Apám kedvéért mostantól a legfrissebb van legalul. Görgess.

2004. április 1.

Nem tréfálnak

Egyik kedves olvasóm elküldte nekem bcc azt a levelet, amit a fogyasztóvédelmi főfelügyelőség direkt fogyasztóknak fönntartott mailboxába címzett, így már ketten várjuk izgatottan a választ.

Tisztelt Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség!

2004. március 17-én vásároltam egy doboz Sopiane Multifilter cigarettát. A cigaretta dobozán a következő szöveget találtam:
"A dohányzás elzárja az artériákat, szívrohamot és agyvérzést okoz."
Bár a dobozon használati utasítás nem volt, úgy gondolom rendeltetésszerűen használtam a terméket. A dobozban található 20 db cigarettát egyenként meggyújtottam, majd szájon át belélegeztem a füstöt a cigaretta füstszűrővel ellátott végét erősen megszívva. A cigarettákat 2004. március 19-ig a fent leírt módon elfogyasztottam. Szívrohamot és agyvérzést azóta sem tapasztaltam, és az artériáim elzáródása sem tűnt fel, bár az artériák területén nem érzem magam szakértőnek. Úgy gondolom a terméken egy olyan tulajdonságot tüntettek fel, amely tulajdonsággal a termék nem - vagy nem minden esetben - rendelkezik. A 415 Ft-os ár megfizetése után úgy érzem, jogom van a terméken hirdetett szívrohamhoz és agyvérzéshez.
Ha az ígért szívroham és agyvérzés nem pótolható, az is megnyugtatna, ha a jövőben a felirat így módosulna:
"A dohányzás elzárhatja az artériákat, szívrohamot és agyvérzést okozhat."

Segítségüket előre is köszönöm

(név)

Nyelvében fél

Él bennem - sőt tombol - egy erős késztetés, hogy azon melegében kiheréljek (orrára koppintsak) minden ifjú, öregedő, vén trotty írót (nak), aki focianalógiával jön belém. Focin csámcsog, hörög, kéjeleg, nem ereszti a képet, és őt sem ereszti ki magából az akolmeleg. Sajó így süppedt nálam süllyesztőbe, mikor évekig rágódott a Mancsban öt és feleseivel, Kukorelly lehúzhatja magát, neki is mindenről ez jut eszébe, XY vizuális csapdákban andalog önfeledten, Z. bátran odamondogat a loncsos fűnek, Mándy lubickol a sárban. Olvasmányélményeimben dagonyázik szinte mindegyik gyökér. Le is szoktam róluk, untatnak. Ha nem a focit, akkor a közvetítést rágják. A közvetítőt, hogy milyen szar. Szart rágnak.

Real time (alkalmasint testközeli) üzemmódban közel sem vagyok ennyire vehemens (értsd heretépős, orrba tasztajtós), beérem egy szemforgatással, megspékelem egy pöffentéssel - phö, fü, phűűű, valahogy így - amikor nyilvános helyen ér a focitematikájú atrocitás. Lábat cserélek, idegesen megrázogatom lábfejem, vele combom, annak is belső felét, rebbentem csuklóm, hátradőlök türelmetlenül, vállam kifeszül vádlón, és hagyom, hogy lesírjon rólam mennyire nagyon ELÉG MÁR.

Nem értenek belőle, sőt. Mintha élveznék. Ostoba vigyorral arcukon (a kiemelt rész letörlendő) még fokozzák is a metaforákat, tobzódnak a hasonlatokban, elvesznek tökéletesen közömbös nevekben és részletekben. Mi ez? – kérdezi gyanakvóan a bennem élő humanista. Az irigység egyből látszik, hogy a riporter ott van, ahol pezsgőt osztanak és ingyenjegyet a lovira, a formaegyre, bemehet az öltözőbe (ki, melyik értelmes ember kívánkozik amúgy dögletes bűzzel terhelt férfiöltözőbe) én meg csak itt, a kistévé előtt a soproni ászokommal. Azon túl? Miről szól ez a mániákus focizás. Új férfinyelv kialakítására tett kísérlet? Kódolt üzenetek biztonságosan homogén értelmezése? Mi lappang emögött? A nők elszerezték, kisajátították és érzékenyebben művelik a lírát, prózát, gördülékenyebben beszélik a jogi csűrcsavart, bájosabban adagolják a meteorológiát és szárazabban a kvantumfizikát. Nekik, csóré hímeknek, egyedül a sportközvetítés bikkfanyelve maradt, az a lábszagú biztonságos, ki se kell óvakodni miatta a pincéből.
Az irodalmár pasik szinte semmi fontosról nem mernek írni, ezért menekülnek a szabályokkal elnyomorított (szabályokkal egyértelművé, világossá és átláthatóvá tett) foci mögé. Miért, melyikük írt valaha a harmatos fanszőrzeten újholdkor megcsillanó húgycseppről, melyik a köldökzsinór lüktető roppanásáról, melyik az ovuláció felhőket teremtő illatról? Semelyik. Üres fejjel és csomóra kötött nyelvvel reménykednek egy szabadrúgásban.

