Múltbanézés

Megnéztük Padréval a Válogatás című hihhhetetlen dokumentumfilmet, mert én még soha, és mert Padre szerint ő konkrétan ezen a filmen nőtt föl. Szívére vette, hogy annyit frocliztam a kocsmatúrán, itt a visszavágó. Igen, ebből a 20 évre dobozolt alkotásból jön az „utána pacalvacsora és ultiparti” szállóige, meg sok egyéb más.
A Válogatás előtt a már kívülről fújt 17, utána a nem kevésbé beépült Bebukottak jött, de a fő hangsúly most egyértelműen Gazdag Gyula filmjén volt. Képzeld el, hogyan zajlik 1970-ben egy beat együttes kiválasztása Csepelen, hm? Kultúrfelelős, kisztitkár, élethalálura, helyettesek, aggódó mamák. Elvárások, tiltások, pénz nuku, hosszú haj csak ápoltan, színes ing csak egységesen engedélyezett „látszódjon akkor egyenruhának” nem ám össze-vissza. Azok a dumák, apám! Ezt a skiccet kéne levetíteni a következő Megasztár döntő előtt, lássuk élesben a változást.

Amúgy a nyertes Pumpa együttes király. Őspunkok. A kedvenc házi punkénekesem némi csiklandozás után megígérte, hogy földolgozzák a nótájukat. Aminek olyasmi a refrénje, hogy úgy sajnálom magam. Mekkora kaland lenne előkeresni valahogy azokat az arcokat, mit csinálnak, mi lett velük, túlélték-e a májcirrózist és a szilikózist egyben. Eljöhetnének a következő koncertre például, megnéznék milyen tüskés zöld hajat és szájbaszöget engednek meg a mai kultúrfelelősök, ez tök buli lenne.

A film után Kepes beszélget két korabeli kulcsfigurával, a rendezővel és az akkoriban mindenütt észtosztó Kéri Lacival. Merthogy a felvétel 1989. január 20-án készült, úgy maradt meg videokazettán az egész műsor. Kéri már megint makróban gondolkodik, semmi nem érinti meg az emberekből, mindig utáltam ezért a sterilitásért. Egy jó pont a valahai kiszes, most (akkor, 1989-ben) szakszervezetei főfunkcinak. Ő volt az egyetlen, aki felvetette, hogy érdemes lenne az akkori, 1970-es fiataloknak is levetíteni a filmet. Ők mit szólnak. Hát bizony, engem is jobban érdekelne.

Mit csináltam 1989. január 20-án vajon. Híradót nem néztem, az tuti. Ha volt egy kis eszem csókolóztam egy kapualjban és hideg kukának döntöttem a hátam. Most is ezt kéne tenni. Mindjárt meg is fűzöm Padrét jöjjön velem sétálni egyet. Ha minden jól megy, becsöngetünk néhány helyre aztán kéz a kézben elszaladunk.

Megmaradt a szalagon a Kilencórás Híradó jó fele, mostanra ez is történelem. Prágában hatodik nap a Vencel téren, nálunk Pozsgay itt, Pozsgay ott, MDF- csírák amott, gyűlések, szájtépések, mindenki a békés átmenetért aggódik, meg hogy ne legyenek szekértáborok. Például egy bizonyos Gyurcsány Ferenc beszél a KISZ KB központi nem tudom pontosan, de valami csúcsvezetőjeként, hogy ne forduljunk egymás ellen, ne basszuk el. Mondj most is ilyeneket, Feri.

A Kilencórást nézve tudom, hogy fölösleges volt az elmúlt 14 év. A Fidesz pár napja bevezette a polgári nyakkendőt. Ha lehet hinni a szemtanúnak kicsi, 250 forintos gagyi. Hajráfnak ugyanolyan alkalmatlan, mint az elődje, az a piros vagy kék háromszög műszálból. Éppen tegnap szólított föl egy köremil, menjek EU ellen sípolós tüntetni április 30-án a Kossuth térre. Így tehát az úttörősíp is visszatért, csak koronás címerrel és narancssárga zsinórral. Majd veszek belőle. Az előző is milyen soká kibírta WC lehúzóként.

