avagy rövid elmélkedés a Szigetről, amit mindenki fikáz, és még azt se élvezettel

Mert mi szokott a legnagyobb baj lenni? A kosz. A por. A sár. A büdös. Az emberek. A sorban állás. A sátrak. A drágaság. A budik. A tömeg. A meleg. A hideg. Az eső, a szél és a napsütés. A zaj. A politika. A túl fiatalok. A túl öregek. Vagyis mindaz, ami a városban is bosszantó, meg otthon, meg a törzskocsmában is, meg egyébként. Akkor mit fanyalognak a népek? Rejtély. Miért mennek ki? Titok. Esetleg a szinte már misztikus fíling, merthogy AZ jó. De miért jó, ha minden más rossz? Mert nem ezeken múlik. Ha valóban nagyon zavar valakit a por, jobban, mint a városban, akkor hordjon zoknit, és ne táncoljon maga alá. Ha valóban ehetetlen kaják vannak és azok is sokért, akkor csomagoljon magának előre szendvicseket. Ha az italok is rosszak, pláne drágák, akkor vegyen magának előre, és ne igyon sört (ami olcsó: 190 Ft/0,5l). Mi például vodka-narancsot rendszeresítettünk a Szigetre, műanyag flakonban. Attól legalább kevesebbet kell pisilni, és semmi sem lehet hátrány, amivel csökkenthető a valóban borzalmas WC-tortúrák száma. Az ürítési lehetőségek katasztrofális voltán, ehhez kapcsolódóan a bárhova-és-mindenhova vizelésen (by pasik), és a szagokon kívül egyedül a fekete fika zavar. Igaziból ez a porral cementált orrváladék lehetne a Sziget jelképe.

Felkutattam ezt az idegen lakást, ideiglenes állomáshelyünket egy, ha nem is kényelmes, de legalább használható székért. Egész álló nap egy hülye cikken dolgoztam, aminek a témája nem rossz (Hogyan bocsássunk meg szüleinknek?), csak ahogyan meg kell írni, az gáz. Furcsa, hogy bárhova is kerülök először a könyvek adnak otthonosság-érzést, újabban meg a PC. Átnyálazom a polcokat, köszönök az ismerősöknek, üdvözlöm a kedvenceket és letapogatom a szokatlanokat. Aztán irány a gép, ha van. Jóval egyszerűbb megtalálni a connectet egy ismeretlen masinán, mint poharat találni az idegen kredencben. Pár mozdulattal beállítom a személyre szabott rigolyáimat és máris olyan, mint otthon. Néhány év, és egy új lakásból csak a dugaljat fogom kitüntetni figyelmemmel, ahova becsatlokozom a laptopommal. Mennyivel emberibb a hely, ahol nincs is módom ilyesmire.

Ehhez kapcsolódik, ha nem is szorosan, hogy választhattam milyen csatornán komminukálok haverral, aki persze a Balatonon döglik. E-mail, ICQ, IRC, sms, vonalas telefon, mobil, ha igen melyikről, és akkor a webkamerát nem is említettem. A rémisztő nem is ez volt, hanem hogy önkéntelenül nekiláttam mérlegelni egyik előnyét, másik hátrányát, míg rá nem jöttem, mit csinálok. Álljunk csak meg kicsikét. Tíz éve a kézzel írott levél volt az egyetlen, megbízhatóan használható út, most meg fizikai fájdalmat érzek, és úgy érzem, az időmet rabolják, ha bélyeget kell vennem. A legszebb pedig, hogy pontosan tisztában vagyok, és rajtam kívül mindenki tisztában van, aki használja ezeket az eszközöket, hogy ez semmi. Messze nem tartunk még ott, ahol tarthatnánk. Á, nem érdekes ez se. Dögmeleg van.

Közeledvén a hétvége, azt gondoltam: összegzek. Mert az milyen felnőttes. Aztán mégis csapongok inkább, mert az vicces. És rövidebb.

