknál, németeknél vagy nálunk, de még pogácsa se - bár az idegen asztalhoz odaülés szokása él - így egy idő után kitódulunk az utcára és Padre rájön, hogy a majonézt igenis meg lehet enni, feltéve, ha kellőképpen csípős.

*

Utolsó napunkon ugyanolyan verőfényt kapunk hajnali arcunkba, mint eddig, váratlan ajándék, megbecsüljük. Kisebbnél kisebb utakon csordogálunk, őszi kikericset (kökörcsint) fotózunk, várak tövében sétálunk. Néhány koliba mellett is elvisz az utunk, de végül nem derítjük föl, hogy ezek a népieschre hangszerelt vendéglők vajon valóban nyújtanak-e valami különleges gasztronómiai élményt, ahogyan ígérik. Pedig néhányuk medvehússal csábít. Ennyi idő alatt eldöntöttük, hogy Szlovákia nem a gasztroturizmussal fog minket legyőzni, képtelen helyzet, hogy sehol ne lehessen brindzás haluskához jutni, mint alapvető táplálékhoz, továbbá ne ismerjék se a leves, se az édesség intézményét, ráadásul kizárólag török kávéval tudjanak kínálni. Különféle izgalmas településeken hajtunk keresztül, néhol találunk érdekes templomot, várat, ezt-azt, de annyira nem vonzanak a szárnyas oltárok, hogy nekiálljunk keresgélni a faluban a kulcsos embert. Valami meredek hágó előtt felszedünk egy újabb stoppost, ezúttal bakancsos túrázót, jó ötvenes, fehér szakállas faszit, akit kiraboltak és összevertek Breznóban, mint mondja- mutogatja. Se pénze, se útlevele, térde véres, jobb keze feldagadva, büdös szegény és - mint kisül - cseh. A köztünk húzódó nyelvi korlátok éppen elegendőnek bizonyulnak, hogy egy pakli cigarettával sorsára hagyjuk a következő nagyvárosnál, bár kölcsönös címcserével búcsúzunk. Ha akarnánk, se tudnánk már neki pénzt adni, elvinni meg pláne nem, éppen az ellenkező irányban tartunk, de hát ő érti az itteniek nyelvét, hívja a rendőrséget, a nagykövetséget, a feleségét, egyébként is elég öreg és bakancsos, oldja meg maga valahogy. Aztán beérünk Körmöcbányára.