Belelendülve elregéltem egy kortárs magyar író érdekes levelét a vasorrú bábáról Padrénak, hogy a vasorr igaziból csiklót jelöl szerinte (a kortárs szerint), csak a nép nem szeret mindent a nevén nevezni. Ebben elmerültünk. Tény, se Padre, se én nem értettük a vasorrot soha. Nekiláttunk kigyűjteni, mit nem értettünk ezen kívül soha a mesékben és ne tudjátok meg. Lehet, hogy a szüleink össze- vissza pironkodtak a sötétben, amikor jóéjtmeséket olvastak föl nekünk? Nem valószínű. Inkább ők se tudták melyik tál köles, melyik korsó mit jelent. Villámgyorsan új meséket kell írnunk, ha mi nem akarunk pironkodni vagy fejhangon vihogni a macis párnát ölelő gyerekünk fölött, hogy aztán csatakosan viháncoljunk a fürdőben a visszafojtott kacagástól.  

Bortortúra

Millenáris van megint, pedig hogy úúúúútálom, ezúttal a Teátrum Hajó hattól. Nyolctól Mísia fado-énekes. Drága, tömeg. Hogy megtudjuk mi a trend szakmai körökben az agrárhelyzetről, fenntartható fejlődésről és vidékfejlesztésről a SZIE tudósa (Ángyán) szerint. Megtudjuk, átfagyunk, közös pontokat találunk és ködösítést.

Utána Márkusban eszünk, ami nem olyan, mint rég, de a húslevesük cérnametélttel még ott az első tízben. Varangy segge alá zúzza a helyet az örökös rádió, sose értem, azt meg kiváltképp nem, ha nem szól, csak recseg. Sistereg.

Aztán a Kétlyukúba nézünk le, Padre régi törzshelyére, nekem csak mozgalmas múltú tranzitra. Nálam 14, Padre esetében 8 év telt el az utolsó látogatás óta és hát milyen lehetne, mint ugyanolyan, de mégse ugyanaz. Van emberünk szennyes szakállal, vannak fiatal aktivisták, akik kerülik a felkapott és drága helyeket, van pohár- összeszedegető arc, aki egyben a WC-díj felkent beszedője és minden 40 forintot bevált a pultnál piros fröccsre, van magányosan írogató azzal az egy pohár sörrel órákig. Látszik, szaglik messziről, hogy nem inni jár ide. Padre felélénkül, egy idevágó filmélményét meséli részletesen. Road-movie a zsákutcában, foglalom össze frappánsan, Padre meg beesik az asztal alá, úgy röhög. Kimászik, újabb körért áll sorba a pultnál miközben fel-felböffen belőle a kacaj, feje felett egy darab Psota Irén kornyikál egy háromgombos TV zavaros képernyőjén.

Utána a Mórit teszteljük, ha már itt vagyunk, itt ragadtunk bután Budán. Lefelé a pincébe szemberohannak az emlékek, botladozunk a nem egyforma lépcsőfokokon. Odalent nincs sötét, sőt, szembántó lámpák vannak, a bort 20 százalékkal magasabb áron mérik, mint a Kétkyukúban és külön darts terem született. Hagyma és füst csípi a szemem (mint régen, azóta sincs szellőzés), a női budi már nem kulcsra jár (mint régen, hogy a pasik ne használják), hangosabb sokkal (mint régen), mert ronda játékgépek vannak. A népek már nem keverednek (mint régen), nincsenek öreg alkeszok, csak diákok, szar lett na. Az már szinte mindegy is, hogy zömmel buszraváró pázmányosok hevernek az asztalok körül. Budai ficsúrok, fúj. Erről eszembe jut, milyen sokszor jártunk ide annak idején, és hogy direkt ficsúrverési céllal, meg mennyit szaladtunk a villamoshoz, ha ők voltak többen. Eszembe jut Piroska a mindig pirosra horzsolt homlokával és ködös szemével, neve onnan, hogy lefejelt bárkit és mindenkit fél méteres körzetben. Jó volt vele jóban lenni. Padre emlékszik a csaposra, én a legritkább esetben, mert mindig a srácok hordták a piát, de nem udvariasságból, hanem mert vastagon korhatáros voltam, le ne bukjak. Padre szeretné tudni, kispalkata vajon hova állt a verekedések idején, ezért visszaemlékszem, és rájövök, valóban zűrzavaros identitás lehettem a proli véremmel, parasztimádatommal, újlipóti gyerekkorral és zugligeti héderrel. Nem is álltam sehova, csak a kijárathoz. Padre ugyancsak nosztalgiahullámba süpped, nagy élmény volt, mikor kitiltották őket innen a sok gyógyszer miatt. Vastagon gyűlt alattuk a fólia, szegény megtévedt tinédzserek alatt, ajjaj.

