Megpattanás

Az MH értesülése szerint Berlinben 325 euró szociális segélyt kap havonta egy hajléktalan. Ez olyan 80 ezer forint tisztán. A munkanélküli segély az utolsó fizetés hatvan százaléka. Az egyszerűség kedvéért vegyük ezt is ugyanennyinek, vagyis havonta 650 eurós zsebpénzzel számolhatunk. Zsebpénz, hiszen éjszakai szállás, nappali melegedő, háromszori meleg kaja (hol eszem én itthon háromszor?), tiszta ruha, ingyen orvosi ellátás, ingyen gyógyszer, ingyen közlekedés jár minden regisztráltnak. Netelérést se kéne fizessek köcsög chellonak, meg közös költséget ennek a koszos háznak. Komolyan megfordult a fejemben, hogy kimegyek hómleszkedni Berlinbe és meggazdagszom. Padre szerint annyira nem jó az ötlet, mert a tömegszállásokon nehezen lehet kuckózni, de azért én meginogtam, bevallom. Ilyen masszív anyagi háttérrel végignyálazhatom az összes múzeumot, kávéházat, friss kiflit, és ha akarok, minden nap tiszta söröket ihatok, ha akarok, még kirándulhatok is bőven. Ha mohó lennék, még koldulgatnék is hébe-korba, hadd gyűljön a gempa. Aztán eszembe jutott, hogy a jelenlegi munkahelyem sem fizette ki se a decemberi, se a januári pénzem, döntésem így végleges. Vigyázz Nyugat, jövök.

Kívánalom

Így kívánjak máskor is, kipirult arccal a sistergő serpenyők fölé hajolva. Ahogy belekezdtem üvöltve anyázni a léleknyomorító papságot, vérszívó egyházakat, élősködő adórendszert, úgy tért vissza az éterbe szeretett adóm: éjféltől újra ad a Tilos. A palacsinták emígy megmenekültek, velük én is nyugalomra találtam, de azért még bosszant eléggé, hogy mit keresnek mohó falkák a pénzem körül, ha egyszer egyetlen olyan közhasznú funkciót sem képesek ellátni, ami joggal várható el tőlük - ráadásul bármelyik civil szervezet boldogan ellátja 0 forintból – és csak kárt okoznak, mint mindig, de azt jó sokat és jó gusztustalant. Mindegy, nem ők az egyetlen harácsolók, miért pont ez zavarjon a legjobban, pedig ez. Nemá, hogy a jelen században sem bírunk megszabadulni a papi tized intézményétől.

Fontosabb, hogy felhívtam Apámat az ő falujában. Szóltam, hogy megjött a kivágott (értsd papíron) cikk, amit levélben (úgy értem borítékban, postán) küldött a csacsi kiállításról. Erről a kiállításról regél bányászbéka #530, meg a Magyarországról jövök. Végre valami értelmes is történik kis hazámban.

Betiltott palacsinta

Éjjel nekiláttam palacsintát sütni. Palacsintasütéshez általában a Tilost hallgatom, most nem volt. Adják vissza a Tilost! Vagy mi van már, a palacsintasütés is illegális, esetleg sérti valamely saját adómból fönntartott egyház érzékenységét? Ha én fizetek (4 milliárdot évente, alsó hangon), én mondom meg, mire lehet besértődni. A palacsintára pl. nem. Se túróval, se mazsolás túróval, se diósan, se fahajasan, lekvároktól meg pláne nem. Ha az én pénzemből szerzik be a tömjént, tartják fönn a kórust, varratják a karinget, veszik a misebort, nekik kuss. Kuss. Kuss. Nem mintha elvehetném tőlük az adó, a TB, a járulékok, a hozzájárulások és egyéb sarcokból rájuk eső részt, mert a mi demokratikusnak hazudott rendszerünk ezt nem engedi. Pedig de szívesen megtenném, hogy ott szopná le az összes történelmi egyház, ahol a túrós bőr rásimul a húgyszagú makkra.

Szinte botrány

Történt, hogy a punnyadt irodalmi közéletben szokatlan viharocskát sikerült kavarnom (ami tőlem viszont egyáltalán nem szokatlan). Roppant izgalmas volt ám. Majdnem egy fél napig nem lehetett tudni, hogy mi lesz a Literának írt helyszíni beszámolóm sorsa. Mi az enyém. Megégetnek, felkoncolnak, kitiltanak a Fészek klubból, vagy mi. A sértett hiúságból fakadó fölhördülés ereje kiszámíthatatlan, célja ostoba, iránya megtévesztő. Eredetiben itt látható Biró Mari és Ranschburg Jenő olvasói levele, egyik tanulságosabb, mint a másik. Szerencse, hogy egyiknek sem én vagyok a címzettje, így válaszolnom sem kell. Összegyűjtöttem pár dolgot egy helyre, amíg a döntésre vártam, ennyi haszna volt.

Amíg az okosok egyezkedtek a háttérben, mi legyen, hogyan, ki égesse meg magát, kit menekítsenek ki, kit hagyjanak blamálódni, addig még egy kis sapkát is megkötöttem. Nem telt hiába a napom, úgy vélem.

Zene füleimnek

Pár napja agyaltam a Marsot, Holdat meg úgy általában az Univerzumot célzó expedíciók indokoltságán, ma találtam egy alaposabb összefoglalót a témában, de nem lettem sokkal okosabb. Még most sem értek semmit. Ha szerencsém van, ki se derül, mire meghalok. Csak zavar ez a mindent elöntő hurráoptimizmus.



