Ördöngösség

Flash koncerten voltunk a Trafóban. Pontosabban a Subbacultcha szobadiszkó partiján, de a lényeg egyértelműen a Flash volt. Két pohár között sikerült megnyugtatóan rendezni Barcs Mikivel a szigeti fellépésükhöz visszanyúló pornóvitánkat. Megállapodtunk, hogy legközelebb meleg pasipornót vetít a háta mögé, abban - szemben a mind általánosabbá váló, mondhatni szokványos pornóval - akad még provokatív erő (pláne ilyen összetételű közönség előtt). De az is lehet, hogy ezentúl a növényi, úgynevezett vegetatív pornót népszerűsíti, vagyis mire képes egy répa a kaktusszal.
Az est érdekessége a totálisan benyomott Buczó volt, mert tőle az ilyen szabadosság merőben szokatlan. Talán ezért is bátorította a közönség üvöltve és hörögve, amikor bizonytalan ámde célratartó mozdulatokkal lenyúlni igyekezett az énekes pillepalackban becsempészett és több évtizedes rutinnal kidekázott rozé fröccsét. Sikerrel, bár senki nem tapsolt egy ilyen ronda elcsaklizásnak.

Az ehhez hasonló izgalmas fordulatokat csupán oldalról, mintegy diszkréten visszahúzódva figyeltem, de ez sem mentett meg a mindenhol nagy számban fellelhető közlékeny embertársaim kapcsolatteremtő kedvétől. Egy bátor vállalkozó megmutatta nekem a nyelvébe ékelt hegyes fémdarabot, bár én nem szólítottam föl erre, sőt, a szeg alatt gyülemlő gennyre sem voltam kíváncsi, de nem kérdezte, csak mutatta. Éppen a hasáról ráncigálta föl az ingét további testközeli élmények reményével kecsegtetve, amikor egy melák fotós bekönyökölt közénk. Így marad örök titok, hogy csupán egy begyulladt köldökkel kellett volna szembesülnöm vagy egy kicifrázott hímtag látványától fosztott meg a lökdösődő.
Aki egyébként nem tétovázott és a csaposra várás üres perceit kihasználva úgy vélekedett fennhangon - közben kitartóan fixírozva a fülemet és egyből lecsapva az öngyújtómra, ez utóbbira háklis vagyok -, hogy az ilyen helyeken egy jó bula sincs. Nem vettem sértésnek, lévén nem vagyok bula, egyébként is lekötöttek féltett öngyújtóm visszaszerzésére tett tétova kísérleteim. Elvéreztem volna a csalódott fülnéző uralta csatamezőn, ha nem érkezik idejében egy puffadtra tömött zsebű kordbársony zakós figura.
Ő azt fejtegette hosszan, a lehetőségekhez mérten cizelláltan, és valami félreértés folytán egyenesen nekem, a gyanútlanul álldogálónak címezve, hogy mennyire felháborítja őt, mint rendes adófizető állampolgárt, aki ebben a minőségében joggal támaszthat igényt a fogyasztóvédelem markáns fellépésére, hogy – itt vártam a reggeli ital megemlítését, de nem – felerészben sütőporral keverik a kokaint. Megnyugtattam, tőlem aztán távol áll minden efféle rangomon aluli machináció, de nem hitt. Lassuló ütemben ingatta lehajtott fejét, és azt figyelte hogyan csorog rá a nyála kockás sáljára. Én is azt figyeltem. Forgott a gyomrom. Még egy kis ondó, hányás és véres vattakabát hiányzik az estéből, töprengtem megrendülten, de nem kevés nosztalgiával.



Agyam hátsó felében pedig arról értekeztem öklendező valómat elnyomva, hogy igazán szerencsésnek mondhatom magam a párválasztást illetően. Nem tudom, kikből válogatnék hálótársat ilyen felhozatal mellett, ha nem a nők közül. Szemrevételeztem hát őket is, méghozzá szakértő szemmel – hogyne, magam is nő volnék, előttem nincs titok – és azonmód kiábrándultam. Becsülendő, hogy a csajok ugyanolyan tántorgó járást produkálnak, ugyanolyan mosdatlanok és ugyanúgy szimmantanak, mert mire jó az emancipáció. Más kérdés, hogy nem csak ebben mutatnak egyöntetű egyformaságot. A segglukig kilógó tanga divatja mára mindent elöntött, a télen-nyáron csupasz has nem különben, és akkor a nyakig föltolt mellek gusztustalan látványánál még nem is időztem. A csajok uniformizált kinézete alapján egész egyszerűen eldönthetetlen, hogy punk koncerten vagyunk éppen, altés összejövetelen vagy puccos közgáz-parádén, mindenhol és minden időben ugyanolyanok. Egy támpont azért akad, de ez is inkább az életkorbeli eligazodást segíti: 17 év alatt ijesztő rendszerességgel okádnak a budiban, afölött már tapasztaltabbak, viszont keskenyebbre van tépve a szemöldökük és festettebb a hajuk. Ilyen körülmények között nem csodáltam, hogy a pasiadag rám, a kinyúlt pulóveres, dús szemöldökkel tüntető és szabályozatlan fogazatú különcre fanyalodott, bár a tény nem boldogított cseppet sem.

A kokainpiac megbízhatatlanságán kesergő, éber pillanataiban nyálcsorgató emberem hirtelen fölhorgadt, irányomba fókuszált, majdnem jobb mellembe kapaszkodott, de végül sikerült helyettem a pult peremébe markolni - nem is csodálható ilyen fokú koordinációs zavar azokkal a pupillákkal, amilyenekkel rám meredt – majd úgy nyilatkozott, hogy átáll a gombákra. Nem találtam alkalmasnak a pillanatot a különféle hatóanyagok összetétele, dózisa, alkalmazása, előnye- hátránya és további összetett kérdések megvitatására, mert Barcs hirtelen úgy mutatta be Padrét a sötét színpadról, mint pici ördögöt és hangjában irigységgel kevert csodálat rezdült.

Ez már több mint gyanús. Ijesztő. Apám ördögfiókának mondta, Onagy ürdöngös kisemberként emlékezett róla, Mihi egyenesen a megtisztelő Kisördög becenevet ragasztotta rá, most meg Barcs jön ezzel a pici ördöggel. Kell abban lennie valaminek, ha meglett férfiak egymástól függetlenül rendszeresen leördögözik az ember pasiját. Van is.