Hülye pesti

Nagyon hosszú hétvégét sikerült eltöltenünk a fekete nyomorba taszított Cserehát aprófalvait járva. Mindig meglep, miért nem lesznek tömegesen öngyilkosok errefelé a népek. (Persze, tudom, gyerekük van, enni is jó, megérték az új tavaszot, mindjárt jönnek a gombák, de akkor is.) Nyomasztó az egész dombság nagyon, ugyanakkor szívmelengető látni a reményeket meg a tenni akarást, zsenge szőlőt és megkapált meredélyt. Mit teszek én? Drukkolgatok a távolból. Az elmúlt héten azzal voltam elfoglalva, azon basztam föl az agyam, hogy miért nem csinálják meg valakik végre a liftajtót a házunkban, hogy ne nyikorogjon, de itt még út sincs nagyon. Kiábrándító a nyomor, a kilátástalanság, az elszigeteltség és hogy mennyire magukra hagyják őket. Ahogy a politika és a hatalmat szolgáló média bánik velük, talán jobb is, ha inkább magukra hagyják őket. Azért még se kéne, hogy 6 falu 2000 lakosából egyetlen fölnőttnek se legyen munkája. Az se kéne, hogy a körzet egyetlen iskolájában rendszeresen gyepálják a diákokat, és hogy az igazgató (pofonjától a tábla) üsse ki a fogát az alsósoknak. Az se kéne, hogy ennyi ember éhezzen. Az se szimpatikus, hogy két falunak legyen egy telefonja és naponta négyszer forduljon náluk a busz, télen kétszer. Ne legyen könyvtár, kocsma, otthon meleg. Szomszédoknál jár körbe az egyetlen madzag, amivel kijelölik az ágyást, és gyakorta tetőpalával egyengetik a földet, mert más nincs. Fából se. Fene tudja, nem értek én ehhez, csak mindig elképedek a különbségeken, próbálom érteni vagy legalább érezni, közben viszolygok ettől az életformától és végig, de végig utálom magam. Komplett kékharisnya készletem van falujárásra, és még mindig nem elegendő vásott el a puhány városi lábamon, az a helyzet. Ó, az estikék a kiskertben, mondja a romantikus énem, ó, a harsogó répák és napérlelte paradicsomok, májusra házat veszek én is 150 ezerért, jó nagyot, gyümölcsössel, patakkal, naplementével. Ó, a vízhordás hegynek föl a nyálkás kútról, ahol leköpdösnek a fehér nők, mondja a racionális oldalam, ó, a kutyák foga a vádlimon, férjem zokogása a csikorgó sötétben.

Nyúlós fátyol

A Nőházban korszakos előadás, Hoppál Bori testtudat oktató beszél a női anatómiáról. Megrökönyödésemre a – máskülönben felkészült és érdeklődő - jelenlévők háromnegyede nincs tisztában a pete útvonalával és láthatóan most hall először a vezeték végén kígyózó karokról. Nyilván elmagyarázták nekik az általános iskolában az ösztrogén jelenlétét, és lónagy grafikonon ábrázolták a sárgatest hormon ténykedését, de hogy milyen hosszú például a petevezeték és hol is helyezkedik el pontosan remegő köldöküktől mérve, arról soha nem esett szó. Felnevelődtek abban a tudatban, hogy a menstruáció valami tisztátalan, szinte bűnös dolog, így ők maguk is kerülendők, hiszen ők véreznek (újulnak meg) hónapról hónapra, de mindenképpen rossz és titkolnivaló, mint ahogy az összes női ténykedés tabu. Kimondhatatlan és ábrázolhatatlan. Szüléstől abortuszig, önkielégítéstől nyalásig, mellektől pináig. Meg is van az eredménye. Az óvódásokra rákényszerített szoknyáknak is megvan az eredményre. A testnevelés órán bevethető engedményeknek is megvan az eredménye, meg a reklámokban diszkréten szivárgó kék vérnek is, a tamponok felügyelet nélküli gyártásának is, meg persze a férfi nőgyógyászoknak. A férfi nőgyógyász nonszensz. „Kisebb fájdalmak”, mondta nekem egyszer egy ilyen nonszensz csillapíthatatlan menstruációs görcseimre. Kisebb fájdalom, mondanám én is empatikusan, amikor fakanállal sterilizálják. Na mindegy, nem kalandozom el, megyek vissza az előadásra: az a legjobb, amikor órák teltével felbátorodnak a nők, megnyílnak a zsilipek és árad belőlük a panasz, a gondolat, az érzelem, a felismerés, az élet. Az ilyen alkalmak után rendszerint sírva megyek haza, acélosabb napjaimon csupán a sírógörcs határán, közben diszkréten harapdálom az öklömet. Mennyi megnyomorított élet! Mennyi csodálatos élet! Mennyi tudatlanságban tartott ember! Mennyi hihetetlen ráérzés! Mennyi gyönyörű ésvagy megrendítő történet az elhallgatás fátyla mögül kikiabálva! Az se vigasztal, hogy a pasik még ennyire sincsenek tisztában a saját alapvető fontosságú szerveikkel, azok működésével, kölcsönhatásaival, stb. Miért is vigasztalna? És miért csodálkozom, hogy ők képtelenek maguknak hasonló esteket szervezni?

Hősök tere felé kocogva ér X. üzenete, hogy lent iszik (lent vár, bocsánat) a Lyukban, menjek én is. Nirvana emlékest van a főfószer öngyilkosságának 10. évfordulója alkalmából. Nekem aztán mindegy, csak legyen pia, gomolyogjon a füst, legfőképpen tomboljon a zene, most nem szívesen maradnék egy szobában magammal.

Elég már az irodalomból

Palatinus kiadó estje. Ez volt elsején, mostanra le is adtam a Literának, lassabb vagyok, mint egy gesztenyefarügy. Litera nem emelt honort tavaly óta, de nem ezért szeretjük. Nem is azért, amit Hangja (aka Keresztury főúr) fogalmazott meg általánosan, és nem is azért, hogy a hozzászólásból végül kiderül, csak rólam van szó. Én vagyok a hunyó, minden szerkesztő – nköm és szövetségek, pénzek és barátságok között lavírozó főnök – rémálma. Ez egy jó szerep, tetszik nekem. Mire megöregszem kész horror leszek.