Pisilni már az Akaliba megyünk, ott legendásan jó bort adnak, érdekes adalék magántörténelmünkhöz, hogy Padre nem ismeri, soha nem járt ott. Itt. Ritkán lehetett magyar szót hallani, mesélem neki a villamoson, jiddis és orosz járta leginkább, itt találkozott a HM körüli művelt ezredesi gárda és a kiskakukkos asszimiláns brancs, meg a, de ezt már nem is mondom. Kávét ugyanúgy alumínium mércével osztottak, mint bort, lendülök bele, és volt rongyos kifli 50 fillérért, meg kasszírnő, kihízva, vastag sminkkel, jégszívvel, aztán leköti figyelmünket egy toprongyos hajléktalan. Demjén Rózsi slágereket dúdol és műanyag rózsafüzérrel csapkodja a kapaszkodót meg a lefújt ablakokat.

A Jászain nagy svunggal - bocsánat hölgyem - körbemutatok, mi minden volt itt. A grillcsirkés helyett meki van, pék helyett bank, fagylaltos helyett rövidáru. Betérünk. Az első pár pohár még ebben a stílben tart minket: milyen fontos városi közizé helyén van most bankfiók, ami kinek kell, pusztul a világ. Szódákat rendelünk, ez itt rendes, nem gépi, és elmesélem a panellakó pasimnak, mégis milyen fíling beesni valahová reggel, buli után hazafelé, ahol szinte mindenki pizsamában éééééés papucsban támasztja a pultot a bélelt kávéját melengetve. És ismerik egymást névről. És ebben a tömbben laknak mind. És egyik franciára tanítja a másik unokáját cserébe a matekleckékért. Elmerengünk ezen a más világon (nekem hiányzik, Padre most kóstolja), aztán beleszagolunk a Palikám és Manci kiegészítve Józsival beszélgetésébe. Hivatalos papírt lobogtat az egyik, a szabadulólevelét, hogy bizonyítsa nyomorát, nem volt nővel 12 éve. Melyik körletben voltál, teszteli az a pancser, aki adagolva hordja nekik a meglőtt vadászt és felváltva meregeti a szemét Manci dekoltázsába és az itt is fejünk fölött lógó focimeccsre. Meglőtt vadász? Kocsmánként változik. Akaliban fél deka Hubertus kétszerannyi szódával. Véres vadász? Szintén változik, de mindenhol valami piros löttyöt körítenek hozzá. Nagy a fantázia, saját a kultúra, itt elveszik a Pina Colada kifinomultsága.

Végül Egri. Közben borotvaéles szél józanít, meg a valóban elszállt alakok miatti félelem. Értem én, abszolút, hogy be van baszva, de nem lehetne az öklét, a kését és a darabos boxerét valahogy máshol, máskor és máson kipróbálni? Egriben éppen zárnak, de megdumálom őket (búcsúpohár, holnap kísérem vissza barátomat Angliába, aztán szólok Padrénak, hogy innentől ne ékes pesti szlenggel üvöltözzön akkor már, legyen angol, legyen hiteles) és nagyon elegem lesz mindenből. Fűt a sok különféle eredetű, minőségű és hangulatú bor, fűt a szeles éjszaka, fűt az éjféli zárás kérlelhetetlensége, amikor éppen most kezdek belejönni és mennyi sztorim lenne még.

Szamizdatok

Kora reggeli interjúzás csöpörésző esőben. Az eső jó, nagyon jó, napok óta ezt csinálja, lesz sok kucsmagomba, mire hétvégén nekieredünk Homrogdnak. Interjúzni muszáj, hiába van korán, hiába nem aludtam, hiába nincs kávé és még rágyújtani sem lehet, mert várandós az alany. (Nem állom meg: „A oldal: A dohányzás halált okozhat! B oldal: A dohányzás károsítja a spermákat és gyengíti a megtermékenyítő képességet.”)