Pályázat b+

Elhatároztam, megpályázok az NKÖM maszatolós rendszerében egy csekély összeget, cserébe ívre pontosan leadom, amit kérnek. Minőség nem számít. A kiírásból kisült, hogy jó lenne nekem a szakma neves képviselőitől ajánlást szerezni. Nem kötelező, de jó lenne. Hogy mi a görcs a szakma ebben az esetben? Én is ezt kérdeztem az ifjú titánoknak e célból fönntartott telefonvonalon egy – szerintem mindenképpen alvadt marhavér színű hajjal és aranykarika fülbevalóval létező – közalkalmazott Icukától. Nem tudta. Én sem tudom. Nomost. Aki íróembert nem sokra tartok, azzal így vagy úgy, konkrétan vagy szekértáborában sikerült összevesznem a "berkekbe és lelkekbe gázoló" tevékenységem alatt. Ból kifolyólag. Akit meg tartok is valamire, azt nyilván nem zaklatom ilyen hülyeségekkel. Meg miért is kellene nekem efféle ajánlás? Ez mégsem olyan, mint referenciát követelni az árajánlat mellé egy közbeszerzési eljárásnál. Amihez ugye tudni kell a konkurencia ajánlatát, erősségeit, gyengébb oldalait. Vagy akkor most sakkozzak, hogy XY közutálatnak örvend ugyan, de az unokaöccse ott csücsül a kuratóriumban? Vagy azt is tudjam mindehhez hozzá, hogy gyűlölik egymást az unokaöccsével? Esetleg azt is, hogy az öcs éppen amiatt utálkozik, mert anyagilag kiszolgáltatott a nagy öregnek, ide is ő ültette be, szívességet vár érte cserébe? Kell nekem mindezt tudnom? Frászt.

Nedvek

Hurcolom magammal a Nők a csúcson című interjúkötetet, bár ez tipikusan az a könyv, amit nem javaslok nyilvánosan olvasgatni. Néhány szexuális fantázia igazán lenyűgöző, hogy ne mondjam, elragadja a dolgozó nő agyát (szinte az egyetlen erogén zónáját), aztán kirepíti a metróból jó messzire, hogy sisteregve enyészik mögötte a rögvaló és a csukódó ajtók. Mert mi történik. A dolgozó nő ajka olvasás közben elnyílik, szája szélén édes nyál csordul, altestét meleg hullámok cirógatják, mellei ágaskodnak, szeme felragyog, íriszén ködpászmák úsznak át, ő maga egészében finoman liheg. Aztán föleszmél a Kálvin térnél, szedné össze magát, térne vissza a metróbűzbe, nyargalna lépcsőn, kerülgetne fostos alakokat. És ekkor hasonlóképp ragyogó szempárra lesz figyelmes, ez a nézés őt nézi, a hozzá tartozó száj buján, mindazonáltal mélységes megértéssel vigyorog. A szembelány kezében ugyanaz a kötet. Szép lenne, ha ugyanott lenne nyitva, de azt azért mégsem. A buja vigyor tulajdonosa kedvesen biccent, ölében megemelinti a könyvet - üdvözlés és tisztelgés egyben, mikor láttunk ilyet utoljára - a dolgozó nő pedig nem érez se szégyent, se rajtakapást, se semmi rosszat vagy szegényeset emiatt, hanem színtiszta eufóriát és cinkos összetartozást. És látá, hogy ez a kedd jó. És megnyugodva lapoz. És baszik leszállni.

Köz, tér

Ma mindent elolvastam Telekiről, ami papírmentesen hozzáférhető. Mert nyilván nem a gazdatüntetés-sorozat áll középpontban, hanem hogy legyen-e a fővárosnak újabb pasiszobra, most éppen erről a Telekiről, amikor még Semmelweisről sincs (se Hugonnai Vilmáról, de ezt most hagyjuk). Közben félkézről felmerült, hogy a népegészségügy jobbítását célzó program névadójával, bizonyos Johan Bélával is gondok vannak. A Sztójay-kormány belügyi államtitkáraként vagy megmentett egy csomó zsidó orvost, vagy éppen ellenkezőleg, segített deportálni őket. Ki tudja mi az igaz? Senki, mert senki nem kutatta, vizsgálta. Repkednek a hírek, vádak jócskán, cáfolat alig. Némi óvatos értetlenség. Persze az egészségügyi programban messze nem ez a Johan faszi a legnagyobb gond, de miért is beszélnénk valós kérdésekről. Én se akarok.

A szobrok tehát. A Lenin-, Marx-, Kun Béla-, ifjúmunkás-, proletár- és katonaszobrok elég jól elvannak odakint Tétényben, ahol összegyűjtötték őket, meg a többi is szerte a régióban. Amíg nem voltak karanténban, bizony jól jöttek kamaszkori randevúkhoz, első csókokhoz (szó, mi szó, máshoz is, az a gránát testük micsoda szilárd egy alap). Sokak ifjúsága rögzült a márványban. Ki nem szarta le, hogy melyik nagyságnak dőlt az engedékeny kedves, ha végre felhúzta a szoknyáját/ lehúzta a sliccét. Nem a harmatos tapogatózások lennének a fontosabbak? Csak az a lüke, papírízű történelem?

A Nobel- díjasok is vidáman áznak a saját tematikus parkjukban. Nincs ezzel semmi gond, mintha szabadtéri múzeumban lennénk: ott a pofa, prospektusból vagy feliratból megtudható amit tett. Gyufát vagy atombombát, könyvet vagy vitamint. Forradalmat vagy terrort, esetleg mindkettőt.

A szétszórtan felbukkanó ilyen-olyan hírességek torzóit nem gyűjtötték egybe, nem is feliratozták. Bokor mögött, fák alatt gubbasztanak elfeledve, vak szemeikkel névtelenül sírnak a Margitszigeten - egyáltalán, ahol van még fa – kényelmes utánpótlást biztosítva a színesfémből élőknek. Nincs viccesebb, mint egy bajszától megfosztott múlt századi kritikus, vagy egy tragikus ember könyéktől csonkolt karral. Az utcán álló alkotások között van, akit rendszeresen leöntenek festékkel (Károlyi), akit csak lefújnak (Lukács György), akit békén hagynak (Nagy Imre), akit fényesre simogatnak a babonások (főleg a Várban) de a Kiskirálylányon kívül senkit sem szeretnek. Nem véletlen.



Ami az egyéb úgynevezett köztereket illeti, ott általában monumentális, semmit mondó kőhalmokra szarhatnak a galambok, legyen az száraz kút, négyméteres sárkányölő, kőkereszt vagy Duna- parti kavicshalom, lényeg, hogy ne legyen emberméretű, főleg ne legyen emberközeli. Vannak jó példák, mint Mikszáth az ő terén, Anonymus a Városligetben, Sissi a Rác kertnél, meg egyebek, mert rájuk még föl lehet mászni, közelről szemügyre venni, arcukba lesni. Óriásaink a Hősök terén viszont elérhetetlenek, és külön sértő, hogy nincs köztük nő. Bezzeg a Gellért hegy tetején, de arról meg senki nem tudja, hogy kicsoda. Talán az örök szakácsművészet emlékműve azzal a bazi nagy babérággal. Több királylány kellene és kevesebb történelmi alak. Több hétköznapi teremtés, mint a székesfehérvári piac mellett az a néni, vagy Pozsonyban a munkás, Amszterdamban a teknősök, és kevesebb vitatott személyiség. Több irónia, móka és több kedvesség.