Szabadpéntek

Arra ébredek, hogy akkor menjünk úszni, utána állatkertbe, aztán múzeumba, közte ebéd, végül mozi, majd cukrászda (almás béles vaníliaszósszal, mondjuk), hazaérve gyertyák és egyébként is randevúzzon velem a pasim ebben a városban. A pasi szuszog, álmában puhán öleli rénszarvasunkat, fejére kispárna hull és déli verőfény. Mire sikerül kikönyörögni az ágyból, megtámogatni kávéval és fogkefével, már elúszott a két első ötlet, marad a Széchenyi Fürdő melletti kút vize, pocsék menza a jobb sorsra érdemes Szondi utcában, és a Holocaust kiállítás a Műcsarnokban. Nagyon szar, ne menj el. Egyetlen új infó, hogy a Deák téri metróállomás gránitkövei Mauthausenből valók, egyetlen tapasztalat, hogy az úgynevezett művészet még mindig nem tudta feldolgozni, de még ábrázolni sem a népirtást. Végignyálazom az emigrált üldözöttek listáját, találok rokont, végignyálazom a védett és nem védett házak listáját, találok is vonatkozót, de ennél több kapcsolódás sehol. Akinek még ennyi támpontja se, nem is tudom, mit kezd a damilon lógó piros zsiráfokkal, alul tükrök. Mit a disznó-, liba-, és pulykabőrből némi bébipolipok beiktatásával applikált női nemi szervekkel, mit a fiolákba gyűjtött könnyekkel. Szar az egész, csak közlöm, semmit nem tudnak kezdeni a témával. Kiábrándító ebéd (ecet a lencsébe, vazz) után Lukács cukrászda az Andrássyn, felejtsük. A nyakunkba ült részeget is felejtsük, a száraz profiterolt is, nem leszünk visszatérők. Művész moziba esünk be, hogy akkor film, és 1700 forint legombolása után pocsék olasz kortársat unatkozunk végig, majd megegyezünk, hogy marad inkább HBO, Discovery és Spektrum. Elpergettünk egy napot intellektuális kihívásokra szomjasan és elvertünk 10 ruppót, anélkül, hogy kitettük volna a lábunkat bármelyik erdőbe. Ne fakadjak sírva?

Durva kampány

Szofi küldött nekem egy naptárat. Minden hónap a szerintük tipikus – mérsékelt égövi fehér macsók szerinti tipikus – idilli képet mutatja. Jó ötlet, szép kivitelezés, gusztusos képek, használható forma – örültem is neki. Januárban konfettiből, februárban jégvirágból, márciusban mazsolából, áprilisban sonka alatti fába vésve, májusban felhőbe írva, júniusban fagyidíszként, júliusban homokba taposva, augusztusban dinnyemagokból, szeptemberben borospalack címkéjén, októberben lehullott levelekből, novemberben parázsló kandalló előtt virít az én dédelgetett anyakönyvi nevem. Na de decemberben? Semmi. egyszerűen nincs december és ez szíven ütött. Arra utal vajon a cigigyár, hogy addigra úgyis meghalok?

Rossz duma, rossz pasi

Ezt cenzúráztam, mert vehemens kirohanás készült a „pornógyűjtési szokások a gonddal összeállított vibrátorkészlet tükrében” témakörben és kit is akarnék én megbántani.

Csajblog

Nem sajnáltam az időt, nekiálltam átrágni magam a három- négy magyar blogringbe fűződött csajblogok kásahegyén. (Azért azon, mert abból kevesebb van, meg azért is, mindegy.) Első körben kiejtettem a két hozzászólással bírókat, a félévente újraindulókat, a nyilvánvalóan pasik írta csajblogokat, a többit tüzetesen megnéztem. Ezek között akadt, aminél nem tudtam dönteni fake vagy csak fiatal. Például ez, aki a taktikázásról így ír: „A legfontosabb, hogy el kell velük hitetni, hogy ők a vadászok, mi pedig a leterített áldozatok. Kell az egójuknak, ez van, azt kell hinniük, hogy a jó nagy puskájuktól kiterülünk. És az a legviccesebb, hogy csak mi tudjuk, hogy itt igazából fordított a szereposztás. Mi, nők vagyunk a világegyetem legnagyobb vadászai! Ott ugrálunk a vadász bácsi orra előtt, épp hogy nem kiabálunk, hogy kedves vadász bácsi, lőjél le! Ők pedig élvezettel vadásznak. Pedig mindig a nő választ.”

Nő így nem ír, ez világos. Fiatal fiú, vagy éretlen férfi esetleg, de nő nem. Remélem, nem. A továbbiakban úgy döntök, hogy biológiai értelemben véve valóban nőnemű lénnyel van dolgom, de nem lehet több 15 évesnél:

„Én például, ha megismerkedem egy fiúval, abban a pillanatban kategorizálom. Sajnálom, be kell vallanom, hogy ez így van. Három kategóriám van. 1. Nagyon bejön. Első látásra szimpatikus, na őket sokszor el is képzelem bizonyos khm-khm helyzetekben… Potenciális pasijelöltek. 2. Szimpatikus, de nem annyira, hogy képzelődjek. Ők a tipikus haverok, akikhez pozitívan állok hozzá, de nagyon nehezen kerülnek az első kategóriába, ritkán lesznek potenciális pasijelöltek. 3. Semmi esély-kategória.”

Szubbasszus, elő is kapartam saját grafológiai lenyomatomat a saját 15 éves időmből és megnyugodtam. Aztán arra jutottam, hogy talán csak 12 éves az alkotó, ezt újabb lázas keresgélés és porcicák lázadása követte, majd újra megnyugodtam. Furcsa, innen kezdve már nem is érdekelt, hogy ki az a valaki, aki baromságokat ír a sarok.orgon, csak elmerengtem az ölemben tartott csíkos- poros füzetek fölött és nagyon öregnek éreztem magam. Aztán bölcsnek. És ez már jobb érzés volt, ebben maradtam.