Utána gyalogtúra az esőben, összezavarodott városban, rémült emberek falanxában. Nagyúrian utamba ejtek egynémely boltokat. Meredeken leszállított áron szert teszek Hodosán Róza Szamizdat történetek címűjére a norantól, kifejezetten babarózsaszín babaruhára való patentekre, táskabarát méretű füzethalmokra, mellékesen egy szinonimaszótárra, amit még nem mertem kinyitni. Mire megvan a napi öt kilométerem, és éppen sajogni kezdene a lábam, pont a Kultiplex elé érek, így két nagy bögre kávé, az ÉS meg én bevackolunk várni az egyik munkaadóm, hozza a pénzt.

Nem hozza. Átrágom magam Tomka Miklós kirohanásán és Vásárhelyi válaszán, Fischer Eszter meglepetésmentes gondolatain, Vámos Miklós anekdotáin és PoZo-n, szerintem Bartis Attilán (vagy ki a fene ír ilyet rajta kívül), éppen csak belenyalok az Írószövetségi tóba („én nem akarok többé nyilas Misi lenni”), ki lesz a tököm a zsidó tematikával és megdöbbent Horváth Margó riportja. Pénz továbbra sem érkezik, de befut Bárdos Deák, akivel kielemezzük szereplését Alföldi Róbert műsorában, majd Padre, akivel újra. Éppen mondanám, hogy szivárogjunk be a Millenárisba a Szamizdat Szerdák soros ingyenes előadására, mert ez kapcsolódik a kiállításhoz, sőt, onnan nyílik, így aztán magát a tárlatot is meg lehet nézni nulla forintért, amikor Bárdos közli, hogy részéről vágtat csápolni Kőszeghéknek, így el. Emberünk, a pénzhozó, előkerül mobilon, menjek a Castróba. Persze most csak a felét fizeti annak, amivel december óta tartozik, de kit érdekel, tavasz van.

Átkocogunk mi is végül nyamvadt Budára, újra elcsodálkozom, mi az istenért nem lehet feltüntetni egy nyüves térképen a csarnokok nevét, hogy az egyszeri polgár megtalálja a hektárnyi területen, süvöltő szélben, aztán mégis megtaláljuk. A kiállítás sok újat nem hoz, lehet magamat és másokat keresni a képeken, lehet rácsodálkozni mennyi minden megvolt nekem is csak elsüllyedt költözések közben, lehet még jobban csodálkozni a többi ország felhozatalán, és lehet megint rettegni a 88-as gumibotozásokról szóló filmet nézve. Ez a félés nagyon nem jó. Gondoltam, hogy ez már bennem marad, mint az a másik, a határátlépő- pánik fajta, de azért nem öröm vele szembesülni. Átélni pláne. Többször átélni még annyira se.

A kisterem tele ismerőssel, az előadás szintúgy, néhány régen, néhány először hallott adoma kering a temperált levegőben. Ahogyan sejtettem: negédes nosztalgiába fúl az egész, senki nem von a jelennel párhuzamot, viszont (joggal) istenítik Soltot, Kőszegh szellemeskedik, mint mindig, Havas jó, mint mindig, a filmben majdnem ugyanez. Érdekes kvázitörténelemként visszanézni a félmúltat, el is mesélem Padrénak a saját személyes morzsáimat. Például miért mászkáltam tüntetésekre,

kíváncsiságból és pasizni

miért nem kántáltam a tömeggel,

birka nép

hogyan szaladtam- menekültem utcákon át,

lélekszakadva és sajgó háttal

kurva anyját a zsaruknak. Ja, meg hogyan dühítettem magamra az alapító szadeszosokat,

a szobában csupa férfi ül, feleségek és szeretők a konyhában trécsel-főzőcskéz- kávét gyárt. Odabent, ahol világmegváltás folyik meg bor, tolnak egy papírt, írjam alá, ügyes nyilatkozat, hogy mennyire egyetértek valamivel.  Egyetértettem, nem az, csak 16 évem dühítő ártatlanságával megkérdeztem, hogy akkor tehát ezt lányoknak is lehet? Húúú, de utáltak. Nagyon magyarázták, hogy nem jól látom, pedig jól láttam. El is mentem inkább Libegőzni vagy ilyesmi, csak előtte lenyúltam egy palack bort. Distroy.