Ja, Teleki: ha ragaszkodnak további unalmas- kalapos férfialakok bronzba öntéséhez, ám nyugodtan szoborják meg. (Lehetne persze egy realisztikus Öngyilkosok Parkját is létrehozni Széchenyitől Csengey Dénesig, Telekitől Szécsi Pálig, sok kötéllel, pisztollyal, kiömlő történelmi agyvelővel, száradó patak vérrel. Kérdés, hogy a lassú halált választó iszákosok beférnének-e oda.) Teleki szobra sokat már nem rontana ezen a városon, csak írják rá, öntsék betonba, véssék a talapzatba, hogy mi köszönhető neki. Többek között egynémely emberirtó törvény meghozása. Kádár dettó. És mind a többiek.

Könyvek, zenék

Padrénak olcsó bejárása van a Szabó Ervin könyvtárba, ellát minden jóval. Itthon megnézem a fszek.hu katalógusát, keresgélek vígan, válogatok kedvemre, aztán savanyú pofát vágok, ha a státusznál kiderül: nem csak hogy nincs bent, de kizárólag a XX. kerületi eldugott gyerekkönyvtárban lelhető fel a kinézett példány. Az mondjuk pozitív, hogy itthon is utána tudok nézni mindennek, sőt, webes felületen meghosszabbíthatom a lejárt kölcsönzéseimet. Az negatív, hogy a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető naprakésznek a számítógépes nyilvántartásuk. Az vicc, hogy minden egyes picsányi kiskönyvtárba külön-külön be kellene iratkozom, külön-külön súlyos ezrekért, ha minden – Ervines katalógusban szereplő – könyvhöz hozzá akarok férni. Mert akkor még nem szóltam az OSZK-ról, az országgyűlésiről, meg a többiről. Az is vicc, hogy az előjegyzésbe vett könyv megérkeztéről csak és kizárólag levelezőlapon hajlandóak kiértesíteni, e-mailben nem.
Az előjegyzés 200 forintot kóstál és Padre most először vette igénybe ezt a szolgáltatást. Úgysem találjátok ki, melyik könyv érte meg neki: Kurt Cobain életrajza. Magyarul A mennyeknél súlyosabb címmel jelent meg (Charles R. Cross: Heavier Than Heaven–Cartaphilus, 2003) és az már csak itthon derült ki, hogy Barangó és Moldován szerkesztette, mert vannak még meglepetések. Mindenesetre jó alkalom ez végre fölrakni Öcsém műfordítását, olyan régen ígérgetem magamnak, olyan lusta vagyok. Nagyon meg tudtam érteni a népek Nirvana- őrületét mint ahogyan a Doors, Beatles, Madonna, Take That, Kozso iránti őrületet is mélyen meg tudom érteni. Nekem is volt ilyen, csak más zenékkel, de az érzés attól még ugyanaz. Persze, ha ezt egy kamasz hallaná, kiherélne, ahogy én is azonnal a gyomrába léptem volna a buta és cinikus fölnőttnek, ha annak idején ilyet mond nekem. Szóval nem hangoztatom a megértésem, jobb így. Néha sajnálom is, hogy zenéktől + a köréjük épített imidzstől már régóta nem tudok katartikus lázba esni. (Tudok mástól.) Padrét is megértem, hogy Cobain életrajzát falja a kötelező olvasmányok helyett, de ha még egyszer meg kell hallgatnom az In Utero-t elejétől a végéig, sikítok.

Szóval a könyvek. Érkezett egy, Pálinka és más nemes párlatok címmel a Tamás testvérpártól. Tehát ha valaki meg akarja tudni, hogyan készül házilag a fokhagymapálinka, a porosz medvefogó, a kökénylikőr, az izlandi pálinka, vagy bármi ilyesmi, az most szóljon. Én mézeset fogok készíteni, mert 1. tél van 2. Padre édesszájú 3. ahhoz van itthon alapanyag.



Megérkezett hozzám az ostoba Georges Bataille tévútjainak gyűjteménye, ezúttal az erotika tárgyában. „Elvileg a férfi éppúgy lehet a nő vágyának a tárgya, mint a nő a férfié. Ennek ellenére a szexuális életben az első lépést leggyakrabban a férfi teszi meg. A férfi kezdeményez, a nő pedig képes felébreszteni benne a vágyat. Helytelen volna azt állítani, hogy a nők szebbek vagy kívánatosabbak, mint a férfiak. De passzívan, a vágyat felkeltve megpróbálják elérni a közösülést, amit a férfiak, kitartásukkal, el is érnek. A nők nem kívánatosabbak, hanem felkínálkoznak a vágynak. Mint tárgyak kínálkoznak fel a férfi agresszív vágyának.” Ennyi tömény faszságot utoljára az országomat értékelő beszédekben láttam (meg Hippokratésznál, Galénosznál, Lukácsnál, Mórus Tamásnál, Kálvinnál, Schopenhauernál, Freudnál, Jungnál, stb. stb.) Csóré Bataille tata, biztosan egész életében nem dugott egy jót, de akkor is arcpirító szégyen ilyeneket papírra vetni 1958 Franciaországában. 15 évvel Simone Weil halála után, baszkikám. És majdnem tíz évvel azután, hogy Simone de Beauvoire közzétette a Második nem című tanulmányát. Nagyon súlyos, szóhoz se jutok.

Mellfóbia

Az előre be nem jelentett hóesés alatt elolvasgattam mindenfélét, amikre eddig nem került sor. Így futottam bele a Zengőn fagyoskodó civilekbe, a disznózsíros zacskókkal védett izraeli buszokba, a rabszolgává kényszerített görögökbe, és Janet Jackson mellébe. Kíváncsi voltam, hogyan kommentálják kül- és belföldi fórumokon ez utóbbit, ha már nézőcsúcsot döntött a csaj, ha már keresettsége lazán lenyomta az ikertornyokét.