Szülők támadása

Hogy fölzúdult mindenki, amiért megfordítottam a dátumokat! Nagyon vicces. Apám az egyetlen, aki nyomatva olvassa a napokat és jól zavarba is hoz vele – nem a nyomtatással, hanem egyáltalán az olvasással, egyszer beszéljetek olyannal, aki folyamatosan idéz titeket, roppant érdekes – másnak meg, úgy gondoltam tökmindegy hova görget. Nahiszen: sorra kapom a leveleket, hogy hát mégis hogy’ képzelem én, status quon változtatni, nemá, mennyekmá. Ejna, sikerült megint valami csökött szokásba belerúgni? Már megérte.
Amúgy meg édesanyám közölte, hogy akkor ő beszüntet ezennel, neki ebből elég, nem bírja lélekkel- könnyekkel, hát mit feketítek, mit búsongok, mit depressziózok itten, és mondjuk igaza van. Semmi okom panaszra, nyilván, kiderül ez napra nap - ha másból nem, hát abból, hogy netezni még tudok - de akkor sem vagyok képes csuda vidám dolgokat írni. Vagyis írok én, de mire kijön az ujjam végén és betű lesz belőle, addigra komor világvégének látszódhat csakugyan. Ott van mindjárt példának a kékharisnyák elszaggatása mélyvidéken. Ami valóban olyan szar, amilyennek csak mutatom, sőt. De. Visszatérve a városba telve volt a lelkem bizakodással, hogy itt (ott) mennyi ember akar jó dolgokat, egyáltalán, hogy akar, és talán még segíthetek is benne. Így volt ez, mikor visszajöttem, feszített valóban a lelkesültség. Mamám tudja ezt, pláne tudja, hogy azon frissiben elújságoltam neki. Erre meg? Jövök itt a csikorgó sötéttel, neki meg a szíve megszakad. És igaza van. De mikor leszek én olyan őszinte, olyan naiv, olyan sebezhető, hogy belemondjam a világba, bele merjem mondani a világba, hogy akadnak még emberek, akik akarnak tenni, és hogy én őket saját szememmel láttam már megint és megfertőztek, már megint? Íme, most.

Mint az idő

Nem meséltem, valahogy kimaradt, de amikor arra jártunk, bizony mi is szórtunk homokot az idő kerekébe. Jelen nem lévő szeretteim és a magam nevében vagy hétszer merítettem meg a leláncolt fagylaltos kanalat, aztán beleürítettem a nem is homok, csak valami granulátumszerű mákonyt a teknőseinknek pont megfelelő nagyságú piramisba. Erről emléklapot kaptam, de csak egyet. Gagyi. Webkamerák közvetítenek mindenkit, aki úgymond hozzáadja a saját idejét az idő szobrához, minimum dukált volna egy fotó, vagy legalább az URL, ahol letölthetem saját magam két héten belül. Nem tudom, hol végeztek az ehhez hasonló projektek kiötlői, melyik reklámakadémián, melyik kocsmaegyetemen, dehogy az embereket közelről nem ismerik, az biztos.

Elő a farbával

Ma nyitott a nagyközönség előtt egy valahai zsinagógába száműzött Holocaust Dokumentációs Központ. Mi nagy közönség vagyunk, elmentünk megnézni. X. lefotózott mindent, amikor még romos volt és tervek se álltak készen a gettófalra, viták se voltak, szomorúfűzek pláne. Fűzek, olajfák, mindegy, nem értek hozzá, lelóg az águk. Fűzek, olajfák, mindegy, nem értek hozzá, gyökerük bizakodón kapaszkodik a földbe a csepergésben – végül is tavasz van vagy mi. Most szivárog egy kis vita, bár elkészült a fal, pluszban filmvetítések, kiállítások, lézerrel írt nevek, személyre szóló emléklap, kereshető adatbázis, hivatalos adatközlő lap, elektromos beléptető, biztonsági készültség, stb.

A bejárattól jobbra három napig tartó folyamatos felolvasás: az ismert áldozatok neve, életkora, lakhelye. A névsorolvasásba bárki bekapcsolódhatott. Engem nem vitt rá a vajszívem, vagyis példás önismerettel felmértem, hogy egyszerűen képtelen lennék egy órán keresztül hideg fejjel, tisztán artikulálva sorolni, hogy Weisz Helga 14 éves, Auslander Ignác 43 éves, Grossmann Áron 3 éves, Farkas Anna 21 éves, anélkül, hogy taknyom-nyálam egybefolyatva ki ne borulnék. Mindenkinek joga van megzavarodni, amikor a rá rótt ötoldalnyi névsor közepén sikítva rohanna el, mikor rég kiszáradt a szája és nem kérhet, nem mer vizet kérni, mert tudja, hány napot töltöttek a papírján sorakozók étel-ital nélkül a tehervagonban. A helyettem is helytálló hírességek és közemberek némelyikét hátratámogatták az imaterembe megnyugodni, másokat a jó előre kéznél tartott töménnyel erősítettek meg, megint más elsírta magát nyílt színen. Szipogott, hüppögött nem egy meglett férfiember, a képzett segítők pedig diszkréten (de nem titokban) karolták- kísérték, aki erre igényt tartott.

Kaptam füleseket (vagy dezinformációt, végül is mindegy. Az alapinfo gondolatkísérletnek is megteszi), hogy micsoda felháborodást keltett x körökben, hogy a katolikus továbbá kereszténynek mondott egyházak képviselői miért ültek díszhelyen a megnyitón, de szerintem meg igenis üljenek ott. Ez ugyanis többek között Dokumentációs Központ, azon túl, hogy emlékhely, márpedig mindkettőbe bőven beletartozik, hogy miként viselkedtek ezek az egyházak, vezetőik és tagjaik, amikor tiltakozniuk kellett volna.