Meséltem naivitásomról is, hogy amikor már magam vásároltam magamnak sajtót és nem az otthoni példányokat olvastam hogyan kértem a Jászai újságosától egy ÉS-t, egy Nemzetet és egy Beszélőt és a fószer mindhármat kezembe adta. Szemrebbenés nélkül. Nekem meg föl se tűnt, 87-ben, röhej. És miért gondolom pátoszmentesen ugyan, de mély meggyőződéssel, hogy Solt valóban nagy ember volt + rám nagy hatással. És miért gondolom pátoszmentesen ugyan, de mély meggyőződéssel, hogy a liberálisok közül sokan elárultak valami nagyon fontosat.

Itthon aztán belefutottam egy igazibb, 110 éves elhallgatásba. Forrásom szerint Gustav Courbet 1886-ban festette meg a „Világ eredete” című képet, ami aztán fű alatt (mondhatni szamizdatban), szalonról szalonra, kézen- közön keringett a világban, mígnem tíz évvel ezelőtt kiállították a Musée d’Orsay falán. Íme.

Egy százalék

Kitöltöttem az adóbevallásomat, mert ma éjfélig volt határidő és minek kapkodni. Az első pár évben gyomorgörcsöm volt, ha csak rágondoltam is, a hivatalra, később heveny hányás, hidegrázás, hasmenés és hektika, hogy maradjon a h betű. Idővel vállat rándítottam, átmentem punkba és intellektuális érdeklődésnek álcáztam tunyaságom. Ez a gyakorlatban következőképp nézett ki: 4 ív üres, hótiszta, 80 grammos papír elküldése határnap előtt egy héttel, kitöltetlen ámde aláírt hiánypótlás postázása adott napon, majd halasztási kérelem benyújtása a feldolgozás kezdetekor. Vajon összedőlésre készteti-e a hivatalt. Próbálkoztam minden külön beadványon egyetlen szám eltéréssel megadni az adószámom, minden levélben fiktív anyja nevével, minden alkalommal más lakcímmel. Eredmény? Kussolás. Soha be nem hívtak adategyeztetni, soha föl nem szólítottak, soha meg nem kerestek. Hogy hát mégis, hogyan- miképpen gondolom én bevallás helyett a Bravo magazin középső (poszteres) oldalát beküldeni nekik.

Idén komolyan vettem, végigolvastam a kitöltési útmutatót. Az útmutató roppantul vicces olvasmány. Ha a 4. sor b oszlopában bukfenceztem, akkor a 81. sor c oszlopában nyomjak tíz fekvőtámaszt és fussak két kört, de csak ha a családban senki nem ugrott duplaszaltót, ellenkező esetben írjam be a 129. sor d oszlopába az EKG diagramunk összesített adatainak 17,543 százalékos szinuszát. Persze csak akkor, ha nem használtam egész évben azóta csődbe adóztatott cégek nyomtatóját 7,891 alkalomnál többször, de havonta kevesebbszer, mint 1,432. Mert ez esetben töltsem ki a 098348756234 számú adatlap B verziójának 9/23-D sorát és ezt vezessem át a bevallás 89. sorának d oszlopába, minek következtében megváltozik a 123, 19, 76, 27 és 2039 sor összege feltéve, hogy az eredeti bukfenceim száma – csökkentve a család EKG szinuszával – nem haladta meg február 29. - én a végtelent.
Elmennek ám.
Megtekintettem az internetes bevallás lehetőségeit, amik ugye roppant egyszerűek, szinte helyettem számol minden közalkalmazott, de ott meg nem volt az esetemre alkalmazható szoftver (kérjük forduljon munkatársunkhoz), mert nyilván egyedül vagyok széles e világon a magam visszaadott (megszűnt) vállalkozói igazolványával, ilyen több nincs, nem is volt soha. Mindent összesítve, minden lehetőséget lejátszva, mindent kipróbálva és tesztelve fogtam azt a kurva négy + hat oldalt és kövér nullákat írtam az összes fehér téglalapba.
Becsomagoltam, lenyaltam, kifeszegettem, melléraktam a Bravot, lenyaltam újra és elkocogtam olyan 9 körül este a postára. Megnézem már, miféle arcok állnak kilométeres sorokban a Nyugati főpostánál, milyen a hangulat. Könyvet is vittem, hátha tényleg soká kell várni és megunom.

