Az IV tábor felemelő és lélekölő gyötrelmei után Öcsém (Greg) és Öcsém Felesége (Grega? Csak a beceneveket tesztelem, lásd augusztus 15.) megszívunk egy defektet, aztán eszünk egy kellemeset Noszvajon és elhatározzuk egy újabb tábor szervezését, ezúttal lelkes velük, majd ők haza (21 kilométeres dugó M3-on, jó móka), mi meg kidőlni nagyszülői házba, ami nincs is messze. Helyszínen kisül, hogy lerohadt a boyler, melegvíz nuku, így morzsasörökkel öblítjük le a tábor porát. Akármilyen mocsadék fáradtak vagyunk, különösen én, nem bírunk aludni sokáig. Ülünk a gyerekkor-szagú konyhában, fel-felböfögjük a történteket, csócsáljuk. Aztán az egyedüliként bejövő adón szlovákul hallgatunk mesét, később talk show-t, majd Eminemet CD-ről. Pisilés és mezítlábas tánc az udvaron, nyomjuk le a fogorvosék idegbeteg kutyáját. Rongyos térképen latolgatjuk a következő tábor ideális helyszínét. Padre Villányra voksol, én olcsóbb vidékben gondolkodom, de legyen bor is, persze. Szerintem kiegyezünk Nógrádban.
Lehallgatom betelt hangposta-fiókomat, elintézek néhány sürgősebb telefont. Onagy szokatlanul kedves, megegyezünk. (Később hisztik alakulnak a beszámolók körül és sértődések, amikkel nem akarok foglalkozni. Onagy végül az én csonkán maradt írásomat életfunkció-jelentésnek aposztrofálja. Nem emiatt maradt csonka, jegyzem.) Hajnalban úgy dőlök ki, hogy Padre vetkőztet és takar, másnap kimegyünk gombázni és megszemléljük, hogy az akasztott kutya hol tart a bomlásban (előrébb).
A héten semmi különös: nyomom az ipart és unom, nyomom az írást és nagyon szeretném már befejezni. A Zsidó Nyári Fesztivál részeként megrendezett Könyvhét az egyetlen, amin előfordulok, néha befigyel a Szimpla, amúgy üres a város. Hétvégén meg JAK tábor Szigligeten, jó éjszakát gyerekek.

Node. Jártunk Padréval a Margitszigeten, miután lükére zabáltuk magunkat a mongol étteremben, Padre papájának születésnapja ürügyén. A mongol étterem nem csak azért jó, mert egységáron annyit eszel és iszol, amennyi belédfér. Nem csak a pácolt muflonszeletek és rokfortos borjúgombócok miatt (ami önmagában hajde), nem csak, mert a kiválasztott nyershúsokat az orrod előtt sütik meg, és kérésre fürj-tojást is (s)ütnek rá, még csak nem is a kivételesen érzékenyen összeállított vega-kaják miatt (bár ezekért pláne), hanem mert kedvesek és udvariasak a kiszolgálók. Van ott egy fura szokás, aminek a gyökerére nem bírtunk rájönni, de szemmel látható eredmény, hogy a pasik nyakkendőjét levágják ollóval. Ezek a nyakravalók, sálak, sőt harisnyák, esernyők, kalapok, sapkák, és még egy kosztümkabát is, aztán ott lógnak a fogadótérben, névjegykártyákkal, szalvétákra írt alkalmi versikékkel és helyben készült fotókkal sűrűn teletűzködve. Nagy bulik lehettek. És van ott még egy pozitív dolog: nem feledkeztek meg a gyerekekről sem, sőt. Színes ceruzák, mesekönyvek és kifestők várják őket, aztán az alkotásokat (és innen kezdve még sokkal jobb) ugyanolyan díszhelyre szögelik, mint a többi relikviát. Egyszóval: hajrá nekik. A Margitszigeten aztán készítetünk képeket Padre zsírúj digitális gépével és elküldtük őket az index árvízi galériájának is. Kíváncsi vagyok, kell-e, mert a bringóhintós turista lazán teker ügyet se vetve a háta mögött araszoló markolóra munkacímű sorozat igazán tuti.
Mi volt még? Ja, sikerült végre egy kölcsönkocsit szerezni a tábor idejére, ami jó, de ezzel párhuzamosan 1. szívhatom a fogam a mikrobusz-bérlés ügyében eltelefonált milliók miatt 2. az ugyanehhez a projekthez elpocsékolt kapcsolati tőkém miatt 3. meg egyébként is kezd kurvára elegem lenni.  
Aznap este éppen a tükör előtt töprengtem, hogy mégis miképpen lehetne eltüntetni a makacs nikotinfoltokat máskülönben szexi fogsoromról (mert szarik a whiteningekre), amikor Padre üvölt, hogy nézzem az előkerült orrszarvút a BBC-n. Padre szerint Rókával sörözött, azért kapott a homlokára nedves kendőt (Róka nagyivó, mitagadás) és az orrszarvú most fütyörészik, nézzem csak meg a száját. Ezt szeretnénk hinni, de közben tudjuk, hogy fél. Nem érti, mi történik körülötte. Mondjuk azt én se nagyon.