Az angol nyelvű portálokon hebegő felháborodást tapasztaltam enyhe rasszista felhanggal. Megszentségtelenítésről sírtak, a sport eszméjének sárba tiprásáról, pénzhajhász ribancról, gátlástalan némberről, aki ráadásul ronda. Publicisztikát alig láttam, de az a néhány ugyanerről szólt. Itthon nem sok mindent találtam, pedig rákerestem bőszen. A hazai fórumokban nem volt jellemző az amcsi prüdéria, viszont ugyanolyan kényszeresen magyarázgatták a részleteket, keresték az igazságot, hogy akkor megbabrálták-e előre a ruhát, kitervelt akció volt-e és hogy milyen módszerrel applikálta mellbimbójára azt a fémet az énekesnő. Közös elem - tulajdonképpen a végső érv - mindenhol az volt a mutogatás elítélésében, hogy a nő ocsmány, a melle ocsmány, ilyet közszemlére tenni külön sértő. Elképedtem ezen, aztán megnéztem, mit alkottak véleményformáló nagyjaink a témában, és még jobban elképedtem. Összesen két megszólalót találtam, UP-t és Szilyt, utóbbit többször. Szánalmasan fityegőnek látta Janet mellét UP és Esterházyval takarózva (karöltve) aljasul beszólt az összes többi nőnek, hogy “az irodában dolgozó nők melle milyen bánatosan lóg, és aztán a mell-lógás mérésének legnépszerűbb módszerét, a ceruzás módszert ismerteti”. Szily, ha lehet, még nagyobb csalódás volt, hiszen napokig nem bírt megbarátkozni egy fél cici látványával. Hervasztó műmell és kis szilikondomb első ijedtségében, és továbbra is hervasztó, de immár egyenesen bőrzacsakó a megfontolt véleményben. Az egész ügyben nem az lepett meg, hogy a jenkik cenzúrát vezetnek be és törvényekben kívánják szabályozni a trágárság és obszcenitás megjelenését, mert tőlük ennél több nem várható, hanem a mi talpraesett, karakán férfiaink öntelt szemlélete. Számukra az a legnagyobb bűn, ha nem egy általuk elfogadhatónak ítélt emlőt mutogatnak, hanem egy szerintük lógósat. Ezt gondoltam először. Aztán arra jutottam, tökmindegy, milyen dudákkal kellett szembesülniük, maga a szabaddá tett mell látványa váltott ki belőlük páni rémületet és ezért mondják löttyedtnek. Érthető reakció: ha nem olyan nő mutogat, akinek ők, a felfuvalkodott férfiak ezt megengedik, esetleg erre kényszerítik, jól vagy rosszul megfizetik, akkor az a némber csakis bányarém lehet a rajta lógó tartozékokkal együtt. Ők ugyanis tudják mi a szép, és egy szabadon föltárt, provokatívan közszemlére tett női testrész biztosan nem az. Nyüszítő félelmük szánnivaló. Különösen az, ha tudjuk, hogy más is megpróbált botrányt okozni a kupán, de esélye sem volt bekerülni a férfiak uralta médiába. Pedig ő nem csak a mellbimbaját villantotta ki, hanem anyaszült meztelenül rohangált. Róla szót sem ejtenek a hírekben, ellene nem tiltakoznak, követ rá nem dobnak. Egy szőrösen himbálódzó fallosztól nem kell törvénnyel védeni a vacsoráló nyugati partiakat, sem gyermekeiket. Egy csupasz férfi senkiből nem vált ki elemi viszolygást, felháborodott kárálást. Senkit nem késztet bíráló megjegyzések özönére, senki nem követel azonnali tetemrehívást, senki nem áll oda nagyítóval kutatni az esetleges varrási hegeket. Na de egy mell már mindjárt más. Attól rettegni kell.

Felforgatás

A Gergely- féle falinaptár szerinti évvégét Miskolctapolcán töltöttük, erről beszámoltam híven a maga idején. Őszinte híradásom részletét fölhasználta cikkéhez a helyi napilap egyik újságírója, név nélkül, forrásmegjelölés nélkül, amire csak legyintenék, de úgy adta elő szegény tapolcaiaknak, hogy mindez egy általam jegyzett cikkben jelent meg, méghozzá a gonosz interneten. Úgy, mintha újságíró volnék, mintha ebben a minőségemben rugdaltam volna végig a városka összes pincérét a bűzös jégen. Itt látható, milyen vihar támadt ebből.



Jó dolog kerekedett belőle, na. Innen úgy látszik, a népek összeültek, és miután hosszasan anyázták egymást, az önkormányzatot, a napilapjukat és engem, valamiféle pozitív elhatározásra jutottak. De szerettem volna ott lenni!
Talán nem tévedek ha úgy vélem, ez minden írogató ember álma. Hogy egyszer csak összehívnak miatta egy fórumot. Padre egész nap ezen röhögött. Hogy az ő csaja miatt sorsfordító megbeszélést tartottak a helyi vendéglátósok, önkormányzati képviselők és a parlament idegenforgalmi bizottságának oszlopos tagja, haha. Röhögjön csak. Úgyis tudom, hogy ezzel csupán jogos büszkeségét leplezi.
Egyébként az érdemnek csak kisebb része az enyém, hiszen az utánajárást- riportozást nem én végeztem el, hanem az Észak Magyarország munkatársa. (Nem bírom ki, hozzá ne tegyem: ha valóban cikket írtam volna és nem blogot, bizonnyal fölmérem és megjelenítem magam is az összes aspektust, de így csak személyes benyomásaimat írtam.)
Azt kell mondjam, a helyi érdekeltség kategóriákkal józanabbul viselkedett megbántottságában, mint pl. bármelyik általam kipécézett fővárosi irodalmár hasonló helyzetben. Sértődöttségéből előbukkanva megnézte, mi igaz a vádakból, mi is a hiba, miért fröcsög ez az ismeretlen állampolgár, aki én vagyok, mit lehetne akkor jobban csinálni, és kikkel. Le a kalappal előttük, komolyan.
Bár tényleg változna valami jó irányba. Bár érthetőbb lettem volna, hogy nem a minősíthetetlen lőre felszolgálása a bűn (az is), hanem hogy szemrebbenés nélkül számlázzák érte a rendes ár dupláját. Bár jobban kifejtettem volna, hogy az emberi tényezővel van ott is a gond, nem a pénzzel. Az odafigyeléssel, nem a terítéssel. A kedvességgel, nem az ágyneművel. Bár rájönnének, hogy nem a fejlesztéseket hiányolom, nem a több tulipánhagymát, nem a világítást, nem a szabadidős programokat. Bár ott tartanánk már. Bár segíthetnék nekik valahogyan.

Ígérgetés

Padre napra pontosan ma két éve ígérte meg holnapra, hogy fölügyeskedi a mobilom csengőhangjai közé a "Hol vannak a katonák" kezdetű örök kedvencet. Ezt most biztosan szemrehányásnak veszi (vegye is), pedig nem zavar a hiány. Eddig is jól megvoltam Marlene Dietrich nélkül, most is jól elvagyok, semmi okom azt gondolni, hogy ezután nem leszek. A csajhoz, illetve a dalhoz dacosság is fűz a valóban tetszés mellett. Még ált.iskolában szólítattunk föl idolok megnevezésére egyfajta diktatórikus (milyen legyen) osztályfőnöki óra keretében. Köpte is mindenki Samantha Fox és Szűcs Judith nevét, fiúk-lányok vegyesen, biztos ők voltak akkoriban az úgynevezett szexbálványok. Lelkesen el is magyarázták, hogy miért ők a jó csajok: nagy mellek, csupasz combok. Én meg - szerencsétlenségemre, és mert hittem a megkövetelt őszinteségben - Marlenet mondtam, mert milyen jó és szívhez szóló ez a dal. Le is ugattak, körbe is röhögtek, leszbinek is csúfoltak késlekedés nélkül kedves kortárscsoportom tagjai. Nemá egy lapos szőke, mondták. Másnapra hoztak róla fényképet. Akkor láttam először a bigét, valami cilinderben, könyékig fekete kesztyűben, csupa rémes göncben. De ha így, csakazértis kitartottam a véleményem mellett, kitartok most is, sírok most is.