Ehhez képest teljesen európai volt minden a posta részéről, kb. egy percet se vártam. Minden ablak nyitva, mindenki a helyén, pecsétel és bélyegez mint állat. Komolyan. Kevesebbet kellet várni, mint bármelyik hétköznap egy szimpla ajánlott levéllel vagy csekkel. A népek meg? Velemkorú lázadók, csupa fiatal arc, mögöttem egy lány pendlizett 1%-os listáért, kinek van, kinél van, mert az adószámát nem jegyezte meg szeretett egyesületének. Persze hogy volt valakinél, szerencséjére (jükre) egy jóképű embernél, odébb is mentek bogarászni. Kit választottál, nahát, de érdekes, én is állatmentőnknek ajánlottam, tényleg és melyiknek, jaj de aranyos, nahát, anyukád is, milyen kedves, az én öcsém is kutyásat választott, de tudod nálunk mindenki kutyásat választott a családban, ezért én inkább cicásat, Ciki? nem, dehogy, a cicás nagyon jó, tavaly én is nekik adtam, és mosolyognak, együtt hajolnak a lista fölé, keresik mire szánja adója 1 százalékát a lány, akin, íme tavaszi ruha feszül és tincsei harmatosan tapadnak tarkójára. Keresik a cicás alapítványt. Kedves NIOK, nem is tudod miben veszel részt, de én megmondom: egy postai flörtben, milyen szép. Már bánom, hogy mindenhova nullát írtam, mert erre a jelenetre szívesen adakoznék.

Hát jó, legyen tavasz

Mit üzen a gondos EU

A oldal: A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét!
B oldal: Az orvosok és a gyógyszerészek segíthetnek a leszokásban.

Mit üzen a gondos EU

A oldal: A dohányzás halált okozhat!
B oldal: A dohányzás elzárja az artériákat, szívrohamot és agyvérzést okoz.

Mit üzen a gondos EU

A oldal: A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét!
B oldal: A dohányzás abbahagyása csökkenti a halálos szív- és tüdőbetegségek kockázatát.

Mit üzen a gondos EU

A oldal: A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét!
B oldal: A füst benzolt, nitrozamint, formaldehidet és hidrogén- cianidot tartalmaz.

Mit üzen a gondos EU

A oldal: A dohányzás halált okozhat!
B oldal: A terhes nők dohányzása károsítja a magzat egészségét.

Zászló

Már nem is tudom, honnan loptam, ahá, megvan, a Távoli Jövőtől. Állítólag kutatócsoport a BME kebelén és most pályázatot írtak ki a Naprendszer lobogójának megtervezésére. Nem röhög. Ez fontos dolog. Az űrgyarmatosítás szerintük ugyanis lejátszott dolog, szót nem érdemes rá vesztegetni, azt viszont mégsem lehet eltűrni, hogy előrelátó tervezés híján megint USA-zászlót tűzködjenek mindenféle bolygókra. A kutatócsoport tagjai reálisan szemlélik a jövőt, legyen az mégoly távoli, ezért aztán nem a Tejútrendszer zászlaja kell nekik de izibe, hanem csak a Naprendszeré. A föladat amúgy nem könnyű, hiszen honnan tudnánk mi, szimpla naprendszeriek, mégis mi a nyíl fejezi ki legjobban a többi milliárdnyi csillag körül keringő életformáknak – ha vannak ilyenek, szemük is van és még zászlóban is képesek gondolkodni – a mi nagyszerű összetartozásunkat, hovatovább az egységes emberiség eszméjét. Értsük meg, ezúttal nem a bolygónk egészét kifejező jelképet, hanem az egymáshoz és a naprendszerhez való tartozás szimbólumát várják a kiírók. (Földzászló már van, rögtön több is.) Én például határozottan érzem magamban a Naprendszerhez fűző kapcsolatot, ha az emberiséghez való tartozást nem is mindig.