Nohát a víz, ha realben nem is, de a közbeszédben ideért. Öcsémékhez igyekeztem vacsorára (ilyen kurva jó húslevest, talán csak Nagymamám házánál ettem, mint amilyet öcsém felesége főzött. Öcsém felesége régóta fájlalja, hogy nincs és nem is volt soha beceneve. Hát majd kitalálunk neki egyet az “öcsém felesége” helyett is), amikor – jól elkésve, mert a tábort szerveztem és a célegyenesben még Bárdos Deák Ágival is összeakadtam – arra érek oda, hogy mindenki a padlón, könnyekkel szemében. A prágai állatkertben lelőtték az elefántot. Ahelyett, hogy kimenekítették volna. Aztán megvigasztalódtunk a kandallóval, a már említett húslevessel (húsleves, húsleves, húsleves és édes répák), a wokban avatott tejszínes- szilvás pulykamell-csíkokkal és persze jóízű beszélgetésekkel. Aztán egészen felderültünk, hogy a ZTE, vagy mi, egynullra nyerte a Manchester elleni meccset. Öcsém, az ünneprontó persze közbeszúrta, hogy még visszavágó is lesz, de lehurrogtuk és újabb borokat nyitottunk. Ezt tartott hajnali háromig, de minden perce megérte.

Menekülés, avagy különös perverzió, de az árvíz-hiszti első hetében továbbra is az állatokat követtük figyelemmel. Drezda környékén egy ember naponta huszonhétszer menekítette ki kötésig érő vízben a görényét, egy másik legalább ötvenszer emelt feje fölé egy riadt kismalacot. Voltak félóránként ölben kutyák, csónakban tehenek, ahogy kell. A prágai állatkertből állítólag eltűntek a gorillák, egy víziló és a fókák. A fókák később meglettek, egyiküket 50 kilométerrel odább találták meg, önfeledten lubickolva persze, a vízilovat is bekerítették, ahogy az elefántházban fürdik, csak a gorillák nem kerültek elő. Ehhez kapcsolódik egy hír, hogy Floridában viszont felfigyeltek a lemúrok egy újkeletű tulajdonságára. Vagy a tulajdonság régi, csak most vették észre. Ezek a makik olyan ezerlábúakat esznek, amivel az extasyhoz hasonló hatást tudnak maguknál előidézni. A cikk beszámol arról, hogy az emberszabásúak (de hülye szó) “étrendjének vizsgálatából már korábban kiderült, hogy a csimpánzok és a gorillák váratlanul kiterjedt tudással bírnak a szubsztanciák terén. A csimpánz rámászik a kólafára, hogy a koffein és theobromin tartalmú kóladiótól felfrissülten hülyéskedhessen az erdőben. Az Egyenlítői Guinea őserdeiben élő csimpánzok és gorillák szívesen falnak egy kis alchornea floribunda vagy alchornea cordifolia gyökeret. Az erős izgalmi állapotot, később halálos depressziót okozó növényt a helyiek (közlésük szerint) a gyakorta láthatatlan dolgok elől menekülő gorillák nyomán fedezték fel. A kutatások kiderítették, hogy az emberszabású majmok egy-egy átmulatott nap után a tabernanthe iboga gyökereivel detoxikálják magukat.” Ami viszont jó és okos dolog, ezt is ők nyomják jobban. Bár azért azt hozzátenném, hogy a detox- gyökeret ugyanúgy felfedezték maguknak az emberek, csak nem használják széles körben. A kép, ahol ezt találtam, ettől teljesen függetlenül fehérre mázolt színeseket ábrázol, így mellékszálon elgondolkodtam, hogy nekik a sápadtság a rémisztő, míg nekünk a fekete. Mélyebben lesznek az eltérő bőrszínből fakadó félelmek, mint elsőre hittem.

Ne nézzen már úgy ki, mintha nem írnék, idekopizom a terasznak írt helyszínit. És nem kiszúrásból kopizom, hanem mert azon a hülye szájton semmit nem lehet megtalálni.