Viszont. Az új masinámban van olyan funkció, amivel egy raklap rádiót befoghatok, kb. hatezret, de ezek csupán a kizárólag zenét sugárzó csatornák száma. Hatezer, mondom. Válogathatok köztük átviteli sebesség, stílus, nyelv, ország szerint. Először az ember belehallgat a vietnámi, tamil és marokkói adókba, mert az olyan érdekes. Idegen nyelvű karattyolás zavarja a dolgozásban, úgymint összpontosításban. Keres valami ütőset punk, grunge vonalon, bizonytalanul különféle elektronikus zúzásokon billeg át. Felfedez klasszikus, instrumentális, swinges és modern ízű jazz és blues adókat, abba is befülel. Rájön, ugyanez van videóval is, átnyálazza. Ez sem segít a dolgozásnak, visszafogottan keres valami egyházi zenét, de csak spirituális popot és keresztény áriákat talál, abból nem kér. Kompromisszumra nyitott, ezért kiköt a gospelnél (gregorián nincs), aztán vált a világzenére, az meg időközben végletesen eldiszkósodott. Megkagylózza eredetiben a reggae, punjab rock, indian chutney, east iran irányzatokat, aztán az autentikus finn, kelta, görög, orosz, perzsa, malgas, kínai, skót, japán, khmer, latin, karibi dalokat. Vált a dub, ska, kicsit a D n B és trance, meg hát akkor a breakbeat irányokba, bevállal némi goát, felüdülésnek jön egy kis total HC, utána újra punk, ezúttal klasszikus, mert az jobb. Örömmel meghallgatja a régóta keresett Pizza Pizza Pizza Fuck You számot, mert szereti, elunja az easy listeninget, később a hard house és a jungle is kiesik. Önuralomra intve magát kiszúr egy ambient rádiót sok downtempo és deep beütéssel. Aztán inkább bekúszik a küszöb alatt Padréhoz elkunyizni a három tonna CD-re kiírt Prodigy meg Joy Divison korongokat és puszit ad hozzá.

Pálfordulás

Apám azt susmusolta az ő falujából: „Pál nap fordulása, fél tél elmúlása (Mert ma van!)” Megmelegedett a szívem, csak hajlandó végre használni ezeket az újmódi és zűrös ketyeréket a mi kedvünkért. Amikor megvette a mobilját, hónapokig be se kapcsolta szerintem, most meg ott nyomkodja virtuózan a gombokat. (Mamámnak mindez sose okozott problémát, iránta meg ezért melegedik meg a szívem.) Kisebb koromban, ahogy megismertem a kult bibliai sztorikat, nagyon tetszett, hogy Apám a pálfordulásról és a tamáskodásról kapta a nevét. Ennél jobban már csak azt tetszett volna, ha Júdásnak vagy Káinnak hívják, Mamámat meg mondjuk Lilithnek, vagy más anarchista lázadó nevét viselik, mindegy, de ekkora szerencsém nem volt (a saját nevemmel pláne nem*), de nincs veszve minden, majd nekem is lesznek utódaim, na és akkor majd jól névadok egy dacosat. 

* szűk körömben makacsul tartja magát a hit, hogy megírtam a Jó reggelt! című regényt. Nem vicc. Ha marad a makacsság, meg is írom hmmm.

Ami a telet illeti, nem tudom hova ez a hiszti, engem baromira nem zavar. Még a sötét sem: ha tehetem, átalszom a napot és éjszaka dolgozom. Olyankor csönd van, mindenki behúzódik a vackába, nem szól a telefon, nem zajong a busz, és legfőképpen nem izzadok, mint egy ló. (Jobban izzad egy ló, mint más állat?) Egyébként is jobb így, Padre tanul álló nap, legalább nem zavarjuk egymást. Ezt gondoltam egészen máig, amikor hirtelenül szembetalálkoztam a Csontig Hatoló Hideggel. Születésnapi ebéden vettem részt jókedélyű és jóétvágyú rokonok közt, Mamám föltankolt az életmentő pogácsáival, kétségbeesett az én kétségbeesésemen, aztán elindultam haza. Kocsival nincs 15 perc az út, tömegesen, átszállással másfél óra. Másfél óra acsarkodó jegesmedvék között! (Bár azoknak van annyi eszük, hogy ilyenkor aludjanak.) Folyt a könnyem, vakon meggörnyedve botorkáltam valami elbaszott kertváros utcáin a süvítő szélben, csikorgott a hólyagom, fájt a hajam, vacogott az agyam. Itt fogok megdögleni egy kihalt buszmegállóban, döbbentem rá, már azt kerestem jégszilánkos szememmel, hova kopoghatnék be, hol van fény, meleg, biztonság, káposztaszag. Minden szürke kapu betámasztva, minden kopott redőny szorosra zárva minden piszkos ablakon, nincs kémény, mi pipálna. Nesze nektek barátságos világváros, zokogtam föl ebben a félig se faluban.



Eszembe jutott az utolsó keményebb tél, amikor – Apámtól tanultam ezt is – zoknira vetkőzve araszoltam a jégen, annyira csúszott, másképp lépni se lehetett. Maradtam volna inkább helyben, meleg cipőmben. Sztálingrád meg az egész orosz front smafu ahhoz képest, ahogy odafagyott először a gyapjú, aztán a bőr a lábamról. Azóta tudom, hogy a zoknit a cipőre kell húzni, nem abban járni, én hülye fejem.