*

Körmöcön megint az üresség vág mellbe. Szombat délelőtt dacára szinte teljesen kihalt minden, ha egész ott tartózkodásunk alatt 20 embert láttunk – ebből tizet a helyieknek fenntartott kocsmában, fele cigány kovács, kezükön a fémszilánkok nyomával – sokat mondok, abból is öt belföldi turista. A kongó főtér meredeken emelkedik/ lejt az egyik domb felé/ felől, rajta várszerű fal, erődtemplom, törökfigyelő és tűzfigyelő torony, eldugva egy románkori kerektemplom. Nem értjük, miért kellett a régieknek pont egy 20 százalékos lejtőn kialakítani a piacot, nem igaz, hogy ne lett volna laposabb szakasz is, de sebaj: egyik sarkában nyitva egy kedves étterem. Padre így megmenekül az éhenhalástól, én meg attól, hogy leessen a fejem, az első nescafémat élvezem, amíg eltűnik a tányérról a szokásos hússzelet híg hagymás- szalonnás- sótlan szószban. (Teljesen korrektek a kaják, nem is azért mondom, sehol nem akarnak átvágni, sehol mócsing, spórolás, csalás, és mindenütt kiírják hány gramm, ilyesmi, de semmi fantázia nincs bennük, semmi kísérletező kedv, semmi játékosság, kiérlelt ízlés, netán hagyomány.) A templomokhoz, egyebekhez vezető utcák díszletszerűen gótikusak, lenyűgöző történelmiségük szinte taglóz. Szinte erotikus élmény beleképzelni a régi életet, meg azt is, hogy’ a csudába maradtak meg. A füvesített placcot barokk pestisoszlop csúfítja, mint akárhány más városét, kétméteres puttók riogatják a békés látogatókat, malomkeréknyi aranyglóriák, azért körben ódon házak és néhány modern betonszörny.
Odafönt újból szembesülünk az emberellenes nyitvatartási renddel. Mondjuk keddenként 10.30- tól 11-ig látogatható a komplexum, de a templomba csak csütörtökön engednek be 16 és 17 óra között, kivéve télen, vagy ha az előző munkanap hétfő volt, de csak novembertől áprilisig kéthavonta, illetve nyaranta minden harmadik héten. Nyáron ezzel szemben 9-től 13 óráig látogatható, de csak diákoknak, ilyenkor nem nyitják ki a látnivalók felét, kivéve, ha újhold van, négyszer szólt a kakukk és a megyében volt hármas a lottón. Ilyen átláthatatlan körülmények között örültünk, hogy egyáltalán találtunk a helyszínen valakit, aki hosszas alkudozás után beengedett 13 és fél percre de csak a toronyba, bár természetesen az egész jegyet meg kellett vennünk, de csak diákáron, meg aki érti a hülye szisztémájukat. Fel is másztunk, jól körbe is néztünk, tériszonyunk is lett megint. Valóban látszik az egész város, meg a bányavidék vonatkozó része és a toronyőr igazán kiélvezhette – ha érdekelte – csöppnyi, torony tetején lévő szobájából (kemence, ágy, mosdó, óra, kübli, kereszt viszont nuku), hogy apró részleteiben figyelheti Körmöc teljes és rejtett életét, ki hova megy, kivel beszél, hova surran, mit visz, mit hoz.
Itt, a Szent Katalin templomban találkozunk az első és egyetlen emberrel a turistákkal való érintkezésre fenntartott populációból, aki folyékonyan beszélt angolul, ráadásul nagyon szép kiejtéssel. Megtudtuk és láttuk, hogy remekbe szabott orgonák vannak itt, gyakorta tartanak hangversenyt, bár télen rövideket, hiszen nem tudják kifűteni a teret, a közönségbe rövid úton belefagy a szar. Megtudtuk és láttuk, melyik Szent Borbála (többek közt bányászok védőszentje) szobra, mikor faragták, miért festették kékre és miért ilyen kicsi, hogy miért van mind a három festményen liliom és a virág miért szerepel központi helyen. Láttuk továbbá, hogy valóban Körmöc és Magyarország címere a zárókő a boltívek összefutásánál, meg azt is, milyen gyönyörű fényt fest a padlóra a színes rózsaablakok üvegén át szűrődő fény. A hölgy, aki beengedett minket és kellemes angolsággal kalauzolt, egyébként a saját hajából készített fülbevalót és a maga tervezte- varrta ruhát hordta, kurva jót. Elbeszélgettünk a templom sötét, és szakrálisan legalacsonyabb szintű sarkába rejtett gótikus Mária szoborról. Állítólag Mária, tenné hozzá a pontosító énem, hiszen minden, a véletlen folytán fennmaradt „pogány” istennőt ezzel a névvel illettek, jobb a békesség alapon. A mellnélküli, széles csípőjű teremténynek az arca a legkidolgozottabb: a kor eszménye szerint egyenes, hosszú és erős orr, puha, érzéki száj, apró fülek, nem göndörödő, hanem csigákba rendezett fürtök és a lesütött szemek. Ha tudod, hogy ez nem földszintre készült, hanem valahova a magasba, ennek megfelelően aláguggolsz, láthatod, hogy nem is annyira szende: alulról már látni a pillantását is. Borzongató. Csontig hatoló. És nagyon szép.

*

Utolsó nekibuzdulásunk a szlovák borvidék felderítése volt. Elsőre – hülye útikönyvek – Borfőre futottunk be, biztató jelnek vettük, hogy idefelé minden falucska címerében ott virít a szőlő. Borfőn megnéztünk egy roppant gazdag gyűjteményt az e célból berendezett barlanglakásban, felderítettük a falut, végignéztük, hogyan rángatnak ki a kocsma előtti árokból egy autót, aztán tova, Stara Horá felé. Az itt következő falvak címerében is uralkodott a szőlő, de élőben sehol nem láttunk egyetlen tövet sem. Megtaláltuk aztán a pincehegyet, rajta manóváros, pici házak aljából csúszós lejtőn megközelíthető sötét pincék, nem ismerik se a lépcsőt, se a létrát. Vettünk is fehérbort és „piros” újbort. Bizony, bizony, itt a forrásban lévő félig- mustot is értékesítik, isszák is, ráadásul boráron. Szlovákiában bort szerezni, helyben kóstolni, sört hanyagolni, olyan kaland, ihaj. Nem is rosszak, kissé savanyú, fröccsnek jó borok. De azért inkább a Bánki tónál vacsoráztunk, másfél perces határátlépés (Parassapuszta) után. Akármilyen rossz lehet nálunk a kaja, ezerszer ízletesebb, mint Szlovákiában bárhol, el nem cserélném. De azt a szlovák rizlinget sem, amiből több literrel hoztunk, és amiben egy másfajta napfény lakik.

a szerző belehal

A tegnapi kanyar nem volt éppen a legragyogóbb ötlet, bevallom. Így elhajolni reggelig, miközben ma féltízre kell mennem összeszedetten, üdén és okosan interjúzni, hát ejnye-bejnye palkata. Meg is érdemeltem az egész napot, onnan kezdve, hogy leforráztam magam a zuhannyal, aztán nem találtam zoknit, aztán cipőt kellett húznom a sebes lábamra és nagy sziszegve sántikálnom egy olyan busz megállójába, ami húszpercenként jár. Hogy a fenébe képesek emberek időben elérni ebben a városban bárhová? Hogyan járnak be dolgozni? Hogy bírják ezt a mindennapi strapát?