A zsinagógát remekül felújították, vagyis én mindig szerettem ezeket a csúcs helyett kupolában tárulkozó tereket, olyan gömbölyűek. Pozitív, hogy odafönt (a női karzaton) a porrajmosnak elnevezett cigányirtás kap némi helyet, de odalent mégis csak megmaradtak a széksorok és a bima. A frissen épített szárnyban konferenciatermek, tárgyalók (bennük nonstop filmvetítés), büfé és szuveníres bolt, persze erős könyvszekcióval. A könyves máris kinőtte a neki szánt helyet, ezen vigyorgok, 3-4 pótasztalon stószolták föl a választék felét (szert tettem végre a régóta vadászott Hugo Bettauer kötetre: Nagyváros zsidók nélkül), de a kínálatban se cigányos, se buzis, se fogyatékos, se vallási tévelyedett, csak zsidó (izraelita, cionista, stb.) tematika található.
A közönség megnyugtatóan vegyes, mellettem lázasan keresnek valami képet egy gyönyörű fotóalbumban, s mikor meglesz: „Mik ezek a cetlik a sírkövön? És a kavicsok? Ugye csak azért kell, hogy ne repüljön el a papír?” – fordulnak a könyvárus lányhoz, aki részletes és türelmes magyarázatba kezd. Hohó! Valódi, hamisítatlan érdeklődők, már megérte idehordani ezt a sok halott szót.

Az alagsorban a Jakab Lilla által megtalált fotóalbumból készült kiállítás egy kis fűszerrel (érintőképernyőn korai légifotók a táborokról by brit hadsereg, ismerjük máshonnan), feketére mázolt falakon, vaksötétben. Itt lesz végképp elegem az áldozatokból. Mutassuk inkább a „bűnösöket”, fejtegetem X.- nek, aki már azt is kénytelen volt végighallgatni, amikor őrjöngtem egy sort a TV-ben nyomatott családon belüli erőszak ellenes kampány miatt. Ott is a rendszeresen összevert nőt és az éjszakánként gátlás nélkül megmászott gyerkőcöt mutogatják a papa/ férj/ pótapa helyett. Miért? Analógiámat félretéve azzal tömöm X. fejét, hogy a zsidót, a zsidóként üldözöttet elég nehéz bárkinek is felismernie önmagában, még ha kendős- csillagos öregasszony fejére is kopizzák a mosolyát a Műcsarnokban egy szemcsés ff filmen – mert ezt teszik, hogy lásd, „te is lehetnél áldozat”. De. Ez kevesekre hat, éppen a szisztematikus népirtás irracionalitása miatt. Az ember még egy autóbaleset résztvevőjeként sem tudja elképzelni magát, műtétre váróként sem, öregnek se, hát még minden országból kizárt üldözöttként, muszosként, orvosinak csúfolt kísérletek hiábavalóan örökre megnyomorított alanyaként. Mutogathatsz nekik akárhány vérfagyasztó felvételt, mert nem így működik az agy. Mert nem és nem tudjuk magunkat belehelyezni a csillagot retiküllel takaró nacsasszony helyébe a piacon (karóráért krumpli), mert csillagot hordani nem normális és pont. Nem és nem képesek elgondolni, hogy harmadnapos hullák között feküsznek a téglagyárban a jelentetlen tetemek fejadagjának reményében, mert hullák között feküdni nem normális és pont. A tisztviselő, aki két kivégzés között ebédelni megy és a kávéjánál tervezgeti, hogy virágot vagy kamásnit vegyen a nejének a prémiumból, az normális. Mert az hétköznapi. Az emeleti lakásért, zongoráért, étkészletért zsidókat feljelentő földszinti kisiparos is normális, érthető, mindenesetre érthetőbb, mint egy gázt okádó zuhanyzó. Na ezért kéne most már lassan őket is, a többieket megmutatni. Lássuk, lássák, hogy benned, kedves szomszéd ugyanolyan irigy indulatok zubognak, mint azokban, kik csak az állomásig segítettek a bőröndöket cipelni, ott lazán vagy sunyin leléptek a kofferrel, benne a remélt részvényekkel, ágyneművel, kiskanalakkal, mert ezeknek már mindegy. És hogy normális helyzetkezelésed okán vagy te potenciálisan vak népirtó. Ha mindig csak az áldozatok végjátéka látszik - merevült sorokba hányva egy szekér derekában, csupaszon - soha nem az odavezető apró lépések, akkor honnan tudnánk felfedezni magukban a lehetséges rosszat? Ha örökké 600 ezer csontsovány hullát mutogatnak kazalba rakva, ellenben soha nem a 250 ezer pirospozsgás csendőrt, aki gondosan lezárta a vagonok ajtaját, mert úgy írta elő a szabályzat? Ha a borotvált éhezőket, soha nem a kétszerannyi fess tisztet a levágott hajhegyeket méricskélve?

Ma éjjel kortárs voltam

Saját ismerőseimet leszámítva rettenetes élményben volt részem a mindörökre átkozott Millenárison, de ezt máshol beszélem el. Vagyis az öncenzúrázott részét. A többi keserűséget egy kuka bánta és a hangszálaim, aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy átölelek egy fát. Banális, tudom én, de már rég belehaltam volna, ha minden elbaszott estét a szívemre veszek.

Szól a dáridó

Nem először hozakodok elő a zajszennyezés új és újabb formáival, vélhetően nem is utoljára. Most a metróban találták úgy valami okosok, hogy a kikerülhetetlen Danubius nekem, mint havonta öt ruppóért utazó közönségnek, élvezetet okoz. Nem okoz.

Írtam már erről a Mancsban, de most lusta vagyok előkeresni, újra fölvarrni még lustább, nincs is jelentősége: ott is az derült ki, hogy végletesen védtelenek vagyunk a közönyből táplálkozó zajártalmakkal szemben. X. volt olyan kedves topicot nyitni a témában, ott minden szükséges hazugság és annak cáfolata kényelmesen elolvasható, nem vesztegetnék erre több szót. Vagy dehogyisnem: elmegy minden egyes baromarcú döntéshozó a jó büdös francba.