Post festa

span style='font-size:9.0pt; font-family:Verdana'>Hajnali kilenc tájban türelmesen nyomakodok befelé a K-hídon, szemben a tömeggel. Minden értelemben mosott szar hömpölyög felém. Büdös sárban tapicskolunk, másrészt ennyi kialvatlan, véreres, máshetes embert ilyen mennyiségben, talán ha építőtáborok után láttam. Hivatalosan egy órája ért véget a buli, nem hivatalosan az éjszakai viharral, még kevésbé hivatalosan pedig most is tart. A kapun kívül (mégis a lehető legközelebb a Szigethez) szótlan alakok várnak a dílerükre. Feszültségüket kapucnival, lapos pillantásokkal vagy – esőben különösen vicces - napszemüveggel próbálják rejteni. Kell valami, hogy elindulhassanak. Csönd van. Nyomasztó. Nincs nóta, nincs kacagás. Sátorcipelés van.  
Kalapácsokkal, fűrésszel, hevederrel felszerelt ismerősbe futok, elkísérem HVG-t bontani. Fűvel kínál, közben megvitatjuk, hogy micsoda szemétség az egyoldalú prevenció. Nyomorultak le se szarják az alkohol romboló hatását. “Miért nem mantrázzák ezeknek a gyerekeknek, hogy bebaszáskor, előtte, utána igyanak sok vizet?” – fejtegeti haver a füstfelhő mögül. Aztán elmerengünk Woodstockon, minden hentergőfesztivál ősanyján. Rég bedarálva és eladva, mondja nekem. A melltartó és a behívó viszont maradt, teszem hozzá, aztán ügetek tovább.
Végignézek néhány bontási munkálatot. Elsütöm magamban a lapos csontváz-hasonlatot, és megfogadom, hogy nem írom le. Mindenfelé üres bódék, belük-kilóg automaták, szottyadt sátrak szomorkodnak, és a nappali fénynél határozottan koszlott rodeóbika, lekonyult szarvakkal. Pár helyen zene szól (autórádió leginkább), és a körülményekhez képest jó hangulatban pakolásznak. Máshol meg már összecsomagolva üldögélnek erősítőkön, hordókon: bambán várják a fuvart. Pályaudvar-fíling. Magamban gratulálok a szervezőknek, mert most -, hogy magam is tábort szervezek - a szétszereléskor látom csak, hogy mennyi minden kell, és mennyi mindenre kell figyelni. Viszont mik ki nem derülnek: értékes adalékkal szolgálhat egyes költségvetésekről, hogy melyik sátor előtt áll német kamion, melyiknél belga és hol parkol Barkas vagy Zsiguli. Böhöm hűtőszekrények, lestrapált gáztűzhelyek, csillogó hűtőpultok és sörcsapok hevernek sátorponyvákon, halmozódnak platókon, inganak kötélen a fejem felett. Az értékesebb technikát külön kezelik, nagy óvatosan mindenhol elsőként pakolják fel. Árgus szemmel figyelik a téblábolókat, nehogy észrevétlen elinaljunk egy hatvan tonnás lámpasorral. A hulladék fából összerótt, ideiglenes pultok zöme ellenben itt marad, szemétnek. Szemét aztán van bőven. No és guberálók. Szervezetten, párosával, és bottal túrják végig a földet, különösen a kocsmák környékét. Automatikusan lenézek, és találok egy százast. Mintha lopnék, olyan. Egy magányos farkas is van. Összemolyhosodott (divatos nevén: rasta) hajjal, rongyosra foszlott kabátban, térdig érő pulóverben. Öreg csontjait zörgetve bóklászik a terepen. Gólya a keselyűk közt. Méltósággal teli vadászatát hitetlenkedő mutogatások és döbbent nevetgélések kísérik, amire persze ügyet sem vet.
A Fő utcán eleve elvetélt (lásd fényviszonyok) kísérletet teszek, hogy képileg rögzítsem a szemétkupacok közt heverő, budihoz dőlő alvókat. A puszta földön, mint Calcuttában, mondaná a bennem élő geocentrista. Annyi a különbség, hogy egyiküknek kék haja van, másikuk térdre rogyva szundít, harmadik meg lelappadt tehénlufit ölel álmában. Vízben és sárban úszik a világ, plusz szürke felhők. Csúszkálok tovább. A földön poharak, tányérok, prospektusok, szórólapok. Fák és bokrok ágain szétszakadt lampionok, koszos ruhadarabok, rongyos tornacipők, letépett karszalagok és kotonok. Kikerülök egy kisebb csoportot, akik a konténer-WC falára ragasztott plakát előtt töprengenek: menjenek egyből a meghirdetett bulira, vagy ne. Na jó, de akkor stoppal, döntenek végül. Egy kétségbeesett figura kihasználja az utolsó utáni perceket: koslat minden arra járó nőnemű után, és bűnrossz kiejtéssel, botladozva nyökögi a “fekete bika pata kopog a pepita patika köveken” varázsszavakat. Volt tehát olyan marha, aki ezt tanulta meg magyarul a gyorstalpaló nyelvi sátorban.
Odébb, az irodalmi-, komolyzenei-, tánc-, és művészkedő sátrak vidékén, a tönkreázott papírszobrok és nyirkos párnák között, egy fiatal lány próbálja összekaparni a pasiját. Nyugtató szavakat dünnyög neki, miközben hajából leveleket, szalmaszálakat szedeget. Később meg egy mocskos trikót igyekszik felráncigálni szegényre. “Nebassz, ez volt rajtam egész héten”, tiltakozik gyengén a fószer, “de csak egyszer hánytad le”, öltözteti türelmesen tovább a lány.
Akad még ember, akiben a hét napos pörgés dacára is maradt kíváncsiság: sorry, sorry motyogással hajol a vállam fölé. Nézi, mit nézek, de nem lát. Kiegyezünk egy good morningban. Utána percekig könnyezek az arcomba lehelt fokhagymaszagtól. Máshol langyos szilvapálinka- és fekália-pára gomolyog. Öklendező segédmunkások szivattyúzzák az emblamatikus toi-toi vécéket, aztán hangos kurjantásokkal irányítják a csörlőzést. “És ha benne maradt valaki?” kérdezi egy viszonylag üde fickó, sárga zokniban, cipő nélkül. Vállrándítást kap válaszul. Kekeckedik tovább, mire a melós behajol és nyomatékkal annyit mond: “Kétezer darabot kell megcsinálnom délig. Húzz el.” Amaz sértődötten elvonul, én a nyomában. Hátha még verekedést is látok. Azt ugyan nem, de kamerával, diktafonnal ügyködő, takarító nénivel és trógerekkel szót váltó arcot annál többet. Kollegák. Elkerülve a forgalmas és kátyús főutakat, menekülve a kocsik miatt felfreccsenő víz elől, kikötök három ázott grufti mellett (a Zanzibár melletti kocsma stikában még üzemel). Sörrel gyógyítják magukat, és öööö erős tájszólásban tervezgetik a jövőt: “Depecsmódra kijövök, bazdmeg, meg ziszterzovmörszire. A többi szarság nekem nem kell.” Rutinosan, oda se igen nézve segítenek egy kacarászó csávónak, aki képtelen erős remegés nélkül felemelni a poharát és valamiért mintás bikinibe öltözött. Megitatják. Az ember sírva fakad, aztán lekoppan a feje. A Depeche-fanok kihúzzák homloka alól a mustáros tányért és beszélgetnek tovább.
A legutolsó, még nyitva tartó pultnál pofátlanul kettőötvenért mérik a kávét. Így is van: facsarjunk ki mindent a lapos pénztárcákból. Számok még: HÉV megállóban tíz méterenként zsaruk bömbölik, hogy a peron teljes hosszában kéretik állni. A kijáratnál ötvenen várnak taxira, mert aki úr, az. Négyen sorakoznak az elkobzott “fegyvernek látszó” tárgyaikért. Nyikhaj kamaszok, de sokkal marconábbak lesznek a láncoktól, késektől. Útközben kilencen próbálnak cigire levágni, heten dellára. Ezek közül kettő a hazaútra kunyizik, hárman sörre, egy kávéra, egy rutinból. (Végül a rasta- hajú homelessnek adtam három egészséges szál bagót a felszedegetett csikkek helyett. Ilyenek leszünk mi is, csak még nem tudjuk.)
Dél van. A Tilos Zenekerttől nem messze felfigyelek egy óriási tócsában ázó sátorra (sziget a szigetben), illetve az abból előkászálódó emberre. Több kudarcos kísérlet után végre talpra vergődik. Nehezen megy, mert egyik kezével a fejét vakarja, másikban fél pár cipőt szorongat. “Segítsek megkeresni a párját?” tör ki belőlem a kommunikálhatnék. Á, mondja ő, miközben lassan a hangom felé fókuszál, ez nem az enyém. Bizonytalan félfordulatot tesz, miközben össze-vissza bicsaklik a bokáig érő vízben, és meglepetten közli: “a sátor se az enyém”. Sírósra vált hangon kérdi, hol van. A Szigeten, válaszolom, mire boldog mosollyal bólogat és visszamászik.