Hajnalban feküdtem, és még órákig az emeleti ablakon benövő diófa ágait nézegettem. Nagyon szépek. Félpercenként felkapcsolódott a villany az udvaron és így még sejtelmesebb volt. Hátamon Padre szuszogásával, derekamon a kezével, szememben dióízzel nagy sokára elaludtam. A telihold lehet az oka ennek a nyugtalanságnak, tuti. Vonnegut már többedszerre javasolja, hogy basszam meg a fényességes telihóóóóóóódat, de ezt – a dolog természeténél fogva – valószínűleg a férfiolvasóknak szánja. Valami mozgásérzékelő lámpa lehet odalent és vagy az ágak a szélben, vagy a settenkedő kutya hozza mindig működésbe. Reggel kicsaptuk a macskát legelni, pontosabban kiszökött, de akkor már miért ne tegyünk úgy, mintha mi adtuk volna neki a szabadságot. (Néha undorító dolog embernek lenni.)

Együtt ebédeltünk egy pizzériában a volt főnökömmel, egyben barátommal, és az ő barátnőjével. Építkezésben vannak nyakig, azt is megnéztük később, mert pont ebben az alvóvárosban laknak. Hívtuk őket az én világjó savanykás-tejfölös-tárkonyos bablevesemre, de valamiért nem jöttek. Bosszúból elmeséltem nekik a féldokumentumfilmet, amit tegnap éjjel láttam a romániai árvaházakról. A horrort az ujjaim közül nézem, de ilyenkor gúvadt szemmel és leesett állal bámulok. Mozi a pokolból. Ettől függetlenül elhatározódott, hogy jövőre együtt megyünk Erdélybe. Sokat meséltünk róla, még azt is bevallottuk, hogy vaskos naplónk van a tavalyi ott töltött 1 hónapról, fotókkal dokumentálva. Azt mondták (mi mást?), hogy ki kellene adni. Mintha ez ilyen könnyen menne. Mikor elmentek, megállapítottuk, hogy milyen helyesek együtt és ők azok, akiknek a gyerekeivel együtt fognak rohangálni a mi gyerekeink. Haza is mentünk gyorsan csinálni egyet.

Azután Padre egész délután a földön hasalt, hogy nagyítókkal, lámpákkal, fényképező gépekkel fölszerelve tudományos igényű képeket készítsen egy óriási cselőpókról. Csodálom a kitartását és a bátorságát. Ez a pók (Lesike névre hallgat) nem készít hálót, hanem a földbe ásott lyukban lakik. Baromi erős állat. A csali-szöcskét majdnem kirántotta Padre kezébol, amely folyamatot ő halált megvetve, kockánként dokumentált. Pedig a nagyítón keresztül még ijesztőbb ám. Marása iszonyú fájdalmakat tud okozni, garantált kórház.

Este megnéztük Faludy György és Kovács Fanny költők lakodalmát a RTL Klub nevű adón. Sok boldogságot nekik. Alakult valami hiszti a házasságuk körül, ami több, mint taszító. Ha a hölgy valóban anyagi előnyökért, hírnévért akaszkodott volna rá, azzal sem lenne semmi baj és egyébként is mi közünk hozzá. Felőlem az teszi rá a kezét a „Faludy-örökségre”, ha van ilyen, aki hajlandó érte megfizetni az árát, de az még jobb, ha mindketten élvezik. Az öreg azt mondta, hogy a társadalmi elvárások miatt legalizálják a szerelmüket. Sokat kell még addig aludni, hogy ez ne legyen téma, pláne fordítva, mármint 91 éves nő kapcsolata 27 éves pasival, az azonos neműekről nem is szólva.

Kovács honlapja (www.fanny.hu) átmenetileg nem működik, de köszöni megértésünket, ezért kénytelen voltam a tilos.hu-ról lelopni az egyik versét az Aquarius című kötetből. Figya.

GYÖNGYHALÁSZ
A szabadság eszményét
Kutatom alant,
Hogy megleljem
A tudatos bizonytalant.