Aztán valahogy hazaértem, gondolom, más is. Olvadás közben ért a kérdés, mit kívánnék születésnapomra. Lássuk csak. Hát ugye utazást, ez standard. Aztán képküldős telefont, meg utazást. Kellene olyan program, amivel digitalizálhatom, vághatom és szerkeszthetem a videókat, amikor éppen nem vagyok úton. Ahhoz kéne tisztán 40 vagy 400 mega-giga-tetra izé, hely. Azt se bánom, ha a telefon már mozgóképes. Meg kéne az a föliratozó szoftver, aztán egy webkamera, egy mikrofon és egy fülhallgató. Szeretnék a filmekkel a kertemben bíbelődni. Ahhoz kéne kert. Mondjuk egy ház körül? Úgy szokás. A tó partjára kérném a festőállványt, nyári konyha árnyékába a szövőszéket, diófák alá a kemencét. Jó? Amikor meg nem ezekkel pepecselek, akkor kéne egy nagy veranda, terasz, rajta hasas cserepekben a sok növény. Rossz idő esetére a könyvtárszoba, ugye, kandallóval, bárpulttal. Lábtól szőrmék. Könyéknél selymes lámpa, a poharam, ceruzák. Elszórva fotelek, szófák, bőrkötéses kötetek közt a barátok. Könyvtár körül persze a kert, hiszen oda nyílna az összes talpig érő ablak, gondolom. Ha összedobjátok, még a tenger is odazúghat a fák mögül.

Iris Murdoch, meg a férje

Láttam ma az Iris- Egy csodálatos női elme című filmet. Annak idején pont egy hasonlóan híres ember (John Nash) hasonlóan sanyarú, ámde igaz történetét feldolgozó filmmel (Egy csodálatos elme) egy időben mutatták be, lehet tippelni, melyik alkotás nyomta le a másikat. Ami a film erényeit illeti, leginkább Orsós László Jakabbal értek egyet, valóban szar, a történet többet érdemel, az írónő maga is többet érdemel. Ami a csajt illeti, kisült a szemem, hogy 26 regényéből egyet sem ismerek, pedig mélyen és tántoríthatatlanul anglománnak vallom magam és ebbe az imádatba az írek is feltétel nélkül beletartoznak, különösen az irodalom, a gulyás és a Guinness területén. Ha már itt tartunk, a skótokkal és walesiekkel szemben is ugyanolyan erős szimpátiát táplálok, jobb híján vegyük most akkor összefoglaló szónak az anglo-t az összes szóba jövő –mán közül. Ami engem illet, még a nevét se ismertem Murdochnak, bevallom hősiesen. Szégyenletesen hézagos műveltségemet betöltendő, rávetettem magam a Szabó Ervinről elnevezett könyvtár katalógusára, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy egy csomó Penguin- gondozta, de kölcsönözési tilalom alá eső kötete mellett csupán egyet (Under the net) tartott érdemesnek magyarítani a Magvető. Ilyenkor dühöngök. Ilyenkor azt gondolom, be vagyok ide zárva, ebbe az országba, ebbe a nyelvbe, ezekbe a könyvtárakba. Ilyenkor azon agyalok, hány érdemdús szerzőről még csak nem is hallok soha, mert még csak meg sem filmesítették soha?



Filmhez vissza: egy szabadságkedvelő és intelligens filozófust ismerünk meg, a hazai egyetemeknél jóval pezsgőbb Oxford 1950-es éveiben. Látjuk milyen művelt, milyen laza, mennyit ír, milyen biszexuális, mennyit cigarettázik, hogyan válogat pasikat (a nőket nem mutatták, azt azért mégse, jaj), miket ad elő, miért a boldogság, a jó és a szabadság, az a három dolog, ami köré életét és műveit is szervezi. Aztán öregségére Alzheimer- kórt diagnosztizálnak nála, megkezdődik a totális leépülés, rossz napokon mindig egy kicsit lejjebb, de jó napokon se soha ugyanoda vissza, szalad neki a sötétnek. Elveszti a szavait, a gondolatait, a barátait, a könyveit, a tájékozódó képességét, talán még a vizelet visszatartási képességét is – mindezt egy olyan ember oldalán, aki nagyon szereti, nagyon keresi, és aki mindebbe természetesen maga is kissé beleőrül. A pasi megérdemelten kapott Oscar-díjat, feltéve, hogy az Oscart az igazán meggyőző alakításokért osztják. Úgy kell élni, hogy a végére maradjon legalább egy ilyen társ az ember mellett, mint amilyen John Bayley.

Padre reakciója, hogy sose akar megöregedni, de ez nem választható opció, amennyire én tudom, aztán elment egybevetni Tolsztojt Weberrel és Máté evangéliumával, amíg még van agya. Én meg ottmaradtam azzal a legősibb, legkínzóbb rettegésemmel, hogy én is így járok, elszivárognak belőlem a gondolatok anélkül, hogy tudatában lennék a leépülésnek. Vitathatatlanul ez az első számú mumus, második helyen a magatehetetlen testbe zárt friss elme esélye riogat, a harmadikon még nem dőlt el a verseny a vakság, a végtagvesztés, a süketség és a vastagbélrák között.