Na akkor ezt a gombadolgot jobban kifejtem, úgyis ráérek. Persze, nem, de nem fogok folyton nyafogni. A helyzet az, hogy Magyarországon nincsen védett gombaféle. Egy se. Továbbá az emberek nem ismerik a gombákat, tehát félnek tőlük. Mi következik mindebből? Ahelyett, hogy megismernék gyönyörű gombácskákat, inkább felrúgják, méghozzá a mindenrejó “mérges!” harci kiáltással. Ez érthető: ami nem jó nekem, az ne legyen jó másnak se, nem jó a világnak se, pusztítsuk ki gyorsan. Amiről viszont biztosan tudják, hogy jó (frászt jó: ehető), azt letarolják. Hétvégi Kiránduló a rém neve, amúgy. Ő az, aki valami homályos oknál fogva kivételesen nem a hipermarket polcai közt szlalomozik, hanem a fák között. Szakmai körökben húsgombásznak hívják az efféle barbárt. Onnan lehet még felismerni, hogy koszos nejlon-zacskóban szottyasztja, töri, zúzza a finom húsú zsákmányt. A sokkalta civilizáltabb és kíméletesebb KOSÁR helyett. Meg onnan, hogy általában már az erdő szélén, vagy a buszmegállóban rájön, hogy mégsem akarja ő ezt hazáig cipelni. És kidönti. Ki ám, az egészet. Hogy ritka kincseket, agyonalázott kuriózumokat, ízletes falatokat rohasztott össze, azt meg ki nem szarja le.
Vannak aztán a megélhetési gombázók. Ők is tarolnak. Kíméletlenül. Nehéz ügy, mert ezt a műfajt valóban a legszegényebbek űzik, köztük persze sok cigány (-életvitelt folytató ember), így alig kerülhető ki a rasszizmus vádja, ha a probléma szóba kerül. Bár ez, mármint a fajgyűlölet, nem a probléma, iszonyú távol áll tőlem. Hogy a szatyrok viszonylagos hiánycikk-volta, vagy mégis valami ráció miatt, azt nem tudom, de tény: ők már vászontáskával járnak aratni. Szemét dolog nagyon, hogy a jobb minőségű gomba kilóját 5-600 forintért veszik át tőlük, míg a pesti piacon ugyanez 2500-3000 forintért kapható. (A nem pestin is.) Illetve nem is ugyanez, mert a valóban kiváló minőséget hűtőkamionok viszik ki az országból. Itt jön történetünkben az újabb csavar, és nem is az utolsó. Azt a szerencsétlen egy-két fajtát (vargányát, rókagombát) Olaszországba és Németországba hordják, mi tehát nem ehetjük. Duplafenekű kizsákmányolás. A legcifrább pedig, hogy hazai gombáinkat ugyanúgy használják odakint, mint a sajátjaikat, azaz szárítják, porítják, konzerválják, vagy olajban elteszik. Egyik kérdéskör: mi miért nem szárítjuk, satöbbizzük? Nekünk miért nem éri meg feldolgozni és legalább úgy eladni, ha már? Melyik középkornak hívjuk a kort, melyben nyersanyagot szállítgatnak rengeteg pénzért ide-oda? A másik meg: vajon mit vásárol méregdrága szuvenírként “olaszban” a magyar húsgombász? Na?

Nagyon röviden kb. így fest a helyzet. Javítható is ésszerű, mindent átfogó természet- és lelőhely-védelemmel (mert szeretjük a vadkucukat, de nem csak ők laknak az erdőben, meg nem csak a túzokok), és körültekintő törvénykezéssel, alaposan felépített jogszabályokkal, meg hasonlókkal. Rontható is, hogyne. Pár éven belül kiderül, hogy ennél tovább mennyire.

Na de addig is: csöppet borultam kifele tegnap, hogy itt rohadok, meg minden, erre jön ma egy telefon, hogy pénteken mehetek dolgozni vidékre. Méghozzá a Bükkbe. Amit tehát össze lehet kicsikét kötni egy erdőléssel. Ez ám a jó világ.