Az interjú viszont váratlanul jól sikerült és érdekes is volt, bár sok újat nem hozott a számomra, hacsak azt nem, hogy megismerkedtem egy tök jó fej emberrel. Majd szólok, ha olvasható lesz.

Munka után visszatértem a vackomra és nekiálltam megírni a cuccot, amit több tényező is komolyan akadályozott. Nem találtam madzagot a konnektor és a diktafon közé. A magnó begyűrte a szalagot. Én folyamatosan melléütöttem minden billentyűt, lehetőleg háromszor. Mindenki megtalált levélben, icq-n, egyeben, akivel egy hónapja nem beszéltem és most örült, hogy vége a nyárnak, most már biztos maradok a seggemen és amúgy is ráér fecserészni. Lassan ment, na. Nem is tudtunk elindulni északra.

a szerző belép és emlékezik

Biza, egyesületi tag lettem, pedig nem akartam. Eszem ágában sem volt soha semminek a tagja lenni, kivéve az Apámmal még a nyolcvanas évek végén alapított Magyar- Magyar Baráti Társaságnak. Igazolványunk is volt róla. Nekünk, kettőnknek.

Este mégis megjelentem a Trafó teraszán és beléptem. Nem is értem magam. Na mindegy, úgysem tudja meg senki. Trafóból hova máshova keveredhettem volna, mint a Kultiba az én hülye fejemmel. Annyi dolog várt otthon, hogy inkább ott maradtam, és buliztam hajnalig változó számú, összetételű és minőségű emberekkel.

Itthon nagy jövés- menés volt, afféle családi munkanélküli találkozó, nagyon tréfás. Öcsém elhozta a pénzemet, ami bennragadt az előző cégemnél, de most mégis átutalták egy részét. Alig marad belőle egy kicsi, mire minden felgyűlt adósságot kifizetek. Szintén nagyon tréfás. Pedig messziről olyan normálisnak tűnnek a hétköznapjaink. Padre egyetemre jár és őrjöng, én dolgozom és őrjöngök, néha piacra járunk, ilyesmik. Ami erőt ad, az a jó idő és hogy tervezgetjük a Felvidéki kirándulást. Ha minden jól megy, szerdán délután indulunk, talán egészen Krakkóig. Aztán lehet, hogy a lengyeleket elhalasztjuk plackistul, golubkistul és csak egy lusta nagy kört teszünk az őszi napfényben. Ahogy kedvünk tartja. Nekünk, kettőnknek.

a szerző másnaposan felfedezőútra indul újabb borokért és fecseg hosszan

Méghozzá régi vágyam teljesül: megyünk Etyekre, megkóstoljuk a felhozatalt, és ha jónak találjuk, onnan szerezzük be téli készleteinket, mert Etyek közel van, Pesthez a legkisebb köpésnyire fekvő borvidék és nyomulnak nagyon, ami szimpatikus. Mi ugyan lemaradtunk a májusi banzájról, valószínűleg a szeptemberi jamboreen sem leszünk itt, jöttünk a kettő között. Nyugiban, csendben. Persze Etyeken éppen szüreti mulatság van, de ebből egyelőre semmit sem látni, mert ebédelünk igazi teraszon igazi kemence mellett igazi napsütésben. A tulajék talált kutyája Rambo, fél a gyerekektől és körbekoldulja az asztalokat. A szüreti mulatság abban merül ki, hogy egy hakniegyüttes bődületes hangerővel igyekszik elfedni tetemes hiányosságait, törnek az ablakok. Jó érzékkel beesünk az első körpincesorra a hegyen, ott is a legeslegdrágább változatba, Hernyák Laci hangulatos birodalmába. Komolyan 1600 forint a négyboros kóstoló fejenként és egy hölgy tömören vázolja mindegyik palack előtt, hogy miféle. Ha esetleg nem lennék tisztában a Sauvignon Blanc mibenlétével, és hogy mit jelent a rejtélyes cuvée kifejezés. Ha esetleg. Meredeken zuhan a minőség. Az ebédhez ivott Chardonnay még korrekt volt, megfontolandó, az itt kapott S. Blanc nem ér annyit, a Zöld Veltellinitől a hideg kiráz és muskotályt adnak a végére, ó, borzalom, mert nincs nyitva szürkebarát a legvége meg valami jégbor, Padre kedvence, de én nem bírom. Közte kapunk egy tál sajtot, ami jó pont, bolti trappistát, ami megbocsáthatatlan. Pláne, hogy csak ebben a faluban két helyen készítenek házi sajtokat. A pince, sőt, ezen a soron a pincék baromira ki vannak glancolva és csupa fiatal ember a gazdájuk. És rugalmasak is. Végül nem vasalták be rajtunk még azt az ezrest sem, amit pedig ők alkudtak le. Kizárólag palackozott bort árulnak, kimérve nem, sőt, itt ne is keressünk ilyesmit, mindenki palackozva árul, 1200/ üvegtől indulnak. Nem hisszük. Pillanatokon belül lemegy a nap, így átgurulunk az átelleni oldal körpincéjéhez, ahol már egészen más világ fogad. Lepukkant, ótvaros, büdös lukak, a gazdák átlagéletkora 60 év és perszehogy akad bor kimérve is. Reduktív módszer megy, semmi fahordó, de azért emberünk vigyorog ezerrel „hallják, hallják, hogy forr a bor!” lelkendezik. Halljuk. Ő Cserszegi Fűszeressel kotyvasztotta össze a helyi S. Blancot, meglepő párosítás és 300 forint literje. Megvan tehát téli bázisunk, innen fogunk töltekezni, ha a Szent György hegy addig sem jön közelebb. Még elkanyarodunk Biatorbágyra bejáratott nagyszakállú sajtkészítő barátunkhoz. Éppen a felesége hozza haza, feltűnően boldog, Etyekről jön, eladott 40 kiló sajtot a mulatságon. Nekünk sajnos nem jutott. Pedig az a fokhagymás! Babám!