Következő órára hímnemű példaképeket kellett megneveznünk. Lenin, Varga Miklós, Limahl és effélék mellett újfent megbotránkoztattam a kordában tartott fantáziájú népeket választásommal, amely ezúttal Koppány vezérre esett. Meg kellett indokolnom ezeknek a barmoknak, hogy miért. Lázadt, lázongott, nem elég?, mondta a tizenéves palkata piros arccal, nyomorultul szemben állva háromszor tíz padsorral és magában dühöngött, hogy Limahlra mindenki jóindulatúan bólogatott, csak az ő robosztus forradalmárát üldözik ki ebből a puha körből. Bátortalanul, és engedve a masszív követelményeknek palkata megjegyezte, hogy Mick Jagger is jó fej, de őt nem ismerte senki. Morrisont sem. A kis palkata kétségbeesett, kutatott az agyában valami elfogadható férfiideál után, de csak az előző hétfőn berobbant mutogatós bácsi lilásan himbált fasza jutott eszébe, és abban sem volt biztos, hogy az illető valóban férfi, oly' kevéssé hasonlított az apjához. Így állt megalázva és összezavarodva kis palkata, akitől még mindig nem tudom visszavenni a szót, hiába vádolnak elidegenítéssel, mert végül kinyögte a nyomás alatt, hogy akkor István a király, de közben nem Varga Miklósra gondolt, hanem arra a lilás dologra. De onnantól legalább mindenki békén hagyta a férfiideállal, most, hogy végre jól választott.

Kimerítés

Hajnalban a metrón egymás mellé keveredett féltucatnyinál is több olvasó ember a ficakban. Négyüknél Népszabadság, kettőnél Színes Mai Blikk Lap, egynél múlt heti ÉS, nálam egy lejárt 168 óra, mert kerestem benne valamit (egy bődületes marhaságot konkrétan, meg is találtam), plusz egy nyúzott negyvenesnél Magyar Nemzet. Előítéletem azt diktálta, úgy sem veszi észre magát, az ilyenek soha, csak mennek hunyorogva a metrószéllel szembe, lobog a kokárda, peng a sarkantyú, fenekedik az acél, de ez a példány nőnemű volt. A nők képesek magukon kívül másra is figyelni, így a kora reggeli gyűlöletdózissal zizegő némber is észrevételezte a helyzetet, aztán riadtan nézett körbe. Megszántam. Hát igen, kisszívem, pontosan ilyen érzés kisebbségben lenni.

Csoportképzés

A kenyér tovább dagad. Egyelőre még csak a sütőgépben, de lassan eljön az ideje az egészen zsigeri élményeket biztosító kézzel dagasztás, izzadva gyúrás, lihegve szaggatás szentségének. Elöntötte a konyhánkat hatvan különféle liszt, negyvenféle mag, húszféle élesztő. Eddig nem figyeltem a finomliszt- rétesliszt kettősén túlra, de rá kellett jönnöm, hogy alapjáraton van Graham, rozs, zab, teljes kiörlésű, tönköly, manióka, stb. és akkor a milliónyi, elkeserítő fantázianeveken futó keveréket nem is mondom, mint az Italo- Mix, és a Zöld Tea kivonatos. Hasznosak a tárgyban épített oldalak: megtudtam, hogy a bolti rozskenyér nem is rozsból készül, hanem fehérből, és melasszal festik barnára. Ezt a szemétséget.

A házikenyér-sütők populációja ugyanolyan érdekes, mint pl. a gombázóké, a gyógynövényeseké, a pecásoké, a graffitiseké, a vasútmodellezőké és ugyanolyan összetett. Ezerféle helyről, ezerféle érdeklődéssel, ugyanennyi indítatással létrehoznak egy valamiköré szerveződő csoportot, hogy aztán villámgyorsan legalább ezer felé essenek szét. A netes fórumok a társadalmi szerveződések gyors és világos terepét felmérő kutatók kiaknázatlan bányája, ez rég tudjuk. De azért újra és újra lenyűgöz, hogy egy csőmiépes szavazóval, egy szoláriumfüggő banyával és egy műszaki analfabétával képesek vagyunk élvezetesen eldiskurálni a melyik malom adja a legjobb nulláslisztet témakörében és csak abban. A repedések máshol húzódnak. A repedések mentén klikkek alakulnak, a klikkek között komoly harcok dúlnak, meglepő kelléktárra támaszkodó meggyőzési játszmák, amik 1. mindig békések, vagy úgy zárulnak 2. mondom nem kompromisszummal, hanem békében 3. fontos identitásképző erővel rendelkeznek. Amíg nem gondoltam végig pl, hogy a budafoki vagy a szarvasi élesztő megfelelőbb-e egy ilyen kifinomult személyiség számára, mint én, addig, hát nem is tudom, hogyan néztem tükörbe. Most, hogy ezt tisztáztam, jön a család+ barátok új szempontokon alapuló átrendeződése, mert kenyérügyben még a húslevesnél is konzervatívabb és vehemensebb mindenki. Nem ismernek tréfát. Képesek vörös fejjel vagy éppen higgadt, kiegyensúlyozott, történeti alapokat sem nélkülöző érveléssel rámutatni miért képtelenség egy rozsos cipóba tökmagot keverni, miért járok tévúton, ha csúcsosra sütöm a császárzsemléket, ó borzalom, és miért követek el megbocsáthatatlan bűnt a nyers fokhagymával. Érdekes jellemrajzokat ismerek így meg közvetlen környezetemből, olyanokat, akik nem tudják világképükben megnyugtatóan elhelyezni a pirított szezámmagot. Igazságtalan lennék azonban, ha azt állítanám, hogy mindenki kategorikusan elutasítja az újdonságok kipróbálását. Eddig még egyikük sem tagadott ki a pestos- zöld borsos kenyér miatt konkrétan, igaz, még nem sokkoltam őket se a répás- céklás veknivel, se a zabpelyhes- kesudióssal. Majd fogom. Amíg nem kapcsolják ki itthon az áramot, miért ne.

Hidunk, hidunk

Barangó koncerten voltunk a Vörös Yukban. Álnéven lép föl szegény ember (ezúttal két doktor szerepel az együttes nevében: egy rajzfilmes bagoly, meg egy bakancs-gyártó.) Barangó nagy röhögve mesélte, hogy jobb helyzetbe került mióta szemét módon kirúgták a HVG-től. A szolidáris vagy kerek igazságérzettel megáldott névtelenek csak úgy bombázzák az igényesebb (értsd: könyv) melókkal, szabadon él, hofiszol, koncertezik, jól van. Azt is elmesélte, hogyan ferdítette el egy vulgárisabb kiszólását a Mancs-cikkben a szerző, hogyan lett belőle harsány, feltűnést keltő és idegborzolást hajhászó cím, de már ezen is csak vigyorogtunk, meg nyilván nem etikus pont nekem kiteregetni az efféle értesüléseket. Viszont felfedeztünk egy igen jó és fiatal és lelkes és skapunk együttest (YUP néven), velük összemelegedtünk, aztán hazavittem Padrét. A finom meleg időre tekintettel gyalog mentünk haza, közben elmúlt karácsonyok, fenét, koncertek szellemét idéztük, fényképezgettünk, dobogtunk a felújított hídon, és minden jó volt hazáig, ahol gyorsan kiderült, hogy most kivételesen az én számítógépem omlott össze. Úgy hiszem, lélekben feladtam.