Hétfő. Nem a szokott menetrend: valahogy sikerült zsírúj melóhelyen átverni, hogy e napon úgyis mindenki magánügyeket intéz, semmi oka, hogy bemenjek. Maradok hát itthon. Korrektúrákat javítok kevés lelkesedéssel, főzőcskézek szintúgy, mosni/mosogatni nem vagyok hajlandó, és masszívan gyűlölök mindenkit. Kaptam azért egy emilt Főnöktől, hogy végre “testhezálló” feladatot talált ki nekem. Megnézem holnap, szerinte milyen a testem, legalábbis mi áll hozzá szerinte.

Késő este meglevelezem embereggyel, hogy miért is utálom a performanszokat. Mert kosz marad utánuk. Lehet az jó tréfa, ha elszállt valakiről kell leszedegetni a véres marhabél-darabokat? Füléből kifújni a poros rizsszemeket? Arcáról lefeszegetni a viasszal kevert celluxot? Nem. Minden művészi kitörés után négy dolog marad: az üresség, a feleslegesség, az unalom, és a piszok.

Emberkettő azt firtatja, hol tartok a könyvemben. Köszönöm, lassan végére érek. Sokat lendített Kedves Rokonom Feleségének elragadtatott reakciója. Valamiféle bizalmat fűz hozzám, vagyis inkább - látatlanban - nagyra tartja a megírást. Nem tudom. Azt se tudom, igaza van-e, azt se, hogy ennek meg akarnék-e felelni, mindenestre váratlanul jól esett. Inspiratívan.

Padréval se vagyok jóba. Az hagyján, hogy felváltva hallgatja a Pannon rádiót Otis Redinggel, de folyamatosan bombáz a galóca-levlista híreivel. Hát nincs benne könyörület? És még olyanokat is kérdez, hogy miért basszuk itt az időt, amikor a Zemplénben (pl.) kilószámra virít a vargánya. Elmegy a fenébe.

Vasárnapi megborulás, meló szemfolyásig, aztán kínzó fejgörcs. Szólhatna valaki a Napnak, aki arra jár, hogy ne törjön ki akkorákat, mert belepusztulok. Ha már ott van, a meteorzáporokkal is válthatna barátilag pár mondatot, mert ugyan szépek, sziporkázóak és frissek, csak a lapockámig hasogat tőlük a tarkóm. És egy kis szelet, ha kérhetnék. Moccanjon már a lég, szeretném valamivel leszárítani magamról a verítéket, plíz. Ez a nyár is olyan, hogy csak a hirdetőtábláról értesülök a tényről: két hétig nem volt meleg víz. Vazz, fel se tűnt.

Amúgy meg rábíztam az index.hu túlfizetett stábjára a Sziget-tudósítást. Beszéljen etele, Földes és szily, mert jókat mondanak. Kíváncsian várom viszont, mikor ír végre bárki a Szigeten mozgó állatokról. Az ottani kutyák nem ugatnak. Megfertőzi őket is a láz, vagy csak nem értik a gazdit és ez köti le őket, nem tudom, de tény, hogy nem vonyítanak. Talán, mert nem unatkoznak. Lőjünk le minden vakarékot, aki unalomra kárhoztatja a kutyáját.

“Szokatlan méretű, nagy őzlábgombát talált a Mátrában, Bátonyterenye környékén Nacsa Bernát. A gombakülönlegesség a nagy meleg és a hirtelen leesett nagy mennyiségű eső miatt fejlődhetett ki. A képen: Nacsa Bernát nézi a gombát.” Ezt ki írhatta? Tutira nem olyan, aki látott már élő őzlábat, az ugyanis pont ekkora. Néha kicsit nagyobb. És erős túlzás gombakülönlegességnek beállítani. És sikoltoznivaló dilettantizmus az időjárásra fogni az évente rendszeresen és kiszámíthatóan ismétlődő jelenséget. Arról már nem is szólok, hogy mit érezhetnek szegény összevont terenyeiek a lemátraizáshoz, akik a Tarna völgyében vívódnak identitásukkal, és görcsösen szelektálják egymást a Tarján és

Zagyva patakok mentén. Íme egy MTI-hír, melyben a kötőszavak is hamisak. Hogy’ higgyünk a többinek?

avagy 143 km története

Reggel kilenckor támolygunk haza a szigetről, ollót keresünk, hogy levághassuk az idegesítő karszalagot, sokáig, hú, de sokáig ázunk a kádban, aztán dőlés. Két óra tájban felélénkülnek a telefonok, folyamatosan csipogunk, mint egy robbanás előtt álló erőmű, aztán usgyi. Az út, leszámítva egy-két válogatottan pokoli hónaljat az orromban, eseménytelen. A tuszkolódás szintúgy: csupán egy kigyúrt kopasz boldogít minket, ahogy kappanhangján üvölti (papírról) a szovjet himnuszt. Senki nem csatlakozik szegény, magányos lázadóhoz. KO jő lobogva, üvölt utánunk a V.I.P bódétól. Az EBK koncert farvizén be tudunk jutni ingyen, amiért hála és köszönet, mert el lehet azért a fejenként 3000 forintot költeni másra is.
A Csónakház felé rohantunkban látunk egy 9-10 éves forma kissrácot kékre festett taréjjal, egy lassú amplitúdóval mozgó csajt, aki annyira beállt, hogy a karján felejtette az övet, és egy kopaszodó urat, aki a fogkeféjével spricceli a lányokat a fürdőkonténernél. Megfogadtam, hogy estig egy kortyot sem, de erre az ámokfutásra inni kell. A zenekar és holdudvara vígan falatozik, iszogat, ízlés szerint töltekezik az elérhető szerekkel, régen túl vagyunk az utolsó simításokon.
Lépünk.