a szerző kört tesz a városban, nagy hurkot

Ez az a nap, amikor végre elmerészkedünk a Merzbe, annyi rosszat és kb. ugyanannyi jót hallottunk róla, különben is haverék csinálják. Középső- Ferencváros, ipari övezet, közvetlen a Gizella Malom mellett, még villamos is jár. A hely persze pince, mi más, annak viszont jó nagy és meglepően magas. A bejáratnál rohamrendőrök, de csak a szomszédba jöttek. Csúszós fémlépcsőn ereszkedünk meredeken a töksötétbe. Állat zene szól, Fraktál Fúvósok, ha jól rémlik. Unikum, hogy vannak még ilyen pincemélyi profik, mint a régi szép időkben. A sötét lassan kibontakozik - szokja a szemünk – és üldögélő emberek, installációk és hevenyészett büfé alakját ölti. Átható hagymaszag. A falakon mállás meg kiállítás. Felvásárolták egy turkáló legocsmányobb készletét és rendezett sorokba szögelték a retro jegyében, ám legyen. Vannak pamlagok, díványok, fotelek, asztali lámpák. „De kár, hogy már nem anyagozom, itt milyen jól lehetne!” – sóhajt házi szakértőnk. A büfések nem barátaink, ezen minél előbb változtatni fogunk: vagy lecseréljük őket, vagy összehaverkodunk. Botrány, milyen borokat nyomatnak, pedig mennyire egyszerű lenne beszerezni valami minőségit. Villányi, mondják. Házi pincészet, mondják. Saját beszállító, mondják. Hiszi a piszi, mondjuk. Azért leszervezek egy kiállítást, de nem hiszem, hogy a kontakt emlékezni fog rá, olyan erős szögben dőlt meg.

Innen a Kultiplexig érve bejáratós cipőm csontig nyúzza a sarkamat, erősen vérzik, egyéb váladékok. Kultiban WTO –ellenesség van, csupa demagóg szarakodás. Megy a duma a génpiszkált élelmiszerek ellen, ami jogos, de a vegyszeressel miért nem foglalkoznak? Az a baj ezekkel a globális szervezetekkel, hogy nem eléggé helyiek. Hát hol érdekel engem az, hogy Burundiban 7 százalékkal csökkent az ivóvízkészlet és 11 ember meghalt? (És hol függ össze ez a két adat?) Jó persze, érdekel, de ezek olyan ellenőrizetlen, -hetetlen és csúsztatott adatok. A hitelességhez nem elég ám azt írni ordító betűkkel, hogy „NEM IS AKARJÁK, HOGY MEGTUDD!” aztán erre hivatkozni orrba- szájba, hátha nekik majd ettől hiszek. Eh.

a szerző kitekint a fejéből, ki az esőből és megdöbben jól

Nem mondtam, mert nem erre figyeltem, de fotók is lesznek, sőt, ha odaférek a programot rejtő masinához, még a flashmobos képet is bejavítom. (Meg is van.) Ma reggel Gödöllőn lesz jelenésünk, hogy okosak, fittek és felkészültek legyünk az EU- pályázatok ügyében. Láttatok ti már ilyet élve? Egy pályázati kiírás vaskos 150 oldal és azt mind el kell olvasni gondosan, és betartani, alaposan. Aztán olyan szavak vannak benne! Mert hát mi a rák az a logikai mátrix, logframe, swot analízis? Meg az a rengeteg betűszó! Ezeknek ez a mániájuk, mindent rövidítve mondanak. MRM. Na alszom kissé, három óra múlva úton kell legyünk matricástul, sajtos burekasostul, vadmálnástul.