Mítoszrombolódás

Ma kitaláltam, rádióblogot készítek ezentúl, ne kelljen már annyit gépelnem. De ott meg hogy linkelek. Sehogyse jó. Mert mit találtam most is a Múlt-kor portálján (nagyon hasznos kis portál az). Egy cikk szerint megdőlt Guernica mítosza, amit eddig is tudtunk néhány elhivatott történész tényfeltárásának hála, de senkit sem érdekelnek a tények. A közismert legenda szerint a nácik 1937 tavaszán nagy hirtelen porrá bombáztak egy ártatlan kisvárost, leégett az egész cucc, meghalt másfél ezer ember, Picasso hatalmasan megfestette, a kép pedig híres lett, mint a háborúk civil áldozatainak mementója.

Szerintem egy háborúban nem létezik civil áldozat, csak olyan, aki még zsoldot se kap.



Ezzel szemben egy történész szerint olaszok bombáztak egy-két német géppel kiegészítve és „azért esik következetesen csupán a németekről szó, mert a legenda nagy része egy angol újságíró, George L. Steer fantáziadús tudósításaiból származik. Az újságíró azzal akarta fegyverkezésre sarkallni hazáját, hogy félelmetesre duzzasztotta a Luftwaffe potenciálját, és "kitalált" még valami új robbanóanyagot is a németek számlájára.” Ennyit a bármelykori sajtómunkások felelősségéről. Megdőlt az ártatlanság vélelme is, hiszen egy fontos hidat akartak itt lerombolni, azon kívül két komplett fegyvergyár működött a városkában, továbbá három köztársasági zászlóalj állomásozott a falakon belül. A holtak nagy része ennek megfelelően katona volt, ráadásul nem 1600, csak 120 tetemet szedtek össze, stb, stb. A Picasso-kép (eredetileg torreádorosnak készült, még most is látni rajta a pikador lovát, meg a bikát) attól még elementáris erejű és híven szimbolizálja az összes ehhez hasonló pusztítást, nem is vitatom. Ki festett azóta bármi ilyesmit? Mert modell aztán lenne hozzá bőven.

Mit keresünk mi a Marson?

A „mi” elég fellengzős, belátom, én soha nem jutok el oda, de a „mi” alatt most kivételesen az emberiség elvont szellemét értem. Percenként bombáznak hírekkel, hogy elveszett a szonda, kráterbe esett a jármű, ki se nyílt, aztán mégis hogy beszél hozzánk, engedelmeskedik a parancsoknak, adatokat küld, 3D-ben látjuk a bolygó felszínét és így tovább. Túl sok a hír. A túl sok hír dömpingjében elveszik előlem az alapvető cél, hogy mivégre ez az egész. Mit keresünk ott? Vizet? Minek? Egy rakat másik hely van az űrben, ahol temérdek víz figyel lefagyasztva. Ásványi anyagot? Kinek és mi célból? Újfajta gyarmatosítási versenyfutásnak vagyunk szemtanúi, vagy csupán egyszerű kíváncsiság mozgatja a szálakat? Létezik olyan fokú kíváncsiság, amire 10-20 milliárd dollárt költenek évente csak a jenkik és akkor az európai büdzsét, az oroszok pénzét és a kínai meg indiai költségvetést nem is számoltuk hozzá? Netán az irigység lenne már megint a mozgatórugó? Megér annyit bármelyik kormányzatnak, hogy ennyi temérdek lét fektessen bele saját hordozók kifejlesztésébe, ne kelljen mindig a Szojuzt használni? Ki hiszi ezt el? Menekülési útvonalak készülnek, lakható kolóniák alapítását készítik elő, mert tudottan beadja a kulcsot a Föld, ha minden így megy tovább? Ez lenne a magyarázat a milliárdos összegek eltapsolására, ahelyett, hogy pl. a sivatagokat tennénk művelhetővé, vigyáznánk a vizekre, állatokra, emberekre, ügyelnénk a levegőre, zajra és veszélyes hulladékokra? Vagy értelmes életet keresnének? Az emberiség (mint olyan) még a delfinekkel sem tud kommunikálni, nemhogy a hangyákkal. Saját magával se nagyon, ha belegondolunk. Bizonyítottan létezik a Földön is a szénalapú szervestől eltérő létforma, ha valaki nagyon akarja, kutathatja itt is. Bár talán előrevehetnénk a sorban az itt élő bioszféra sokféleségét (30-35 millió faj, könyörgöm, én meg még azt se értem, miből nő ki a lencse, mielőtt főzelék lesz.) Nem értem, mi a kutatások célja. Mi a franc áll ezek mögött? Tele vagyok kétségekkel. Mostanában már senki nem ír sci-fit?!

Ne fogadj el tüntetőtől édességet

Mert különben még úgy jársz, mint az egyszeri igazmagyar. Nem elég, hogy minden nemzetellenes áruló legalizálni akarja a füvet, nem elég, hogy közpénzből állítanak fel rágógumi-mentes tűautomatákat, a szenny csak elárasztotta az utcát, hiába imádkoztak bőszen a jólelkűek. Olyan bivalyerős és rafinált drog került ugyanis a piacra, amit ha egy békésen tüntetgető igazmagyar gyanútlanul elszopogat cukorka formájában, azonnal leküzdhetetlen zászlóégetési kedve kerekedik. Olyan speciális ez az eddig ismeretlen drog, hogy nem is akármilyen, hanem kifejezetten kék- fehér színű, azon belül kizárólag egy bizonyos mintával ellátott textil csillapíthatja csak a békés tüntetgető lobogógyújtási szomját. Bizony. Ez a sajátos drog arra is rákényszeríti áldozatát, hogy majd egy órán keresztül üvöltözzön sületlenségeket a hidegben, közben náci köszöntéssel lengesse a karját.