A romániai Kumm együttes az első, akikbe belehallgatunk az elcseszett nevű Wan2 színpadon. A népek türelmesen álldogálnak a szinte üres teremben, csak néhány testfestett rajongó és Akinek Már Minden Mindegy pörög a színpad előtt. A zene nem rossz, a szöveget nem csak miattam nem érteni. Jó a basszus, felejthető a dob, csak azt az énekhangot kéne lelőni.
Csorgunk keresztben, szokásos kalandok, szokásos káosz, csak egyszer öntenek le sörrel. Aki él és mozog elszántan és konokul tudatmódosít. Ismerősök jönnek szembe vadul esemesezve, tántorogva, vagy éppen táncolva. “Voltatok a?” Nem jöttök a?”, de már el is sodródnak. Nem is nézünk a toronyról leugráló, gumiszíjakon rángó bátrakra, mert ehhez már öregek vagyunk. Jó érzékkel kihagyjuk az agyonajnározott, unalmas és gépies Besh o Dromot, de nem mondjuk meg senkinek, mert jól neveltek vagyunk. Irány a Zanzibár sátor. A mellette lévő Café az egyetlen, ami nem VIP, mégis rendes székek vannak. Odabent három nő beszélget a sürgősségi és a férfi-fogamzásgátlásról, legalábbis úgy tesz. Az előbbi káros az egészségre, az utóbbi esélytelen, továbbra is megoldatlan marad az örök probléma. Nő-sajnáló és pasi-fikázó futam, benne érintőlegesen kétségbe vonják Faludy spermaszámát, aztán akkora önreklám, hogy a lóláb el se férne benne. Páran kiosonnak, páran az asztaloknál darvadoznak, de egyszerűen érezhető, hogy mindenki az EBK koncertre vár. Mint ahogy mi is.
Őrületes szervezkedés, jövés-menés kezdődik hirtelen. Minden zenész mutogat a hangmérnöknek, hogy rá adjon több hangot, persze nem ad, csak megsértődik. Gyűlik a tömeg. Leesett állal érdeklődők és laikus ismerősök körében terjesztem a Forgatókönyvet, mellette rendületlenül kampányolok az IV tábornak. (Padre is volt olyan előzékeny IV- pólóban kiállni a színpadra.) A feldobott Éjfélkapitány kedvesen megjegyzi, hogy a manager a pokolban is manager, de ezen nem veszünk össze. Közben kiderül, hogy a Vérhóhér még a Jászain vár a hajójára, biztosan nem ér ide. Nem lenne EBK az EBK, ha ez gondot okozna, kerül is gyorsan egy pót-hóhér, aki aztán masszív magabiztossággal aprítja a dinnyét a színpadon. A Nagymesternők lóálarcban, talpig hálóingben visítanak, röfögnek és nyihognak, néha énekelnek is, csak hamisan. Egyikük kockacukrot dobál a közönség közé, illetve féltett söreikbe, amit azok kedélyesen visszadobálnak. A tömeg duzzad, elárasztja a színpad előtti táncteret, és pillanatok alatt fergeteges buli alakul ki. Nincs két egyforma szám, így mindenki megtalálhatja a szívének kedveset, ringhat rá, rophat rá, ordíthatja a szöveget. Néhányan nem bírják füllel a disszonáns hangokat, és meleg barátságukról biztosítva eliszkolnak. A ráadás-szám után rásózzuk Padre dögnehéz basszusgitárját az egyik kommandósra, aki bolondmód sofőr-missziót is vállalt, aztán olaj.
A világzenei színpadnál kötünk ki. Éppen a Spaccanapoli (I) zenél, táncol, énekelteti a közönséget. Kb. a Sziget az egyetlen hely, ahol nem tör rám elemi erővel a vágy, hogy ugyanezt egy nápolyi kiskocsmában hallgassam. Lassan ránksötétedik, indul a vacsoravadászat. Főtt kukoricában ilyen jót ritkán kapni, külön élmény. Igaz, füstaromát kínálnak hozzá gusztusos üvegcsében (a felirat szerint víz és természetes füst kivonata, hogy ennek ki dől be?), de a kukorica fölséges. Saslikok és egy pár valóban kiváló kolbász után lebuktatjuk zenekarunk néhány, üveges szemmel flipperező tagját, és belehallgatunk a Pulp (UK) vérszegény zenéjébe. A Nagyszínpadon továbbra is ócska a hangosítás. Átláthatatlan és rekonstruálhatatlan kóválygások végén megint csak a világzenei színpad, ezúttal Cesaria Evora, mindenki nagymamája simogat a hangjával. Kellemes ritmusok a Zöld-foki szigetekről, de mi pörögni vágyunk. Táncolva indulunk délnek, sodródunk a főáramban, csak a Radio C sátránál állunk