Örömünnep

Olvasom az egyik oldal tegnapi csodálatos döntését az együttszületésről és lenyűgöz és örülök neki. Annak is örültem volna, ha borotválós- beöntős- maszkos- gátmetszős- visszavarrós („milyen szűk legyen apuka?”) horrorba fullad a világrajövetel, mert én (senki) ebbe nem szólhatok, csak akkor savanyúbb lett volna a mosolyom. A magam részéről hozzáfűzöm vállalva a kismamák fölényes lenézését, hogy én egészen addig nem is voltam hajlandó a szaporodás gondolatával még eljátszani sem, amíg itthon csak és kizárólag kórházban, az ő kényelmes, kézreesős, életidegen törvényeik szerint lehetett véghezvinni a vajúdást, remegve várni, hányszor tíz orvostanhallgató talál meg a tiszta tudomány érdekében hideg gumikesztyűjével, hány vadidegen érzi magát gyűrött köpenyében jogosultnak beturkálni, mekkorára tágult a méhszájam. Mi közük hozzá. Vagy talán kérdezzenek engem a könyékig vájkálás helyett.

A TV2 Szülőszoba című thrillere logikusan két rekaciót hozhat magával az érzékeny közönség részéről: 1. soha többet senki nem szül, vagy 2. fellázad és porig égeti a kórházak nőgyógyászati részlegeit, felkoncolja a gumicsöves nővérkéket, letapossa az inkubátorokat, megköpdösi a tejleszívót lengető orvost és messzire elszalad, mondjuk 10 ezer évnyire vissza, vagy előre. Ahogy a hazai posványt ismerjük, persze egyik verzió sem következik be, továbbra is mindenki elhiszi a szent maszlagot a folyamat fájdalmas voltáról, és a feministák max. epidurális érzésetelenítésért harcolnak halkan.

Mindegy, most nem ez a fontos. Lényeg, hogy üdvözlöm Dr. V döntését, csak azt sajnálom, hogy nem vehetek részt ebben a tomboló örömünnepben, a nőiség megható diadalában - csak távolról, blogon át.

Élményözön

Ma két releváns élményben volt részem, vagyis háromban. Nem, négyben. A legfontosabb, hogy megszólalt a másik oldal és jól ír nagyon. Szembenézős meg mély a nyitás, ezt szeretem, ezt félem.

A másik, hogy a napom egy rakat csaj között telt, akikhez az én kis kutatásom révén keveredtem és újra lenyűgözött a nők félelmetes tudatlansága, még jobban félelmetes tudásvágya, annál is jobban félelmetes szolidaritási és együttműködési készsége. Kilógni éreztem magam közülük az én kissé macsó, lényegretörő, trágár, egyenes beszédmódommal, oda kellett figyelnem. Nem szimpatizáltak velem mind, de én se mindükkel, viszont újra bebizonyosodott, hogy a szimpátia nem szükséges az elfogadáshoz, vagy az egymásra való nyitottsághoz, nagyon nem. Érdekes volt az előadás, utána a beszélgetés, közben a perecmajszolás, a max. 6 hetes kissrác szoptatása, a másfél év alatti résztvevők örökös öltöztetése-vetkőztetése. Megvilágosító erejű gondolataim támadtak és szépen összefüggő összefüggésekre jöttem rá, amiket nagy hevesen megosztottam a többiekkel: pl. milyen sokat el lehet tanulni az alternatív szülési technikákból a mezei (nem vajúdó) menstruáló nőknek, úgy mint ülőfürdő, teák, masszázs, olajok, légzéstechnika, tornák. Sőt, egy résztvevő (három natúrban született kölökkel, nyár végére jön a negyedik) képzetten folytatta a gondolatmenetet, hogy a szeparáció egyaránt növeli a félelmet/ fájdalmat a vajúdás és a menzesz alatt, jobb együtt lenni, megosztani. Általában nem vagyok híve a homogén társaságoknak, de néha azért jó, van bennük valami meleg, összetartozós, megértős, és persze eszméletlen mennyiségű tapasztalat.

A harmadik Padre mai felfedezése. Ha lusta vagy kattintani, elmondom, hogy Karinthy (Frigyes) punknótát írt, eléggé kurva jót. Egy letört, ámde tiszta tekintetű hallgató küldte el a Tilosnak a szövegét, hogy most már lássa mindenki, mi lesz vége a hadjáratnak. Tegnap bizakodó voltam, sőt, forradalmi hevület fűtött (+ tavaszi szél), hogy így kell ezt, most már csak előremenekülni van értelme, feszüljön az a határ, csak semmi sunyulás, legyen végre közbeszéd, közbeszédből társadalmi vita, vitából szülessen végre közmegegyezés, hogy melyik az a hat csúnya szó, amit még a Tilos se mondhat. Cserébe békén hagyják örök időkre, nem basztatják, nem jelentik föl, nem ítélik el, akinek meg nem tetszik, hallgasson SztLaci tévét. Így. Padre azon a véleményen volt, hogy elhallgattatják, eltapossák, kész vége, kihívták maguk ellen a sorsot, maradtak volna cipzárral a szájukon. Én meg azon, hogy a frászt kell behasalni, döngjön tovább, ne mások döntsék már el mit szabad, mit illik, 100 év alatt csak letisztul magától, hogy a ’seggluk’ szó ildomos-e. (Szerintem az, bár van számos finom szinonima, amikkel lehet varázsolni.) Azt nem mondanám, hogy veszekedtünk, bár kétségkívül nem értettünk egyet. Na de a filmforgatókönyvünkben aztán nagyon. És az jó volt. Röhögtünk könnyesre.

A negyedik meg konyha: működik a Mamámtól kapott gáztűzhelyre való rost, rajta porhanyósra sült és nem égett oda se a rózsaborsos- rozmaringos- titkos csirkemell, se a kefíres- tandor masala változat. A másik ajándékgépben meg sül holnapra a bazsalikomos kenyér, viszem a kórházba.

Kór. Ház.

Ma rokont látogattam kórházban. Az egészségügy monnyonle. Minden beteg monnyonle. A rokonok is monnyanakle. A beteg rokonokat pedig tícsákbe.