A fenti jelenségsor vélhetően nem a rejtélyes narkotikum hatásával, sokkal inkább a hideggel magyarázható. Egy épeszű ember hideg ellen tüzet rak, karját lengeti, álltó helyében toporog, nekivadulva kiabál, ez így logikus, senki nem vetheti szemére az efféle viselkedést.

Miután a delikvens a helyszínen vette magához és szopogatta el az ajándékba kapott édességet, kizárhatjuk, hogy a titkos kémiai összetétel hatást gyakorolt volna a ruhatárára. De akkor mivel magyarázzuk az egymással szokatlanul egybecsengő öltözetek megjelenését? Ha több ember hord pontról pontra ugyanolyan viseletet, az már egyenruha, vagy szalagavató bál. Kínai piacon vett fekete fűzős csizma, az amerikai hadseregről koppintott terepmintás tréningruha egészül ki a hetyke nemezkalpaggal, alumínium tarsolylemez dobja fel az összhatást, és a szintén fémből kalapált kitűzők kihalt madarak és sosemvolt országok stilizált képével. A fényvisszaverő vallási jelképek megléte nem előírás ugyan, de feltétlenül szükséges a határozott megjelenéshez. A karszalagok tekintetében nem foglalt még egyértelműen állást a kerületi vezetőség, döntésük a tavasz beköszöntével várható. És mindezen divatos kelléket mintegy megkoronázza a tartalék zászló, amit a tüntető hóna alatt szorongat előzékenyen. Azért kell tartalék, hátha más is kapott ebből a drogból, aki esetleg pont piros-fehér csíkosat akar égetni. A szer hatása kiszámíthatatlan.

linkekkel

Mamám közölte, hogy egy darab ideig nem olvasgatja a blogomat, mert igen nagyon megterheli az a szomorúság, amit itt talál. Megértem teljesen, magamnak is gyakran tűnik túlzásnak ez a dózis, de nem ígérhetem meg, hogy csupa jóról/ szépről írok ezután. Bár azért akad olyasmi is. Ma például elindult egy újabb, közelről érintő napló, fogadjátok szeretettel.

Most, hogy az egyáltalán nem aktuális Forma 1 végképp kiszorítja a hírekből a Tilos kapcsán elindult beszélgetést (tegnap majdnem meglincseltek a kocsmában, hogy hirtelen nem tudtam, mi az a Minardi), gondoltam, elmondom én is, mi a tuti. Egyrészt szerveződik már a Barangót támogató koncert, pláne, hogy 1. Cs. Kádár is kigolyózta a Vörös Lyukban előre lekötött Fix Rádiós buliból 2. gerinctelen módon kibaszták a HVG-ből 3. és érte még Lévai miniszter sem áll ki, szemben a lelkésztanonccal. (Varró Szilvi begyalulta a bárcanélküli minisztert, jól tette.) Másrészt én sem tudom, mi a tuti, csak az látszik innen, hogy még mindig nem sikerült eldönteni ki, mikor és mire használhatja a nyilvánosságot (benne a köztereket). Szerintem bárki, bármire, bármikor, azért van. Ha valaki engem sértő dolgokat mond (állít föl), akkor vagy megvédem magam, vagy vagdalkozom bután, vagy csendben meghúzódom, vagy bosszút forralok, vagy szóba elegyedek vele, vagy ügyet se vetek rá, vagy bármi. Na de ha nem is mondhatja? (teheti közszemlére?) Amikor én hallok vacakságokat, akkor jól megítélem magamban a beszélőt és kész. Esetleg utánanézek annak, amit mond, ha van időm, kedvem. Na de elhallgattatni? Nem állítom, hogy rendszeresen, de egy Mars-szondánál hatékonyabban gyűjtök mintát a Lovas- Bayer- Bencsik- Orbán fogat beszédeiből, csak úgy, mint másokéból, például az elvakult 168 órából, a gyepesen ostoba Élet és Irodalomból, a röhejesen kisstílű Hetekből, az elfogult HVG- ből, a tendenciózus Népszabóból, meg mindenünnen. Én tehát tudom, ők mit gondolnak, nekik viszont fogalmuk sincs, hogy én mit, nálam az előny.

Ez az oldal nem vállal szolidaritást a Tilos Rádióval, mert elvtelenül behajolt mélyen, benyalt mélyen és beszopott mélyen. Ahelyett, hogy elküldte volna a szublimált faszba a sajtótájékoztatónak álcázott inkvizíciós vallatás résztvevőit, meg az ilyen-olyan műsorok jezsuitáit, komoly arccal úgy tett, mintha bánnia kéne bármit is, mintha egynél többször elnézést kellene kérnie bármiért. Értjük a tétet, na de a méltóság hova lett. A Tilos őszes kurátora menjen haza fürdetni az unokáját, fényezgetni a jelvényeit, vagy ölelgetni a szomszéd kannás borát, vagy tegyen bármit, amitől nincs ilyen félelem a szemében. Egy frekvencia sem ér ennyit.