Mondja meg nekem valaki, miért jó a vizuális szennyet újabbakkal tetézni. Nem öröm látni az óriásplakátokat, persze, de az legalább kikerülhető. Ha nem akarok Nemzetet vagy hasonlóan színvonalas moziplakátot böngészni a csökkentett világítással (értsd: saját könyv olvasására alkalmatlan fölszereltséggel) közlekedő metróra várva, akkor nem böngészek. De a rohadt rádiójuk elől nincs menekvés, beleordít a fülembe és műoptimista kedéllyel üvölti a Mahasz sikerlistát a pofámba, azt a listát, ami bármely radikálisabb államban a kivégzési jegyzék alapját képezné royésádámostul, kopasz reggie- imitátorostul, szöszi fitnessbajnokostul. Jó. Nem akarom őket kivégezni, ha arra kerülne a sor, de nem lehetne valahogy kihagyni az életemből ezt a mocskot? Senkire nem töröm rá az ajtót, ha ilyesmit hallgat, de ne kelljen már eltűrni a legbalkánibb metróban szuszakolódva, jó?

Hogy ne csak a szám járjon, megkerestem a Fogyasztóvédelmet, a budapest.hu –t, pár napilapot és persze a BKV- t (aki milliókat költött ezekre az átok hangszórókra, jelzem), de válasz persze sehonnan. A fülük botját sem mozgatják. Biztos nem hallják, mert a metrón ülnek.

Sunyibamenés

Újabb vérlázító csonkításról vagyok kénytelen beszámolni, már magam sem élvezem, csupán dokumentálom. (Eredeti, tönkrevágott.) Szerintem és apám szerint most már arról kéne ütős kis összeállítást alkotnom, hogy mégis miképpen teszik tönkre szűklátókörű, ostoba, hímsovén olvasószerkesztők a sajtóban előforduló nők érzékeny, árnyalatos, töltelékjelzőzött írásait, mert persze nem csak az én kisded beszámolóm esett a macsó szerkesztési gyakorlat áldozatául, hanem a többieké is. (Töltelékjelző a kedvencem hovatovább.) A löttyedt hímtagok nyálkás vonaglása pedig egyre inkább irritál. Mindegy. Ez se egy olyan háború, ami még az én életemben lezárulna, addig csak gyűjtöm a muníciót itt a komód alsó fiókjában, kedves kisunokám.

Lakógyűlés

Nem hittem teljesen, de volt bennem egy dévaj bizakodás, hogy az elmúlt 14 (-) év csak finomított valamit a közösségi események folyásában, különös tekintettel a vitakultúrára, gyűlések levezetésére, egymás végighallgatására, szavazati jogra és sorrendre, stb. Nos, nem. Tévhitemnek köszönhetően ugrottam az időben két hátraszaltót. Elsőre csak a hatvanas évek Magyarországáig, aztán amikor az egypártgyűlések leírására használt jelzőim elfogytak, ugrottam még egyet egészen Cro Magnonig (persze, miért őket bántom), de talán érzékelhető a rökönyödésem. Kezdve onnan, hogy a pénzért megbízott házképviselőnk bitorolja a levezető elnöki tisztet. Hagyján, hogy nem felel meg, mert tisztában sincs, nem is tudja, nem olvasta, soha nem hallotta, mi lenne dolga az elnöknek, de jogsértő. Címet gyűjt? Nyomtassa névjegyére, hogy elnök, mit érdekel, de legyen már tisztában például a percek, a napirendi pont, a szómegadás és megvonás fogalmával. Jogával. Kötelességével. Nyüszögve szenvedek egy ipari szakközép tantermében tartott testületi gyűlésen, ezt egyik tanárom sem rajzolta oda a rám váró pokol egyébként színdús jóslatába. Mit vétettem én? Azon túl, hogy meg akarom vétózni egy humbug cég tetőgyarmatosítási törekvéseit, amíg 1. nem ismerteti részletesen ajánlatát a képviselőjük 2. nem olvasom el a szerződéstervezetet 3. nem olvassa el drága pénzen tartott ügyvédünk a szerződéstervezetet 4. nem vitatjuk meg előnyeit- hátrányait. Ehelyett mi van? (üstök, nyilván és forróság, ha hihetünk a leírásoknak) megszavazzák. Látatlanba. Egyöntetűen. Most már értem, miért működött itt el nagyszerűen a kommunizmus hazai alfaja évekig.

Forgó gyomorral, berekedt torokkal és vérben úszó szemekkel kiszököm egy meggylére a nagyszerű iskola aulájába. Veszek mély levegőt is, aztán vissza. Egészen pontosan 2351 forintról vitáznak itt a kriptokomcsik, kriptonácik, nekem mindegy, élő buták egy 8+ 2 milliós költségvetés hangyafasznyi tételeként. Nem egészen 43 perce. Végül is, igazuk van ezeknek a vén trottyoknak: hova is sietnék.

Aztán fölhorgad bennem a józan ész, visszahúzódik a belátás (aka lustaság) és felvetem a szelektív szemétgyűjtést, kisvártatva a vízórák égető problémáját, nem sokkal rá van pofám a bogárirtás mibenlétét firtatni. Megint csak a harmadikig lesz vegyszerezés (milyen vegyszer?), tehát napokig taposhatok a kitines hullák gusztustalan szőnyegén a kapunknál, ráadásul minden túlélő példány fölszalad a nyolcadikig, de hozzánk biztosan. Ez nem téma. Az áramszünet se téma. A 2351 forintos villanyszerelési számla téma. Nem is tudom, mit hittem. Hogy majd itt a soron összeállnak a házak (kapunként 88 lakás, van kapu 14) és beadványban kérlelik a hivatalosságokat, hogy zajcsökkentett busz járjon az utcánkban, ha lehet? Ezt gondoltam. Hiába gondoltam, mert két őszes úr fojtogatja egymást az iskolai padokat törve. Miért fizessen ő havonta 2 forint 12 fillért a lifttakarításért, ha nem használja a liftet, mert az elsőn lakik. A másik meg hogy miért fizessen évente 2000 forintot a szemétledobó tisztántartásáért, ha soha nem dob le szemetet. Demokrácia? (Tudjátok, ami nincs magától, hanem működtetni kell), ugyanmár. Annak van igaza, aki erősebb hangon üvölt.