Visszajöttem, összébb vagyok zavarodva, mint eddig bármikor, de azért sikerült 99 százalékosra írni a tesztet, mert én egy ilyen igen jó fej vagyok, és mert akkor még nem voltam összekavarodva cseppet sem, csak azt nem tudtam, hogy ki a keretszerződő a felsoroltak közül, A, B, C vagy D. Ez nem vethető a szememre, úgy vélem.




Az derült ki, iszonyú bürokratikus az egész pályázatírási folyamat, abszolút részletekbe menő és mindenre de mindenre kiterjedő. Ami talán nem is baj, mankónak jó lesz az a sok rubrika. Csakhát a szemlélet ugye. A szemlélet egészen más ott, mint itt. Ott partnerséget követelnek és együttműködést, itt mindenkinek külön bejáratú gesztenyéje van, félig sülten. Ott érdekcsoportok eltérő igényeinek felmérése, összeegyeztetése történik, itt átgázolás, már persze ha feltűnik egyáltalán, kinek rossz, amiben éppen ügyködünk. Ott pénzügyi fegyelem van és szoros üzleti terv, itt majd utalják, majd megadod, majd fizetek, majd leszámlázzuk. Ott október elseje aznapra esik, nálunk esetleg csak egy hónappal későbbre, vagy egy évvel, ha úgy jön ki a lépés, értsék meg az urak. A jó brüsszeli ellenőrök nyilván láttak már mindent és annak az ellenkezőjét is, de szerintem a magyarok meg fogják lepni őket, mint gép. Megy majd az ügyeskedés, fejek a falba szép sorban. Mert az igaz, hogy semmilyen módon nem készültek fel az emberek a váltásra, ami pedig robosztusabb lesz, mint a rendszerváltás, a kárpótlási jegyek meg a magánosítások valaha. Igaz, hogy kormányszinten is akkora tanácstalanság uralkodik, hogy azt már csak a bizonytalanságuk űbereli, mit várjunk hát a KKV szektortól, mit a macskamentő alapítványoktól. Információs Központ és Európaház, mint a szemét, annyi van, de érdemi felvilágosítást szinte senki nem tud adni, pláne a szakminisztériumok nem. Mi a szent szart csináltak a kormányok az elmúlt tizenévben, ha valaki megmondaná. Brutális hiányosságokat. Azt mondjam, hogy egy csomó anyag nincs is meg magyarul és az ezzel foglalkozó portáloknál nem ritka a 96-ban lejárt pályázat, meg a tavalyi utolsó frissítés? Már az információgyűjtés is milyen: az önkormányzatoknak talán ha 3, mondom megint, három, százaléka rendelkezik az elektronikus közigazgatás csíráival. Internettel, élő e-mail címmel még annyi sem. A TeleHázakban biztos fecskék fészkelnek, holott pár éve még első- második helyen álltunk a lefedettségben. Nade méregdrága modemmel ezt is gond nélkül meg lehetett torpantani, el lehetett csökevényesíteni, senkit ne zavarjon, hogy hosszú évek óta nem nő nálunk az internetezők száma. Ettől függetlenül nagyon úgy néz ki, ha valami/ valaki nem fér hozzá ehhez a temérdek pénzhez, annak annyi. Magától is kifingik perceken belül, de a gyakorlott eu- polgárok szakértelme, versenyképessége, infrastruktúrája, környezettudatossága, meg a jó ég tudja mije rátesz egy gyors lapáttal. Nehezítő tényező, hogy hazánk 3200 települése közül 1100 önhikis, ami élből kizárást jelent bármilyen EU- pályázatból, pedig önhikis és forráshiányos biztosan nem poénból lesz egy falu. Vicces lesz látni, hogyan omlik össze kisded gazdaságunk idestova jövő tavasszal. Aki fogékony az ilyesmire, Zorbásszal, a göröggel örülhet majd együtt, hogy micsoda összedőlés. Aki meg nem szeret recsegő- ropogó nemzetgazdaságot közelről látni, pláne alátemetődni, az most nyisson svájci bankszámlát és rohamtempóban főzzön be lekvárt, aszaljon gyümölcsöt, tegyen el uborkát, gyúrjon tésztát, mert nehéz idők jönnek. De még milyen nehezek, ó anyám.