Ehhez külön vicc a Tilos fellengzős szónoklata a tiltás mibenlétéről, a tiltás szükségtelenségéről, a tiltás utálatosan végleges voltáról, amivel párhuzamosan örök időkre eltiltják Barangót a Kinizsi utcának még a közeléből is. Szép. Ettől függetlenül az ORTT monnyonle. Döntésük a konszenzus-kényszer újabb elrettentő példája, egyszerűen még köztük sem akad, aki elégedett lenne a végeredménnyel, hát még. Amúgy érdekes, hogy nem merték hónapokig halogatni a döntést, de rossz húzás volt. Esélyt sem adtak a társadalmi beszédre egyfelől, talán megakadályozták a hőbörgést másfelől. Majd kiderül. Bár nem biztos, hogy érdekelni fog, amikor ilyen esteken kell előfordulnom pénzért.

megy tovább

Ma elolvastam egy hosszú- hosszú tanulmányt az európai történelemszemlélet hegemóniájáról, azon belül természetesen a hetero férfitörténelem egyeduralmáról. Nem hatott elementárisan, pedig alaposabban meg volt tűzködve idézetekkel (et al), mint egy jobbfajta szarvascomb füstölt szalonnával. Csakhát. Korai brutális pedagógus-élményeimet egy világosan megfogalmazott, gondosan összeillesztett, alaposan megfontolt esszé sem tudja űberelni. A krétaszagú kínzókamrákban eltöltött tucatnyi év alatt összesen kétszer tettem föl kérdést történelemtanárnak, mindkét esetben rovót kaptam, táblához penderítést, folyosóra kiküldést és persze még egyest is, mert akkoriban még lehetett büntetni szaktantárgyi jeggyel (talán még most is.) Viszont nem kaptam se fülest, se körmöst, se pajeszráncigálást, se tockost, se barackot, mégis van fejlődés, ha lassú is. Az első botrányos megnyilatkozásom általános iskola 5-6 osztályában lehetett, valamelyik törökökkel vívott csata részletekbe menő, éppen ezért rohadtul unalmas ismertetésénél. Már harmadik órája nyúztuk a csatakígyók elhelyezkedését, a szőlővesszőből vagy miből font palánkok hurcolászását, a hajók és dereglyék egymáshoz láncolását, vizes állatbőrök előkészítését meg csupa ilyen szarságot. Nyilván fontos csata volt, biztos éppen akkor mentettük meg huszadszorra Európát a vad keleti hordáktól, vagy ilyesmi. A tanár mindent bevetett, színes krétákkal rajzolta fel a harcállásokat, nyilakkal jelölte a derék katonák mozgását valami mezőn, négyzetekkel a gonosz ellen lappangását – bemutatóóra lehetett, akkor szoktak így virítani. Dermedt csöndben, moccanatlan fegyelemtől remegő izmokkal, a visszafojtott ásítástól könnyes szemmel hallgattuk a táborok elhelyezkedését, a nemes viadal szokványos fordulatait, a seregek létszámát, és a mieinknek mondott félig horvát-, német- és tán egészen románnevű hadvezérek dicső cselekedeteit. A végén, mintha fogát húznák, tanárunk feldobta, hogy van-e kérdésünk. Senkinek sem volt. Nyúlt a csönd, nyúlt a kín, csengetésig még legalább 5 perc volt hátra, a tanár arcán kövér verítékcseppek és hektikás foltok. G. Zoli végre kérdezett valamit a lándzsákról, kapott rá kurta választ, újra csönd. Én meg, félig jó szándékból, félig valódi érdeklődésből megkérdeztem, hányan haltak meg. Megtudtam azonnal, hogy a pusztítás rettenetes volt, képzeljem már el, ilyen fegyverekkel. Erre én tovább, hogy ki temette el a holtakat? Papok is voltak? És a törököket is keresztény papok kaparták el? Vagy fordítva? A gyaurokat hantolták el a turbánosok? Az élőkkel mi történt? Legyilkolták őket vagy rabszolgák lettek? Mennyiért adhatták el őket? A sebesülteket ápolták? Vagy megölték inkább? Ekkorra már valós, hamisítatlan kíváncsiság lobogott bennem, amit nem kellett volna, tekintve, hogy iskolában voltam. Azt a sok vért mind elszívta a föld, vagy tocsogott, mint eső után? Mi lett a rengeteg maradék kajával? Megrohadt? És mi lett a ruhákkal? Nyilván levették a hullákról, de elégették vagy eladták? És tessék mondani, a régiek hordtak bugyit? Na ekkor kellett kitakarodnom, de azonnal csak előtte még nekilökődtem a táblának és köpenyemre tapadt az összes rózsaszínnel, fehérrel és sárgával rajzolt hadicselekmény.

A második élmény is ugyanilyen, de már a gimnáziumban. Csőbe húztak megint, mindjárt az első órán, be se jártam többet. Komolyan hittem, hogy a gimnázium más, ide tanulni, illetve tanítani jönnek a népek, de gyorsan kiderült, hogy a fenéket. Ókor volt, újabb fontos vérontás, ezúttal a forradalmian új teknősbékaállásban, ha jól rémlik. Necces volt az egész magyarázat, ugyanis fizikailag kivihetetlen ez a fajta harcmodor, csak az én koromban még nem volt kísérleti régészet és senki nem gondolkodott. Úgy kellett tehát beszopni az egészet, ahogy mondták, lett légyen bármekkora baromság. Egy darabig ezen szívóztunk a tanárral, aztán elterelődtünk az orvosi ellátásra (szép sebek szép gyógymódokat kívánnak, he), onnan a kiszolgáló személyzetre, onnan a kurvákra. Nyiladozó kamaszságomban roppantul érdekelt, hogy darabra ugyanannyi nőt vittek magukkal a pun, perzsa, római vagy fasz tudja milyen illetőségű katonák százezrei – ami nehezen kivitelezhető – vagy 1. sokkal kevesebbet, de akkor hogy bírták a strapát szegény csajok 2. helyben rekviráltak maguknak puncit a hősök 3. egymás között oldották meg. Szerintem ez fontos kérdés, de a tanár úgy vélte, jobb nekem odakint a szekrények között, szünetben meg a dirinél. Na ezért nem döbbentem meg ma a történelemírás korcs voltát ostorozó íráson.