A föladat továbbá azért sem egyszerű, mert csak és csupán olyan színeket használhat a tervező, amelyeket 1. a színtévesztő vagy színvak emberek is biztonsággal észlelnek 2. nem alkalmazhat olyan halvány színárnyalatokat, melyek a Naptól távolabbi bolygón nem látszanak. Az első feltétel korrekt, minek is zárnánk ki a színekkel hadilábon álló embertársainkat a győzedelmes lobogó - légköri mozgást feltételezve – lobogásának látványából. A második megszorítás csak a felületes olvasónak lehet furcsa, mert ilyeneket gondolhat: 1. Mi nem látszik egy távolabbi bolygóról pontosan? A Naprendszer? 2. Honnan tudhatnánk, hogy az idegen szemlélőnek van szeme, hogy lássa azt a zászlót? 3. Aztán rájön, hogy a zászló bizony az egységes emberiségnek kell (zöld küllők és orsós férgek nem játszanak). Ha az egységes emberiség valamely képviselője valamely távoli időpontban netalántán ismeretlen bolygóra vetődne, meg ne zavarodjon hirtelen. Lássa egyből, legyen világos azonnal, hogy humán megszállás alatt álló planétára vetette a sorsa és ebben a megnyugtató tudatban omoljon atomjaira a metánviharokkal dúsított nagynyomású, vagy éppen oxigénmentes környezetben. Halálra is fagyhat éppen, meg is főhet, tökmindegy, csak szeme legyen a zászlón, amíg ki nem folyik, vagy fel nem forr az agyával együtt. Kell a tudat, a bizonyosság, hogy hova tartozik. Melyik rendszerbe a sok közül, ne pusztuljon már el, mint hontalan árva. Azért ez szép gondolat.

Hálóing?

A reggeli kiflizés (nem az evés, az összebújás) arra volt jó, hogy újra eltöprengjek az együttalvás nagyszerűségén. Ennek mentén pedig a pucéran alvás nagyszerűségén. Boldogult ifjúkoromban olthatatlan kíváncsisággal teszteltem a különféle partneremberek alvási szokásait kezdve a kispárnát szorít álla alá, fogát csikorítja, vagy bal lábát ágyról lelógatja gyakorlatától kezdve a csak hason, csak magzatpózban, vagy csak térdelve rutinjától az ököl fej fölött falhoz szorít meglepetéséig.
A ruházkodási szokásokat legalább ilyen módszeresen derítettem föl, mert soha nem volt világos miért kellene szűk, fullasztó vagy éppen túl bő, testre tekeredő kelmékben lenni pont az ágyban. A csupasz bőr királyság, amikor az ember éppen egyedül van, királyság, ha mással. Az összezördülésen kívül nem tudok jó okot a koszos trikó tüntető felráncigálására, de az úgyis lekerül, mire összemelegednek a talpak. Mert ha mégsem, fölösleges éppen ott aludni. Nálam döntő tényező volt mindig, ha az aktuális felrántotta kis kockás nadrágját valami ürüggyel, aztán meg se szabadult tőle reggelig. Nem azt mondom, hogy legurító tényező, de azt garantálta, hogy nem vele mentem moziba legközelebb. Közös rántottáról már nem is beszélve.

A hálóruha viseléséhez való irracionális ragaszkodás tekintetében sok támpontom nem volt, csak a saját tapasztalatok kórháztól sátrazásig, bulizástól pasizásig. Támpont? Az irodalom legfeljebb a hálósipkáig merészkedik, ha ilyesmit hoz szóba, a festészetben nyakig gombolt gyapjúingek fojtogatnak, meg csipkés műanyagok, a filmek meg, nos azok két irányt rajzolnak. Az európai rugalmasabb és életszerűbb, én legalábbis emlékszem meztelenül együttalvásra és idegesen fölrángatott gatyára pl. a Betty Blue örökérvényű darabból, meg máshonnan. A keletiekben soha senki nem alszik együtt senkivel. Az amerikaiban melltartóban kefélnek és tréningruhában alszanak, ez nem mérvadó. Ja, és zuhanyozás nélkül öltözködnek, de ez most mindegy.