Kórház előtt volt egy-másfél óra szabadidőm, úgy jött ki a lépés. Megnéztem a Páva utcai zsinagóga helyén nyílt múzeumot, de nem engedtek be, csak a hiperszuper elektromos kapuig. Kívülről elég szerencsétlen ez a magas fal, tömören gettó-képzet. A környező utcák is változtak jócskán, csomó új épület, még több foghíj, annál is több lepukkant bérház. Most elég vegyes képet mutat, de ugyanolyan izgalmasat, mint mikor erre laktam. El is mentem oda, ahol laktam. Nem rázott meg, nem kavart föl (azt hiszem arra számítottam), és nem tudtam eldönteni, hogy ez a szépülő emlékeknek, az elmúlás fátylának vagy a kérges lelkemnek köszönhető. A lakás ajtaján még ugyanaz a piros fémbe maratott szám díszeleg, ablakán ugyanaz a sárga meg zöld reluxa, amit én raktam föl. Furcsa volt, sokkal kevesebb dologra emlékeztem, mint amiről hittem, hogy tisztán emlékszem rá. Az előkelő, duplaajtós szomszéd néni a törött virágcserepeivel és hogy csak a csíkig mossa föl a gangot. A közelebbi szomszédom, egy kínai (keleti), a felesége és a félvér gyerekük, meg ahogyan éheznek és először csak csipet sót kérnek kölcsön boltzárás után, másnap cukrot, kanál zsírt, aztán rizst, kenyeret, és mindig kenyeret, és a nő szeme, mikor hátában a férjével magyarázza, hogy „elég nekünk a vége, drágám”. A földszinti kövér cigányasszony, akiknek örökölt- utált ülőgarnitúrám darabjait adogattam ajándékba, mert nem volt nyolcuknak min feküdni a 17 négyzetméteres lyukban. A padlóról lehetett volna enni náluk, olyan tisztaság volt, gyakran onnan is ettek, aztán lecseréltem a tányérjaimat és a régit megint csak nekik adtam. A szemben lakó bolond öregúr is megvan, húrnélküli hegedűn játszik egész nap egy rozsdás lombfűrésszel, mint mindig, kopott narancsvörös sámliján kuporog, mint mindig és a taccatot a fingja jelzi. Úgy kellett betámogatni esténként, vagy ha esett a hó, az eső. Máig sem tudom, hogy jött ki reggelenként magától. Aztán a Balhésék, ilyen minden házba jut. Üvöltözés állandóan, verekedés naponta többször, késelés kétnaponta, lépcsőről lerugdalás hetente, korláton átemelés a harmadikról segélyosztáskor, akasztás és önakasztás ünnepnapokon a repedezett betonudvar közepén dülöngélő porolóra. A zsaruk ezért jártak nálunk késsel, nem pisztollyal. A szuterénben megvakult hangszerjavító már nincs meg. Műhelye, egyben ágynyi lakása bejáratát zsákolt sitt tömíti el, látni, hogy régóta: a szemetet felverte a gaz. Talán ott porosodik még a kifogástalan („háborúk előtti, ez kérem!”) csikókályha a muzeális értékű brácsák alatt, a híres zenészekkel készült keret nélküli fotók alatt, a 70-es évek végéről maradt mezetlen nős falinaptár alatt, lapjai csirizzel összefogva, örök november.



Benéztem az én régi lakásomba végül és akkor valami szívbemarkolt. Nem az a hülye színes reluxa, nem a postaláda, amiről kis kezemmel kapartam le a barna festéket egy nyári vasárnap, miközben úgy nézett ki, gyereket várok. Nem a tény, hogy itt töltöttem két masszív és mindent megváltoztató évet ebben a szobakonyhában és most mások - akikről akkor se tudtam semmit és most sem tudok - ugyanazt a kilincset fogják, amibe én kapaszkodtam, ugyanazt a konvektort tekergetik, amin én égtem meg, ugyanott alszanak, ahol én egy idő után nem. Nem is az üres lukak az újonnan fölcsavarozott névtábla mellett kétoldalt, nem az ajtó üvegére Mamámmal ragasztott füst, tej, műmaratás, vagy minek mondják, csak ne lássanak be. Nem is a gang végén ugyanúgy ferdén kilógó rozsdás lámparúd. Nem a vakolat hámlása. Nem valami, hanem csak így együtt, egyszerre csak túlcsordult. Nem szabad gyakran járni elhagyott helyekre, olyan intenzív, zűrzavaros, ugyanakkor iszonyú tiszta az élmény. És felszabadító.

A kórházba érve körülbelül három másodperc alatt hospitalizálódtam. A fertőtlenítőtől bűzlő kaját és a fertőtlenítőtől bűzlő budit leszámítva megirigyeltem az idegosztály lakóit. Nagyon zsigerből, nagyon őszintén. Fekszenek, leszedálták őket, semmi gondjuk, szunyókálnak, hortyognak. Mit sem tudnak EU marháskodásról, ORTT blamázsról, K és H hisztiről meg a többi betűszóról. Elvannak, mint befőtt. Néha tornáznak egy kicsit a motorikus tónus kedvéért, amit én ugye otthon sose, néha sétálnak egy lassút a járókerettel, néha veszekednek egy orbitálisat a bevizeléssel küzdő hálótárssal. Arany egy élet. Nyugi van, nyugi. Jó lehetett az átkosban a szanatóriumok rendszere. Ha valaki nagyon megkattant, kapott fél évet a 2. Béla király úton mondjuk, és kipihente magát.Nézte a rigókat csíkos frottírköpenyéből, híg teákat ivott és színes pirulákat evett. Jobb társaságban életmentő kapcsolatokat kötött, (szerintem nálunk ez pótolta a golf intézményét), aztán relaxálva, revitalizálva, rekultiválva és rehabilitálva beállhatott a gályába megint, ó, de jól jönne most egy szanatórium, kedves Thomas Mann.

Ha meg mégsem fekszem be sehova, elmegyünk 600 Ft/á (Padrénak a fele) megnézni a Szamizdat kiállítást, ott a régi rajzaimat és persze a legjobb kísérőprogramokból válogatunk hozzá in memoriam Röpülőegyetem.

Vége

Vége az újabb, a sokszor sokadik, az összes eddiginél hosszabb és az összes eddiginél kínlódóbb vizsgaidőszaknak, hurrá. Ennek örömére megajándékoztam Padrét első közösen készítendő dokumentumfilmünk alapötletével, benne gyermekkori emlékek feltárása titkos konnotációba helyezve. A részletek kidolgozása holnapra marad gőzkiengedési okokból, de a hős vizsgázó beleegyezését elnyertem a negyedik és az ötödik korsója között. Most, hogy Padre hirtelen visszatért az életbe, mintha én is kezdenék visszatérni a sajátomba.