Tajtékpipa helyett

Tanulmányok írogatásával, hátterezéssel, Mamám vadiúj vasának hegesztgetésével és a rohadt masina ide-oda fuvarozgatásával múlatjuk az időt. Az nyilván durva hardverhiba, ha a netre csatlakozva alapjáratra butul a képernyő, lekapcsolódáskor meg lefagy az egész cucc, nem? Képernyővédőnél is lefagy. Akkor is lefagy, ha rondán néz rá a banánfa. Szegény X., édes hősöm. Derekasan küzd az xpvel, bár olyant még ő se látott, hogy az alaplapba legyen forrasztva a videokártya meg egy hálózati is, csak minek. Ki se lehet iktatni. És szegény Mamám is: vesz sokszázezerért csudajó gépet, az meg nem működik sehogyse. Úgy van ez ebben a hazában, hogy a számlára, a garanciajegyre, vagy valahová odaírják apróbetűssel, hogy csak olyan merjen csúcstechnikát vásárolni, akinek akad a családjában zseni. „A házi bütykölő nem szériatartozék!” – ez van odaírva, esküszöm.

Azzal melengettem magam a formattálás- sorozatok közben, hogy legalább Öcsémék jól elvannak, várják a gyereküket, rékliket vasalnak, kispárnát hímeznek, felhőcskéket festenek a kiságyra, vagy mit tudom én mivel kell ilyenkor készülődni. Hírek nem jöttek tőlük, még hézagosan se, eltűntek a balfenéken. Ebből gondoltam, hogy náluk minden OK, virágos, napfényes. Éppen beterveztem a következő 5 évre, hogy magam is kismama leszek, áldott állapotú, de ha lehet inkább kispapa, annak még kevesebb a dolga, csak pocakokat simogat naphosszat és tajtékpipát szív. Erre látom, hogy Öcsém maga után húzza a beleit, még ruhácskákból való címkevagdosás is szerepel ezer tételre rúgó teendői közt. Azzal még magamat se kényeztetem soha, pedig engem is birizgat a nyakamnál mindig. (Remélem, nem személyesen szereli be a vízmelegítőt.) Fuccs a rózsaszínben kidolgozott kispapa- képnek, elmenekültem gyorsan felesége blogjára, aki viszont teljesen megható álmot látott, vagy minek hívják az analízisben lelt képeket. Csak azóta tudatosult bennem, hogy milyen könnyedén járkálok ki és be a saját méhemben, amióta tudomást szereztem a módszer tudományos vetületeiről dr. V. révén. Illetve az is mostanában tudatosul, hogy másoknak ez egyáltalán nem ilyen magától értetődő gyakorlat. Újabb megmagyarázhatatlan tapasztalatra akadtam tehát, melyben férfiak és nők vállvetve hirdethetik hitetlenségüket. Elkanyarodtam. Nem érdekel, mások miben hisznek, nem érdekel az analízis tudománya, se a birizgáló ruhacímkék, se a tuningra váró kazán. Az érdekel egyedül, hogy nekik hármuknak olyan jó legyen, amilyet csak elbírnak.

Titkos helyek

Ha az esemény tizedannyira ipari lesz, mint a környék, nagy baj nem lehet - ilyeneken lehet morfondírozni odafelé menet. Idővel jön a lappangó gyanú, az enyhe, majd a nyüszítő kétségbeesés, a végén meg a meztelen pánik, amikor a nagy nehezen felfedezett Gubacsi út szó nélkül véget ér a 40. szám körül, pedig nekünk a 95 kéne. A vidék láttán Kafka kacagva szaladna haza Prágába főkönyvelni, Tarkovszkij a Sztalker újraforgatását fontolgatná új helyszíneken, Békovács Ernő pedig, a hatvanegy éves, rokkantnyugdíjas szerszámkészítő a munkában és uralkodásban töltött hosszú évtizedekre gondolva káromkodna ordenárén. Egyre valószerűbb a feltételezés, hogy a Gubacsi útnak csak egy vége van, később talán annyi se, örök szakasszá változott, végtelen középpel. Csak menni lehet rajta, és a kezdete valahol a Lurdy Ház környékén, ahol egykor boldog fogyasztózombik döntötték magukba a szombat esti kábulatot (pohárból vagy a multiplex vásznáról, egyremegy) fekete lyukká implodálódott a messzeségben. A környék további jellegzetessége, hogy akárhány villamos nyikorog el a fülünk mellett, felszállni teremtett lélek nem mer, hiszen ki tudja, hova vinne, itt minden villamos utolsó járat. Fél tizenegy felé már az se lenne igazi meglepetés, ha vízszintesen rezgő fejű démonok zsizsegnének bennük az üveg mögött.

Ez egy beszámoló. Igen jó helyről tudósít, és hiába érezzük, hogy a 23as villamos például pont ott áll meg, mert tényleg ilyen a hangulata. Egy város addig élhető, amíg léteznek térképen nem szereplő részei, amíg lehetséges a felfedezés, az utcák közt elveszés, a céltalan bóklászás, az „Ember a földön!” öröme, amíg nem minden gyárépületet és szunyókáló udvart épít be az üvegacél bizonyossága. Gondolj bele, neked milyen melengető emlékeid vannak egy-egy bejárt városról, ha nem pont azok a rejtekek, szögletek, búvó teraszok, szemérmes terecskék, amik nem szerepelnek az útikönyvedben. Sose bizsergetett meg belesni egy virágos udvarra Barcelonában? Átmosolyogni a kőfalon Skóciában? Távolról sóvárogni Hollandia függöny-nélküli ablakai előtt? Kalandnak megélni egy kerületváltást Párizsban? Ugyan. A város falvakból áll, és minél több saját falu lélegezhet benne, annál jobb.