Visszakanyarodva tehát: ki a fene hord hálóruhát és miért? Egyéjszakásnál fölösleges. Egyedül fölösleges. Hosszabb távon fölösleges.

Sátorban/ koleszban vagy egyéjszakás az ember, vagy egyedül alszik.
Kórházban meg kollégiumban tudtam meg más nőktől, hogy direkt költségbe verték magukat az alkalomra és két élesen szembenálló tábor rikácsolt a – mindkét helyszínen default - híg tea fölött, hogy a praktikusság vagy a szépség számít-e döntőnek. Praktikus a pamut, mint megtudtam, de őket a lilakínaiműselymesek kinevették, hogy biztos nincs is már szükségük csábos fehérneműre. (Mert kinek van.)
Ezzel szemben a kisvirágos pamutmezőny cemendének hívta a lilákat, hogy azok miféle erkölcstelen rongyokkal próbálják maguk felé hajlítani a férfiak szívét vagy egyebét. Ami még a vállukat sem fedi, botrány. Aztán jöttek a köntösök, amik – meglepetésemre – az amúgy ruhának számító ruhák eltakarására hivatottak. Ezekből a sima frottír, illetve a sárkányhímzett műszál volt választék, ugyanilyen színvonalon kiérlelt vitákkal. Ezt csak azoknak mesélem, akik még nem aludtak női kórteremben vagy kollégiumban és nem érezték furán magukat a mezítelenségükért, a mezítelenségükre fölkapott ingért, amikor pössenteni indultak.
No persze a férfiak részlege korántsem ennyire kifinomult, ott létezik csíkos pizsama a csíkos gombolós sliccel és csak az. Érdekes, ezeken van zseb, míg a hálóingeken és női köntösökön még véletlenül sem, talán ezért is hanyagoltam őket. Hova tegyem a cigit.

De ezek homogén társaságok, mindjárt érdekesebb, ha nem ilyen szakadt helyen kell villogni, hanem konkrét céllal ágyba bújni valakivel. Ám. A megtörténtek megtörténte után lehet-e komolyan, vagy legalább gyengéden tekinteni a másikra, ha az macis pizsamába bújik vagy rózsás hálóingbe és fölajánl egy szarrámosott Iron Maiden pólót éjszakára a bőre helyett? Hát itt tapadtunk össze az imént, tétovázik szemem a gyűrött ágyon, mi változott hirtelen. Kapaszkodó egy szál se, az éji ruha minden tabuk legtiltottabb tabuja.

Keserű pohár

Röviden azt történt, hogy a Magyar Hírlapban megjelent Nancy Friday- könyvismertetésemet kiherélték, de most tényleg és nagyon. Nem nyafogok, hasonlítsd össze.
Nem arról van szó, hogy ne bólintanék rá minden jelzőirtásra, szikárosítási törekvésre, egyszerűbbé tételre, mert nagyon szívesen. Nagyon egyet is értek velük. Azt is hálásan fogadom, ha valaki kibassza a töltelékeket, mert ez mégiscsak újság, nem blog, nem élőbeszéd. Bólogatok. Helyeselek. Mosolygok.
De a szöveg értelme ne csonkuljon már. Ne jelentsen mást, ne jelentse éppen az ellenkezőjét, mint amit eredetiben, jó? Hazugság pl., hogy NF adott volna közre először női szexuális fantáziákat. Ezért is állítottam én csak annyit, hogy nagy mennyiségben (jó, lélegzet elállító mennyiséget írtam, de könyörgöm, itt nem a jelzőről van szó, hanem az elsőségről.) Ugyanígy nem mindegy az sem, hogy a szerző mindenféle fantáziákat hasonlítgatott össze egymással válogatás nélkül (aminek sok értelme nincs) hanem – amint azt írtam volt - a 30 évvel ezelőttieket a mostaniakkal, hogy lássuk a változást. Az sem érdektelen, hogy szerinte miért bukkannak föl egyre gyakrabban nem az áldozat, hanem az erőszakoló szerepében a nők. És még sorolhatnám, de minek.

A Magyar Hírlap monnyon le. Minden férfi olvasószerkesztő monnyon le. A nőnap kétszer is.