meg a Nadara (Ro) hangjaira, és hogy megnézzük, miképpen lehet mezőségit táncolni egy romániai- cigány lassúra. Útközben hősiesen próbáljuk feléleszteni a “Gerapppa!” hagyományát, mert a kistehén nagyon hülyén hangzik. Majdnem egy teljes óra, mire átküzdjük magunkat a Tánc színpadhoz, de megéri. Óriási tömeg kíváncsi a TÁP színház Etchnojára, alig férünk. A csikós- break és a vetített kép nagyon jó, a csajok is jók, az ötlet is, csak egy idő után unalmas. Ha valaha azon gondolkodtam volna, hogy hogyan lehet botolót táncolni tolószékben (bocs, kerekes), akkor most megnyugodnék, mert lehet. Üdítő a drum and bassra ropott néptánc, hajrá az eklektikának, továbbá feszegessük a korlátokat. A végén öncélú újrázás, aztán egy szervező két nyelven is invitál a következő előadásra, majd felsorolja mi mindent találtak tegnap: két mobilt, egy floppyt. Jelentkezzen érte, aki.
Besorjázunk a sátorba, megtekinteni a sokat dicsért Káin kalapját az Artustól. Újító, izgalmas, érdekes. Kiss Erzsi külön a kedvencem, pláne létrán állva és atavisztikus hangokat hallatva. Padre félidőben fellázad, mert nincs ráhangolva, én meg nem akarok sutyorogva kommentálni, így lelépünk. A Metal Hammer sátorban Action koncert, oda indulunk. Hatalmas tér, több száz ember, és egy SMS- kivetítő. Másodpercenként új üzenet villan: “Beléd fogok esni Bugyi”, “Horti a király”, “Ti mit kerestek itt?”, és egyéb magvasak. Belegondolni is szédítő, mit kaszálnak a mobiltársaságok. Dacára, hogy újabb jéghideg sör landol a lábamon (mások honnan szereznek hideget?) toleránsan, mint mindenkinek, megadjuk az első három szám jogát. Nem elég zúzós, hogy érdemes legyen maradni.
Chill outnak a hajóállomás melletti Aboriginalt választjuk. Gumiabroncsokon tesznyélkedve figyeljük a marcona öreg rockert, aki majd felfalja egy alkoholista óvónéni-kinézetű mangalica kezeit. A bejáratnál részeg rodeózók próbálják megfűzni a kezelőt, hogy legalább az első pár percben hagyja őket fenn: nem akarnak leégni a csajuk előtt. Megvitatjuk, hogy kialakul-e valamiféle hierarchia a karszalagok között, azaz másként nézünk egy sárga (heti), szürke (dolgozó), avagy színes napijegyesre. Lőttek a szociológiának, mert rámzuhan egy fiatal lány, “gecccirészeg”, hajtogatja üvöltve, aztán a barátja el akarja nekünk adni egy százasért, de ma nem veszünk embert. Emelkedett és extatikus beszélgetést folytatunk velük, mígnem elrohannak hányni. Padre félti őket, én meg azon dühöngök, hogy hol vannak ilyenkor a roppant karitatív egyházak. Szart se csinálnak. Kakukktojásként virítanak valami ökumenikus sátrat a Civil szigeten (mit keresnek ott?), azt annyi. A Krisnások legalább ingyen meleg kaját osztanak, és jól zenélnek. Hajnali három van. A Buli, erről mit sem tudva tombol tovább. Bárhova nézünk táncoló, ejtőző, őrjöngő, összecsukló árnyak villódznak. A leghülyébb helyeken hevernek szanaszét az emberek. Mindenki ott alszik be, ahol éri, a nem is túl óvatos kocsik meg gyomorszorítóan közel gurulnak a testekhez. Tényleg: nem lehetne valahogyan kizárni innen az autókat? Legalább a táncterekről? Csoda, hogy eddig nem történt sem bal-, sem haláleset.
A Dork and Kozma kitett magáért, baromi jól néznek ki a ványadt akácfák így este, megvilágítva, de a Hangárt kihagyjuk. Ócska dizsi, illatos párkeresők és temérdek Security. A Cinetrip Labiritmus viszont király, ahogy vártuk. Állat a zene, jók a fények, csak beférni lehetetlen. Amíg nézelődünk, kifejtem az elméletem, hogy mennyire fölösleges bármilyen produkciót hozni a Szigetre, hiszen itt mindenki az. Valóban: akármerre indulunk, akárhova bújunk, önfeledten tomboló, énekelgető, táncoló emberekbe botlunk. Minden lépésnél más zene szól, minden pillanatban más mozdulat villan. Ha akarod masszává folyik, ha nem akarod, leülsz egy helyen, hátradőlsz, oszt nézel.