Álmot láttam

Rettenetes álom volt. Azzal kezdődött, hogy vasmarkok szorították a vállam, csuklóm, bokám és lerángattak egy vizes pincébe. Valahonnan tudtam, hogy ez egy irdatlan épület alagsora és ez a penészes luk csak egy az ezer penészes luk között, de ez nem nyugtatott meg. Az acélajtó döndülése után plafonból csupasz villanykörte, falból rozsdás vízvezeték lóg, körben vaságyak matrac nélkül. Nem, két ágyon van matrac, inkább szalmazsák, amolyan szétrothadt, obligát gyanús foltokkal. Azon a két ágyon megmozdul a lehurcolás hangjaira négy nyomorúságos ruhakupac, eddig film, jó. De a négy nyomorúságos ruhakupacból sovány nők lesznek, tetűtől varas fejjel, rühektől rágott bőrrel, kiálló csontokkal, összes kellékkel, és nekilátnak óbégatni. Szárazra repedt szájuknak kell némi idő, mire hangok jönnek ki onnan, de idővel megértem, hogy érettem sírnak. Hogy engem ne, jaj, ne. Ekkor ijedek meg. A vasmarkok közben leszíjaznak egy priccsre, egyikük képen töröl, hogy hangosan koppan kirepülő fogam a falon. A sovány nők, kiknek lilásra dagadt hús feszül csupasz combjaik közt, és szemük fekete lyuk, csak kárálnak tovább. Nincs már mit veszíteniük és ebből megértem, hogy nekem sincs. Mitől lennék én kivétel. Fekete kút most már az én szemem is a rettegéstől.

Az egyik martalóc markába röhög, aztán markába szar és betömi sikoltozó számba a gőzölgő halmot. Röhög is, én fuldoklok, öklendezésem feldühíti. Ököllel esik nekem, vért fakaszt, ahol ér. Homlokon, hason, járomcsonton, mellkason, undorító hangon pufognak húsomba az ütések. Csuklóm diszkrét roppanással törik szilánkokra az ágyvashoz kötözött bőrszíj béklyójában. Ez már csak nyögés részemről, minőségében más hang, így az arctalan behemót rámnehezedik, teljes súlyával rajtam van, liheg a pofámba, bűzletes levegő, nyirkos bőr és valami hideg vasat tuszkol belém. Erre, az éles fájdalomra riadok fel, percekig, órákig lihegek a sötétben, nem merek villanyt gyújtani, mert mi van, ha a dohos pincefalak vesznek körül, a sikoltozó, pokolmély szemű nők, a vakarózó őrök és nem a puha párnák. Idővel nyugszom, elkeveredek Iksz lélegzetével, hozzábújok, bevackolom magam, de a kezem, a kezem a fenekemen, óvón. Aztán visszaalszom.

Új álmomban már nem én vagyok a meggyötört. Rémületemre Ikszet kínozza három megtermett hústorony, a szemem előtt erőszakolják halálra. Nem tudom nézni, miközben látom. Kisfiúsan gyűrődő nyakát is látom (pocoknyak, szerelmem tárgya), közben tudom, az eszemmel tudom, álmomban teljes és jeges bizonyossággal tudom, hogy most az embertelen kíntól ráncolódik hurkákba, nem a nevetéstől. Ez az eszem sokáig nem is hagyja, hogy halljam Iksz hangját, aztán sor kerül erre is, és ahogy nézem az ölést, úgy erősödik fülemben a sikoly. Vér szivárog a fülemből, ezt is látom, mert ez álom, hiába nem látnám soha a fülemet élőben, pláne az onnan csobogó vért, mert most azt is látom, hogy mik, milyen rögök szakadnak ki az agyamból a sikoltozástól, és hogy milyen eres dorongok szakadnak bele Iksz elomló belsejébe.

Mikor Iksz meg van halva az álmomban, még mindig olyan erotikusan hosszú a szempillája, mint máskor, ez nem is halott Iksz, erre gondolok, aztán szívnám vissza az agyamba, mert a hústornyok is észreveszik: mozog. Van még benne élet, örülnek ennek valamiért, és újult erővel esnek neki, ennek a féltett- becézett testnek. Ugyanaz történik most is, csak még rosszabb, mert a konyult farkak nem bírják a strapát és mindenféle rémületes eszközt vetnek be a kínzásra (aminek nagy részére nem emlékszem szerencsére, a többire meg nem merek). Minden egyes szeplőnek, minden párás zugnak, minden bizalmas ráncnak nekimennek vasalt csizmával, neki szálkás deszkával, neki lucskos tenyérrel, szálkásra hagyott dologi eszközzel. Elhányom magam, ők röhögnek, Iksz szeme csukva, de szemhéja rezeg, erre fölébredek. Kirohanok a budiba élőben hányni, aztán hajnalig vacogok a derengő fényben összetörten és közben gyűlölöm magam, hogy nem mentettem meg álmomban, aztán meg azért, hogy rátestáltam a kínt Ikszre, ahelyett, hogy én szenvedjem el. Mire fölkel a nap, rájövök: ezerszer gyötrelmesebb megkínozva látni, akit szeretek, mint saját magamnak elviselni a tortúrát. Ennél már csak az lehet rosszabb, ha ő éli át ugyanezt, ha ő látja az én megaláztatásom, én meg látom őt, ahogy lát engem vérben. Ezzel megyek zuhanyozni. A vízben rózsaszínre hígult vérpatakok, de szerencsére csak a kiharapott szám az.