nekiveselkedés

Najó. Eddig kínlódtam, most már feladom. Hosszas tipródás után kénytelen vagyok belátni, hogy az én egyetlen kicsike életem nem hajlandó változni. Hiába akarok én utazni, nagyokat enni, még nagyobbakat inni, annál is nagyobbakat elhajolni és még sokkal nagyobbakat kufircolni, mert nem. Beledöglök, hogy itt vagyok. Minden percben beledöglök, de még csak nem is hibáztathatok senkit, az én fejemre hull vissza minden átkom. Lássuk tehát, mifélék történtek a nagy megpusztulás alatti időszakban: Először is túléltem egy komoly november végét, már ez is. Aztán jött a kibaszott karácsony, aztán elhúztunk innen a francba. Majd beütött egy igen enyhe január, tart most is, maradni fog rügyfakadásig, más előnye nincs.

Részletesebben: a bejgli továbbra is émelyítő és kifejezetten képtelenség jól csinálni (értsd: senki olyannak, aki él-hal a sajtos pogácsáért. Meg a krumplisért. A juhtúrósért. Káposztásért. Bármiért, ami nem édes.) A nagy zabatúra is macerás, sose értettem, minek több fogásos menüvel terhelni egy amúgy kedélyes összejövetelt. A hagyományok különösen idegesítőek, kezdve a fenyőn rendezett giccsparádétól az ajándékozásig, idén is konokul kivontam magam minden ilyesmiből. Ha lehet, még konokabbul. A katolikusnak mondott, pogányoktól lopott, polgárokkal korcsosított, fogyasztói tombolássá aljasított ámokfutásban legjobban talán a teljes tanácstalanság mérgesít. Pontosabban: ezek állandó leleplezése szolgáltat némi vigaszt, de nem eleget, hisz’ olyan könnyű rápirítani bárkire, ha hozzávetőlegesen sem tudja megrajzolni a 3 király/ bölcs mondakörét, a jászolét, a halét. Olyan könnyű, belepirulok.

Gyermekkorom falujában, a hideg és emberellenes templomban, ahol későbbi önmagam hosszan csókolózott és egyebelt a gyóntatószékben, a csacsit szerettem legjobban a faragott kép (!) szereplői közül. Mindig külön állították, a többiektől távol, már ezért is szimpatizáltam vele. Majszolt valamit és a valódi ablakon nézett kifelé, mintha semmi köze nem lenne ehhez az egész humbughoz. Egyszer ki akartam csempészni a zsebemben, de rajtakaptak és vissza kellett tennem a helyére, pedig már egész otthonosan odaizzadt a tenyeremhez. Aztán hógolyót hoztam neki egy más alkalommal, az meg elolvadt és úgy néztem ki, mint aki bepisált. A gyóntatószékek szűkössége azóta sem vonz, bár valami rögzültség miatt befigyelt néhány telefonfülke, budi és lift vadócabb ifjúkoromban, aztán kinőttem.

Mégsem tudok leszokni róla, mármint a kérdezősködésről, bár közben dühös vagyok a tudatlanokra, hogy ilyen egyszerűen hagyják demonstrálni szellemi fölényem, haha. Azokkal szóba se állok – csak pogácsáért cserébe – akik mindenre azt felelik: hagyomány. De miért az, könyörgöm. Sose kérdezte meg magától, hogy minek aggat foszforos fémpálcikákat egy műanyagtól roskadozó halott fára? Bezzeg egy még régebbi vallás különös hangsúlyt fektet az okításra, ott legalább minden megmozdulás azzal kezdődik, hogy miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától, ott legalább lehet tudni, melyik giccs mit szimbolizál. Ezzel szemben a birka nép egyetlen általam megkérdezett tagja sem bírt még csak gondolkodni se azon, hogy honnan, miért, mikor és kik jöttek azzal a bizonyos csillaggal, hogy egyáltalán hideg volt-e aznap Betlehemben és hogy miért 24 a szent dátum, ha egyszer 25-26 a szünnap, amikor még a kedvenc kocsmám is zárva.

Az éves kötelező rituáléban tehát megajándékozott minőségemben játszottam szerepet, emígy szert tettem töméntelen térdzoknira, amiért én és a petefészkeim nem lehetünk elég hálásak, új és csendes számítógépre, könyvek tonnáira, legális tudatmódosítókra, egy kenyérsütő gépre, ami maga a csoda és egy csak nekem, illetve az eltűnt kilóimnak szóló dögös fekete blúzra, a magam részéről pedig majd akkor ajándékozok, ha kedvem tartja. Gyakran tartja. A békesség kedvéért ráköltöttem tizenezer forintot több libára, így lett legalább libasültünk, jutott belőle mindenhova.