A szokásos melegben fülledtük végig a pár perces HÉV-utat, aztán a szokásos tömegben araszoltunk a bejárat felé. Korántsem olyan szörnyű, mint mondják. Délután négykor még a Nyugatinál voltunk (beszerzendő a jegyeket és a már említett vodkát), de minden kényelmetlenség, motozás, ellenőrzés után fél ötkor már a kedvenc fáink alatt üldögéltünk. Programfüzettel a kézben. Ez szokott a fő gond lenni, egyben a titok kulcsa: ha nincs valami, amit mindenképpen meg kell nézni (nekem általában nincs), akkor maradj, ahol vagy. Nem érdemes feleslegesen rohangálni a különféle színpadok közt, különösen nem a várható élvezetek kedvéért. Úgyse olyan. Ha célba érsz, kiderül, hogy csúszik az egész (irodalmi események), borítva ezzel további terveidet, kiderül, hogy másik 16,000 arc is ugyanerre hegyezte magát (Luminárium), és képtelenség bejutni, kiderül, hogy darabra OK minden, csak a hangosítás pocsék (Nagyszínpad), pocsékabb, mint otthon.

Legjobb békésen megülni és figyelni az embereket. Ilyet úgyse látsz máshol: egy város, ahol 1. az átlagéletkor 25 körül van, 2. pasik szoknyában vonulnak, 3. békében elfér, sőt beszélget egymással a sok civil 4. mindenki mosolyog. Ha már kockásra ülted a feneked a kényelmetlen padokon, vagy unod a szúrós földet, akkor neki lehet indulni. Én a Fő utcát szeretem a legjobban. Megyek, nézelődök, beszélgetek. Megérdeklődöm a NaNe sátorban, hogy foglalkozik-e már végre valaki a bántalmazók rehabilitációjával idehaza. Megpróbálom rávenni Padrét, hogy 10 forintért azt a tanácsot kérje a rabbitól, hogyan tudná az árat lealkudni. Ez érdekes gondolati-logikai erőfeszítésre sarkall bennünket, ami sose árt, legalább az agyunk ne zsírosodjon. Apropó: adjunk az agyunknak, irány az irodalmi sátor, meg a szabadegyetem. Útközben felfedezem Andrassew Dávidot a Greenpeace sátorban, köszönök. Persze nem érti, mit akarok, és tényleg hülye helyzet valakinek elmagyarázni, hogy az apja blogjából ismerem, és ugyanott láttam róla fotókat. Az irodalmi sátornál könyves pult van (egyetlenként kerek e szigeten), nyomul az Ulpius. A szabadegyetemen a szabadság korlátozó voltáról elmélkedik valaki, páran békésen szunyókálnak. Szívélyesen útbaigazítunk két eltévedt kortárs irodalmárt, aztán húzunk is el. (Biztosan örülnek, hogy felismerték őket.) Azzal nyugtatom magam, hogy holnap eljövök a Prae bemutatkozóra, pedig tudom, hogy nem. Szórakozni jöttem, nem dolgozni.

Inkább mozgunk egyet a tömegben. Pasifronton kiábrándító a felhozatal. Ha nem lenne nekem is egy, komolyan elgondolkodnék, hogy inkább leszbikus legyek. Vagy mégsem: még a Magic Mirror sátorban se találnék vigaszt, mert ott meg a travesztik tengenek túl. Magyarországon a transzvesztiták valamiért kihízott családanyának öltöznek, akik rémálmaikban karaoke-dívák akarnak lenni. A sátor viszont gyönyörű: szecessziós fafaragás, csiszolt tükrök, vörös bársony. Vannak egynemű párok is. Kicsit feszengve, kicsit boldogan, kicsit büszkén andalognak összeölelkezve. Egy kivételesen gyönyörű fiú éppen egy másik vállán sírja el bánatát, amaz gyengéden vigasztalja. Szépek együtt.

Később röhögni kísérjük kedves rokonainkat a Ladánybene27 nevű pofátlan formációra, megvárjuk a Balanescut, kerülgetjük a Dalmátnál tömörülő diablo-botos ifjakat, latinos cigányzenét hallgatunk a roma sátorban, elkerüljük a Publo Hunny- csapdát, megszagoljuk a kemencés lángost, figyeljük a vizes szőnyegen focizókat, és mindenhol, megállás nélkül köszöngetünk körbe, annyi az ismerős. Nagyszerű lehet most a városban: üresen kongó, csendes kocsmák mindenütt. Padre nagyon gyúrt az Iggy Popra, utána eltámogatom a HM ingyenes Menedék sátrához. Ágyak vannak, rendesen, és járőröző katonák. Mélyen ellene vagyok bármiféle katonaságnak, de most hálás a biztonságos alvóhelyért: senki nem fog Padre fejébe rúgni, vagy átesni rajta. Pokrócot is sikerül bérelnem, aztán bele az éjszakába. Kiváló a hangulat, mindenhol dübörög a zene, színes lampionok mutatják az utat az ösvényeken. Háborgó orgiára hasonlít az egész. Becsempészem magam a hűtött netsátorba. Két hosszú sorban több száz monitor, előttük görnyedt alakok ütik mellé a billentyűket. Itt szigor van: se kaja, se pia, se cigi. Legtöbben levelezésüket intézik, fórumokban tudósítanak a helyzetről, ingyenes SMS programokat terhelnek túl. “Micsinátok itt?” dől nekem egy ázott punk az ajtóban. Szögekkel kivert arca merő seb, lehet, hogy friss szerzemény a piercing, azért is van még talpon. (A punkok általában már éjfélre kidőlnek.) Üzenünk a külvilágnak, mondom neki leegyszerűsítve. "Ajjó, mondd meg nekik, hogy én is." Biztosítom, hogy ezt feltétlenül átadom, emberünk így el. Hallom még, ahogy mély torokhangon elbődüli magát “Le a zenével!”, aztán átzuhan egy aljas sátorrúdon és fekve marad.
Hasonló kalandokba bocsátkozom lépten-nyomon, hervasztó vagy éppen felemelő beszélgetésekbe bonyolódom vadidegenekkel. Fontos kérdésekre válaszolok kapásból (szerinted is gyönyörű a csajom?), segítőkészen bekötöm valaki cipőjét (ráléptem a kezemre), zsebkendőt adok egy zokogó kiskorúnak (megcsalom a rohadékot!), és alapvetően angyalként funkcionálok.
Mire kora reggel visszaérek, Padre mellett egy szőke bige alszik, de ennek nincs jelentősége: mindenki, mint egy darab fa, miközben mellettünk ezerrel dübörög a Cöxpont Ambient. Csodálatos az ember: bárhol tud aludni.
A hajnali Sziget csodaszép. A laposra taposott műanyag poharak tömege amúgy bokáig ér, de a felkelő nap mindent más színbe von. Gyönyörködünk a locsolóautók okádta vízsugáron, kerülgetjük az alvókat, kávékat döntünk magunkba, Red Hot Chili Pepperst hallgatunk néhány mocsárszemű metálossal. Halkan dúdolnak. Így egészen használható a Sziget, hajnali öt felé.