jubileumok

Ma újabb hősies törekvéseket abszolváltunk otthonunk lakhatóbbá tételére. Igazság szerint én már a szőnyegeknél megálltam volna, csak a port fogják, de a fészekrakásnak vannak jó oldalai is, például az egymásra mosolygások, meg a végén a kuckó. Ha így megy tovább, még az idén áttekinthető rendben lesznek a fűszereim, megszabadulunk a kicsorbult, tehát örökéletű poharaktól, kiszortírozódnak a műanyagból készült eszközök, amik fene tudja, hogyan kerültek hozzánk én soha nem veszek ilyent. Műanyag tálca, nohiszen. A fürdőszobában szisztematikus hadrendet állítottam fel testápolókból, sarokpuhítókból, borotvahabokból, arclemosókból meg hasonló vegyszerekből. Minek vannak itt? Ki tudja. Soha nem használom őket. Ami lejárt, vagy rég lejárt, vagy csak nem tetszik a doboza, a szaga, a színe, azt kidobom. Hogyan gyűlik fel ennyi szar, ha sose vásárolok ilyesmit? A körömlakkokat értem, azokat én vettem és még most is ugyanolyan viccesek. Csak lemosót, acetont vagy mit, nem vettem hozzájuk. Egyfajta időmérési technika nézni, mennyi idő alatt kopik, nő le magától a kékes csillámporral kevert rózsaszín az ujjam végéről. Soha nem festem be mindegyik körmömet ugyanazzal a színnel és soha nem mindkét kezemen egyformán. Soha nem festem őket nyáron, hadd lélegezzenek. Soha nem festem be őket józanul.

Mit is akartam? Ja. A háztartásnormalizálási projekt részeként tiszteletünket tettük a közelben nyílt Tesco jegeces folyosóin. A zöldséges részleg gyalázat. A szokásos rohadt krumplik, pudvás hagymák, fonnyadt gyümölcsök, száradt articsókák, lottyadt paradicsomok, nyurga fűszernövények, férges káposzták. Mango persze most sem volt, csak az a nyers rögbilabda. Viszont éjjel- nappal nyitva van, amiért nem győzünk eleget hálálkodni, amíg lehet. A halas pult kiábrándító volt Olaszország után, a sajtos és a boros viszont felüdülés – itt ugyanis van mindenféle, ausztrál, dél-afrikai, holland, svájci, nem csak olasz. Tobzódtunk egyet a Szigetkutatásért kapott csekély összegből. (Hogy a jó édes felmenőiket a kutatásszervező és diákbepalizó és kizsákmányoló és, de azért jól jött.) Most meg itt állunk egy doboz Cadbury csokoládépor, egy zacskó szárított chili, egy üveg spanyol bor (Marsalához hasonlít), több tonna ilyen-olyan ízesítésű izlandi tonhal, lengyel makréla és svéd heringfilé között, kortyolunk száraz Martinit és villányi borokat egymás után, közte egy kis mandulalikőrt és örülünk. Miért is ne örülnénk, ha a nehezen megszerzett pénzünket ilyen vicces helyeken baszhatjuk el? Innentől már csak jobb lehet, innentől, ahol a kardamom üvegére azt ragasztják rá magyarul, hogy „Curry- húsfűszer”.





A legkisebb hír folyománya lásd 09_09 a riksalogónál, hogy az arc vagy valaki más válaszolt, és a nevemmel viccelődik, ami primkó eléggé, bár néha én is szoktam mások nevével, szó se róla, de az is primkó. Aztán megmondja a logó- szerző nevét, akitől nekem talán hasra kéne esnem, de nem teszem. Itt tartunk most. Ez mégis csak érthetőbb, mint az Al- Kaida, vagy Pinochet, hát nem?

hogy volt

Neki kéne most már látni ennek az olasz stuffnak, mert bár nem követeli rajtam senki – nem is értem – mégis jó lenne leírni mindenfélét, kis szerencsével még a Kalandozóba is bekerülhetek, ott még úgy sem voltam.