A szőnyegbecsavarodás előtt még szóba akartam hozni nagyszerű felfedezésem a magyarországi települések árulkodó utcaszerkezetéről, de kétlem, hogy jó pillanatot választottam ehhez. Kaptunk végre egy nagyon profi térképet, kisebb városokkal, falvakkal, környékükkel együtt, és ez engem egészen lenyűgöz. Addig OK, hogy a hegyi falvak egyutcásan szűkölködnek a völgyben, az a sakktáblarendszer is érthető, amit Mária Terézia mérnökei rajzoltak asztalon, még a rendszeres áradások elől dombra húzódó alföldi szigetvárosok is követhetők, a szeres települések is logikusak, a várfalak közé szorult házak is, nade Hajdúböszörmény. Megnéztem, hogy csak a hajdúk jogrendszere hagyott-e nyomot ebben a máig ható formában, vagy esetleg másoké is a környékről, arra jutottam, hogy a Jászakármik hasonló képet mutatnak, míg a Kunbigyók szétfolynak. Hogy miért van ez, persze nem tudom, mert még mindig nem olvasok eleget, de imádok térképeket nézegetni. Amikor bélyeget kellett gyűjtenem, mert olyan életkorba értem, azzal kecsegtettek, hogy a bélyeggyűjtés szélesíti a látókörömet, kíváncsivá tesz a különféle országokra, stb. Érdekelt is, hogyne, de csak azok a bélyegek, amiken 1. állatok, növények 2. tájképek 3. nem híres emberek 4. vagy térképek voltak. A fejemben is térképek vannak, meg a szívem helyén. Azért is gyűlölöm annyira, ha megkérdezek bárki helybélit, merre folyik a patak, hol van kelet, melyik irányba fekszik a szomszéd X falu és nem tudja, mert nem tudja a szerencsétlen vak, eltévedve golyóbisunk felszínén. Kevés embert nézek igazán értetlenül, hogy ne mondjam idegenül, mint amelyik eltéved. Eltévedni olyan, mintha nem élnél. Mintha nem lenne tested, fizikai kiterjedésed, mintha nem lennél otthon a világban, mintha nem is viszek vele több pátoszt.

Padre mindeme forrongásról, izgatott lapozgatásról, könyvtárunk föltúrásáról, webes keresőlázról mit sem tudva: lazít. Szerintem sörösüvegét szorongatja az egyik, a videokamera akkuját meg a másik kezében, most, hogy kidőlt. (Így is van. Homlokáról fáradtan vigyorog rám a Róka. Betakargatom őket, filmezni holnap, oopsz, inkább holnapután fogunk, úgy nézem.)

Rohadt kocsik

Az egész két, egymással csak gyökerében összefüggő problémával indult, aztán ebben az ellenségképben hagytam kicsúcsosodni, ami a kocsik. Az egyik vonalon a térfoglalás mozog, a másikon a traffipax és a hírek kapcsolata. Térfoglalás az, hogy a kocsik immár valóban nem a járdán parkolnak – már ahol van a pofátlanságot megakadályozó oszlop -, de minden hozzájuk tartozó kütyü tőlem, a gyalogos elől foglalja a helyet. Már azok a bizonyos parkolást gátló oszlopok is a járdára kerültek, meg a sutyiban fölkanyarodók kedvét szegő póznák, hadd üssenek herén minden figyelmetlen sétálót. De a járdákba betonozták az ágyékszintnél magasabb kresztáblák erdejét, a közlekedési lámpákat és a böhöm parkolóórákat is, hogy aza. Ha elfogadom – ide s tova -, hogy az autók és a járókelők két, érdekek és igények mentén jól elkülöníthető réteget alkotnak, ennek megfelelően két ugyanilyen jól elkülönített városban élnek (nem fogadom, már a városszerkezet, a szmog és a zaj miatt sem), akkor miért a járdára telepítik a kocsikat kiszolgáló ronda eszközöket. He.



A másik vonal a traffipax, illetve a furán engedékeny gyakorlat, hogy rádióban- újságban rendszeresen közzéteszik hol mérnek. Kiindulok abból, hogy az egyszeri sofőr képtelen betartani a sebességkorlátozást, ezért mérik, illetve méréssel fenyegetik. A lehetséges lebukási zónákat aztán gondosan a tudomására hozzák, amitől két magatartás várható: 1. ott lassabban hajt 2. nem arra megy, de ott aztán gyorsan. Persze fönnáll még a forradalmi hevület esete is, amikor dacból a mérési helyeken dönget át százzal, közben sátáni kacaj, illetve a tájékozatlanság, de ezek ritkák. A nem tájékozatlan és nem anarchista sofőr cselekszik pedig annak érdekében a fönt vázolt két módon, hogy a vétségért járó pénzbírságot megússza. Nem azért tehát, mert fölismerte a gyorshajtás veszélyeit és belátta a korlátozás jogosultságát. Nos, szerintem a traffipaxos rendőrök ténykedése és hatása szoros párhuzamba vonható a BKV (vidéki olvasóim számára DKV, PKV, MKV, stb.) viszonylatain járőröző ellenőrök tevékenységével. Ámde. Az ellenőrök jelenlétét soha, sehol, semmilyen fórumon nem hozzák az utazóközönség tudomására. Miért? Nekem, mint közlekedő állampolgárnak csak arra van jogom és lehetőségem, hogy a gyorshajtás kellemetlenségeit megússzam, arra már nincs, hogy a hasonló pénzbírságot gyalogosként elkerüljem? Mivel fogok én akkor inkább közlekedni? Na? Én arra a rádióra/ netes / wapos adóra szavaznék, amelyik tudomásomra hozza, aznap melyik vonalon, mettől meddig számíthatok ellenőrzésre. Az információ tudatában szabadon eldönthetem, hogy arra megyek jeggyel, vagy inkább lekocogom a távot. Korszakos ötlet.

Kenyérsütés

Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni: kenyeret sütni jó, még kovász nélkül is. Valahol olvastam, hogy régen a vakablakban tárolták a család kovászát, vagy az ablakfélfán, kis szakajtóban, letakarva. Sütéskor abból használtak, azzal kelesztettek, a friss maradék meg mehetett vissza az ablakba. És ezt így száz éveken át. Felteszem, öröklődött anyáról lányára az a kis darab élet, vándorolt szanaszét a világban, cselédsorról zsellértanyáig. A kis ruganyos kovászban pedig a család öröme, bánata, minden kipárolgása összesűrítve. Ez szép. Keményített ruhák illatán, faggyús takarók szagán, tűzhely kormán át az ágy alatt csíráztatott krumpli földszagától a menstruációs vér vasáig, a bajuszkence avas zsírjától a születés meg a halál dögletes bomlásszagáig. Esszenciálisan. És ezt sütötték bele a napszagú lisztbe, tavaszi göröngyöt idéző sikérbe, langyos kútvízbe. Vagy éppen kolerás- tífuszos vízbe, ha úgy adódott.  (Mint Kína bizonyos részein a wok, vagy tőlünk északabbra a szintén soha el nem súrolt lábos.)

Nos, nálunk nincs kovász, csak porított élesztő, és egyelőre kísérletezés alatt áll a legoptimálisabb só-cukor arány, meg azt is tudni szeretném, hogyan nem lesz puha a kenyér teteje, ha egyszer az oldala olyan jól ropogós. Csak azt bánom, hogy nem sütünk gyakrabban. Kipróbálásra vár a fokhagymás kenyér, a köménymagos, a bazsalikomos, a krumplis, meg a többi. Azért nem sütünk gyakrabban, mert a házi kenyér eláll egy hétig is, frissen, ízletesen, ropogósan. Mindennek van árnyoldala, eh.

(képre kattintva nézhetsz tréfás filmetűdöt)