Az eltűnt kilók ünnepe azért jár nekem, mert a nyáron kezdett életmódreformnak köszönhetően megszűnt a tokám, keskenyedett az arcom, csípőm, derekam, combom, minden esztétikailag szóba jöhető felületem, amitől erőteljesen fokozódott ezidáig rejtett csinosságom, hovatovább démoni díva lettem, az egészséges fajtából. Bár fontosabb szempont, hogy nem gyűrődik elém a hasam, amikor 12-14 órákat ülök, hogy kapok levegőt, amikor a bakancsomat kéne bekötni, és most már nem kell új ruhatárra áldoznom. Gerincem persze megsínylette alaposan a súlyváltást, erre számítottam, de az összes többi létfontosságú jól van. Az ajándékhoz Dr. V. jóvoltából jutottam, kedves tőle, hogy elismeri, kiemeli és fontosnak tartja a változást, az meg tényleg meglepő, hogy milyen pofátlanul csinos vagyok az új göncben.

A kibaszott karácsony köré szerveződő rokoni jövésmenésben egy videofelvétel volt a legjobb, ami Öcsém és Dr. V gyermekét mutatja szívhanggal, ásítással, mocorgással. Ő Kamilla Míra, neki kötök mostanában apró kardigánokat, cipőket, sapkákat, rugdalózókat, mondhatni komplett kelengyét. Nagyon élvezem és szerintem az érintettek hasonlóképp. A kötés roppant kreatív dolog, ugyanakkor  monoton, mindkét tulajdonság iszonyú megnyugtató. Kamillával szoktunk beszélgetni, a színeket is ő választotta (utálja a sárgát) és nagyon mókás orra van.

Öcsémék, hát igen, elköltöztek jó messze, de jó helyre. Amilyen önző állat, aki vagyok, már alig várom, hogy a kinti lakásukban is meglátogassam őket, mert UTAZNI AKAROK. Tőlük kaptuk a kenyérsütőt, nagy találmány, ráadásul vidám susmusokban lehet közvetíteni Belgiumba és –ból a frissen sülő tészták illatát.

Egyébként utaztunk. Kaptunk Padréval 5 napot Miskolctapolcán, de rohadás volt visszajönni és nem csak az autópályán kifogyott benzin, a lakatra zárt bankok, az otthonhagyott bankkártyák és a gyorsan leszálló nyirkos sötét miatt. Padre ezek egy részét igen jól megoldotta, én meg jó tanácsokkal és biztatással láttam el. Egy hős volt kis piros kannával a kezében, miközben még egy jól megtermett fehér kutya is feldobta a kalandot.

Miskolctapolcáról naivan azt hinnénk, csak kiépült már valami, csak van hagyománya a vendéglátásnak, csak képződött megfelelő személyzet az elmúlt fél évszázad alatt, amikor is felfedezték a forrást, de nem vagyunk naivak. Jól trenírozott, úttörőcsapatban szocializálódott közép- európaiak vagyunk, ezzel együtt óráról órára növekszik döbbenetünk, dagad elképedésünk, mind gyakrabban törünk ki ideges kacajban, sírógörcsben és idegösszeroppanásban. Miskolctapolca az a hely, ahova ne menjetek. Ritkán mondok ilyet, de most megfontoltan. Nekünk jó volt, szekérderéknyi piát tankoltunk föl, nagyjából ki se keltünk az (egyetlen műszálas lepedővel megszégyenített) ágyból és fűtöttek jócskán, de ha valaki például enni is akarna, vagy sétálni, nézelődni, okosodni, akkor inkább ne oda menjen. Az hagyján, hogy a Rózsakertből eltűnt a legendás T-bone Steak. Az is rendben, hogy nincs bolt, hogy másfélezer forintot gombolnak le az ország egyik legsivárabb fürdőjében, ahol nincs úszómedence, nincs hol átöltözni, nem működik a jacuzzi, csak beutalóval masszíroznak és 10 centi széles a szekrény. Elnézhető, hogy hat helyből hatban hagytuk ott az ételt (az egyikben kicsorgott a zsír a tányérból, a másikban tejszínhabot ajánlgattak a töltött káposztához, mert NEM VOLT TEJFÖL, a harmadikban egy teljes szilveszteri menüsort végigkínlódva kellett kivárnunk az éjfél utáni virslit, hogy ne haljunk éhen), na de hogy ne legyen erdő ott, ahol eddig volt. Csak sár és irtás és ipari vágányok és vastraverzen futó kőszállító szalagok és könnyek és vér.

Amíg úgymond vacsoráztunk az egyik helyen és még a sör is meleg volt (nem langyos: meleg), addig valódi tragédia történt a kapunk előtt. Láttuk hazafelé a sok villogó autót, de nem törődtünk vele, mert Padre a Vuk- nótát énekelte nekem az új halas sapkájában, bokáztunk a jégen, petárdákat kerülgettünk és kéz a kézben andalodtunk bele a tónak hívott ülepítő bűzébe. Az már csak otthon derült ki, hogy valami rohadék halálra gázolt egy fiatal lányt a buszmegállóban. Ilyenkor nem érdekes már annyira az erdőhiány, a kajahiány, a kiélezett háborús helyzetet festő utca, a karácsonykényszer, a földszintről, az égből és a mindenhonnan reggelig üvöltő lakodalmas, csak te rózsám, te gyere.