De olyan nehéz valahol elkezdeni, éppen valahol. Most indítsam azzal, hogyan gyalogoltunk végig a tengerparton Porto Garibaldiba a halpiacra, hatféle sirály vadászik és nyel és rikolt, bömböl a szél, csapkod a vitorla, unottan hömpölyög ki és be, föl és le, és le és föl a sós víz, tajték tetején döglött medúzák. Aztán hogyan magyaráztuk az egyik rezzenéstelen arcnak, hogy halleveshez valót kérünk és adott is mindenféle mélytengeri szörnyet, jócskán olyat is, amit magunk biztosan nem vettünk volna meg, ha ránk van bízva, és hogy pont ezért választottuk ezt a módszert. Elámultunk azon a tévedhetetlen magabiztosságon, ahogyan pakolta valami zsírpapírba az ismeretlen filéket, fejeket, csapdosta kellő méretre bárdjával az egész halakat, zsigerelte egy mozdulattal. Hány személyre? És hozzárakott még két valamit. És hogy aztán meg is főztük négyféle halból, ahogy dukál - vegyesen édesvízi és tengeri, mint a bouillabaisse - meg persze az iszonyatos rákokból, óceán csótányai, aztán hófehér szépiából, harsogó paradicsomból, roppanó zellerszárból és még citromhéjat is reszeltünk hozzá. És hogy befaltuk! Pedig a csapatból rajtam kívül még senki nem evett hallevest, csak halászlét, avagy hogyan nyomjuk el a hal ízét hagymával, paprikával és passzírozással a tésztáról nem is szólva. Főzni meg pláne senki nem főzött ilyet, én is csak láttam egyszer, amikor egy szikh illetőségű ausztrál séf alkotta a hallét egy ütött- kopott kondérban Aruba déli kikötőjében, meg máskor láttam egy hatalmas seggű mulatt asszonyt varázsolni a tűz fölött hasonló jókat, ami ambróziát ők nemes egyszerűséggel csak catch of day-nak hívnak, hogy folyjon ki a szemük. Vagy azt meséljem milyen az eső Ravennában, a lepénykenyér szaga napon száradt paradicsommal és a tonnás kövek meg macskaköves utcák és a faragott kopogtatók mindenhol. Milyen az európai irodalomról és Dantéról szóló kiállítás egy gyönyörű kerengőben, közepén kút, gyönyörű, közepén elvadult növények buján, körben fent ritmikus oszlopsor, a folyosók, azok a félig zártak és felhő mögül csap le a nap. (Csomó magyar az alkotók közt, sok díjazott, dagad a kebel.) Vagy hogy milyen a San Francesco bazilika döbbenetes altemploma, ahol kripta helyett, néma szarkofágok helyett aranyhalak úsznak a bizánci mozaikok fölött, plusz karcsú oszlopok, elhaló sikoly palkata részéről, hogy né, lehet ezt szépen is. Vagy a sült angolna szaga a Pó delta minden ágában, az etruszk kikötőcölöpök, a szigorúan reneszánsz d’Este család kastélyai itt meg ott, ahol jó lenni és játszik a fény, meg a trattoriák kapuja nyitva és a gőzben izzik a pasta, kávét és grappát gyöngyözik a rongy a maestro eres kezében. Vagy a Tökfesztivált mondjam valami eldugott faluban, ahol negyvenféle tökből készülnek az ízletes és soha sehol másutt hozzá nem férhető falatok, amik omlanak el, amik simogatnak és édes könnyeket csalnak, amikről sose hitted volna, hogy így passzolnak a tortellinivel. Vagy a Borfesztivált, szintén valamelyik isten háta mögötti helyen, ahol szintén csak mi vagyunk turisták, mindenki táncol, Mamám táncol, mi meg végigkóstoljuk a Bosco di Eliceo régió összes kiváló borát, és egyszerűen nem lehet mellényúlni, Padre meg kiborul, mert egészen mostanáig hitt az elnyomott magyar borok mítoszában. Vagy Padova árkádsorai, az egyetem, a galériák, a kávézók, az emberek, a gettó és a régi zsinagóga, ahova nem engednek be, de a tövében lehalás milyen kávét iszunk már megint. Na meg a középkori piac, a tér, tele színes sátrakkal, 25 euro egy kiló friss vargánya, felébe kerül a rókagomba, a halak viszont átlagosan 50 százalékkal drágábbak, mint a 30 kilométerre fekvő tengerparton és csak padlizsánból hétfélét árulnak. És a sonkák! És a sajtok! És a szagok! És a nyelv! Itt már nyoma sincs a selypegő, zárt magánhangzós romagnoli nyelvjárásnak. Fekete köpenyes árny suhan az árkádok alatt a hatszáz éves kávéház felé, lehetne Leidenben is, lehetne Lübeckben is, vagy Firenzében, Comacchióban. Comacchio, amit csak Kis- Velenceként emlegetnek, annyi a lagúna, a lerohadt ház, a rejtélyes vizespalack a házak kapujában. De macska nincs, csak a márványasztalos halpiac, a beleolvad a csontodba fagylalt, a vacsorák szaga a víz fölött és folyik a szó, zúg a harang, apa és fia hálóval meríti az éjszakai túrához való csalit a házuk előtti vízben. Itt fából faragott kacsákkal helyettesítik az igaziakat, körbenövi őket valami moszat. Ki látja ezt a napnyugtában, abban a vörösben? Ki látja ezt a rohanó felhők villogásában? Ki érzi ezt a fokhagymaszagot? Ahogy sül a hal. A persico nekünk is kedvenc - itthon sügérként azonosítjuk – állandó vacsoránk, ki tudja miféle sügér, de ennél jobbat nem ehetsz, amikor támad a bóra és kiürül a tengerpart, elmennek a nyaralók, gyertyafénynél olvasol Thomas Mannt és kinyitsz egy újabb üveg Sangiovesét. Mindenki alszik, csak a píneák zúgnak, meg a tenger és valami hajladozik a sötétben.

Ma megköttetett az első üzlet az új cégem képviseletében jól. Ravaszul ismerőst választottam tesztmezőnynek, vér nélkül derüljön ki, mi a hiányosság, a baki, a pótlandó. Kiderült. Összességében hatékony napom volt, szavam se lehet, még mostam is, meg mintha hajnalban bevállaltam volna egy önkéntes zsömleszerző túrát, az dereng. Összefolynak a napok, olvasom dosztig a szakirodalmat, zúg a fejem, kásás a szemem, recsegve törik vissza a hátam a jól ismert ülőmunkához. Milyen vicces név ez: Ülő Munka. Sajnos se a beleásás, se a régi kapcsolatok fölmelegítése nem egy haladós szakasz, nem is igazán látványos. Kívülről megint olyan, mintha nem dolgoznék, pedig megint sikerült visszaállnom a napi 4 óra alvásra. Szal jó napom volt, amíg Mamámmal nem találkoztam, ő viszont randa- sanda dolgokat hozott kíméletesen a tudomásomra, amikkel most nem tudok mit kezdeni. Nem akarok. A sandaságon túl a reagálás kényszere dühít még nagyon, ha elvárják a reakciót, az azonnalit, a zsigerit. Majd én eldöntöm mit, legfőképpen mikor akarok reagálni, köszönöm. Végül is, nálam a lépéselőny: nem én szartam a közepébe, nem is nekem kell rendbe hoznom, innen kezdve csak rajtam múlik, kezdek-e egyáltalán valamit, és ha igen, mit az egésszel.

A nap hasonló fajsúlyú eseménye, hogy Padre négy órás masszív sorban állás után sikeresen beiratkozott az Ő Egyetemére. Beiratkozáshoz a diák részéről kell egy rakat adat (papíron formanyomtatvány), az index (papíron), rémhírként terjedt a levegőtlen folyosón, hogy a könyvtári igazolás is (papíron), pedig mindez pofás számítógépes rendszerben van meg a tanulmányi osztálynak, ráadásul az egész hercehurca gond nélkül intézhető lehetne neten is, ráadásul a jó fele jogsértő, annak java egyenesen a mi kis alkotmányunkba ütközik. Beiratkozáshoz az egyetem részéről nem kell az órarend, a tanulmányi terv, a kötelező és a választható szemináriumok jegyzéke, a lehetséges és az ajánlott fakultációk étlapja, az összes előírt óraszám, a kreditszámok, az esetleges külföldi előadók (nincsenek is), a termek kiosztása, a jegyzetek és tankönyvek, semmi sem kell. Így is van, adminisztráljunk és (ministráljunk) minden kötelezettség nélkül, nálunk a hatalom. Eh, és erre olvasom, hogy megnyirbálták az oktatási ombudsman jogkörét. Amióta Padre pont ezen az egyetemen eszi a másnaposság elleni melegszendvicseit reggelente, azóta éppen a negyedik nevét kapja a jobb sorsra érdemes intézmény: független szocintézetként indult, aztán bezsuppolták a BTK alá, de a TTK egyik épületébe (annak öt különféle folyosójára), most Kar lett hirtelen, Tátika becenéven, nevében a társadalomtudományokkal. Mindez véres költségvetési vitákkal, normatívákkal, keretszámokkal és humán erőforrás kalkulációkkal vonta el a figyelmet holmi érdemi munkáról, mondani se kell. Ha másra nem, arra biztos jó az évenkénti átszervezés, a fejetlen kapkodás, hogy minden érintett elmondhassa: négy egyetemre járt. Az biztos, hogy én itthon soha semmilyen felsőoktatási humbugnak még a környékére se, de ha így megy tovább, még a gyerekeimet se engedem magyar egyetem közelébe.

A nap szintén fontos eseménye, hogy felfedeztük magunknak a Holdudvart, amit valahogy valamiért elkerültünk egész nyáron. Pedig jó, mondták is, hogy az. Hatalmas, tágas placcok a Trefort kertben, lampionok és Rolling Stones, a sör ára óránként 10 forintonként emelkedik délután az este érvényes 290-ig, és meleg kaja is van. Legfőbb erény mégis a nyugi, a levegős tömegnélküliség, a zegzugos út, a korrekt véce és a csönd.





A nap legkisebb híre, hogy képes voltam összeveszni netizennel a riksa.hu logóján, szexista-e avagy sem témakörben. Szerintem az. Szexista. Bátran meg is írtam ezt Riksás Tamásnak, majd szól valamit. Az se baj, ha nem.