Lopom a fényt a szemedből,
Drága kincsem,
S imádkozom Istenhez,
Ki van - ki nincsen.

Még késúbb szinkronban lengettük középső ujjunkat a fiatal angol szakács műsorának bizonyos pontjain, akiért egyébként megdöglünk. Hogyan készítsünk házilag marokkói lepényt? Nézd meg a „Csak könnyedén”-re magyarított sorozatot a Spektrumon és vegyél hozzá a sarki boltban egy marék friss csicseriborsót . Végül könnyesre röhögtük magunkat a Jerry Springer-show verbális pankrációján, de ez már maga volt a tömény kidőlés.

Úgy alakult, hogy mindenki lelépett nyaralni és ránk maradt a macskák locsolása, kertek etetése, kutyák kötözése. Ami, azon túl, hogy alapból kibaszás, még jobban az, ha belegondolok: én pontosan ezért nem tartok állatot, vagy csak szállíthatót. Hogy lehessen tőlük mozogni. Mindegy, elvállaltuk Padréval, ami rövid úton azt eredményezte, hogy kikerültünk Pestről egy közeli alvóvárosba. Tehát mégiscsak van előnye. Például itt egészen más bogarak és lepkék vannak, mint odahaza. És nem csak 1 kutyát kell elviselni, hanem portánként egyet. Biztos olcsóbb, mint a riasztó. Meg ki kell vinni a kertkapuhoz a szemetet. Aztán hajnalban a szomszéd csöngetésére ébredni, bugyiban kiszaladni, és a csípős levegőn összeszedni, amit a kóbor kutyák széthordtak a zsákokból. Aztán lesni, hogy jön-e már a szemétszállító és gyorsan kapun belülre rángatni a kukát, nehogy ellopják. Kalandos. A szemétledobóhoz képest mindenképpen. Az alapkoncepció szerint mindenki annyi szemetet termelhet, ahány darab kukát megfizet. Mindenki egyet fizet. Mert spórol, nyilván. Szemét viszont jóval több van. Ebből az kerekedik (írjam-e, hogy „jellemzően magyar megoldás”?), hogy a legális kuka mellé kerülnek a zsákok, amiket mondjuk százasért hajlandóak elvinni suba alatt. (Meg amiket a kutyák szétrágnak, ugyi.) És kész is: előáll a helyzet, hogy tízszer annyi szemét kerül a telepre, mint amennyiért hivatalosan fizetnek. Ez kinek éri meg?

Nagy gondolkodást csaptam ma, lévén időm tenger, lévén vidéken, lévén napközben nincs net. Kezdődött azzal, hogy elolvastam a Vagina monológok című botránykönyvet. Nem kell megijedni, kb. húsz percet, ha igénybe vesz az egész. (A belőle készült eloadásokra nem mentem el, mert utálom a színházat és pont.) Aztán néztem nagyokat. Meg felülbíráltam a saját szexualitásomat, vagyis a hozzá való viszonyomat. És érdekes dolgokra bukkantam magamban. Például arra, hogy ezen így, külön, még soha nem gondolkodtam. Ezidáig eszembe sem jutott, hogy mindazt, ami én vagyok, a saját vaginám fejezi ki a legtökéletesebben. Mert nincs így. Ha nőstényördög kedvemben vagyok, akkor a szőrös orrlukamtól a térdem hajlatáig szexi vagyok, ha meg éppen unott fapina hangulatban leledzek, akkor meg abban. De hogy mindezt egy testrész irányítsa? Na ne. Az derült ki, hogy nők generációinak okoz súlyos gondot, ami a „lába közt van”. Meg sem tudják nevezni (odalent, az ott lent, izémizé), és ha nincs neve, akkor továbbra is rémisztő. Mert ez így atavisztikus. Állítólag a magyarban is voltak szavaink a szarvasra, farkasra, lomposra, csak tabunak számított kimondani őket, ezért ismerjük csak a mostani nevükön, míg a régit, a tiltottat mindenki jól elfeledte. A könyv missziója összefoglalva: ismételgessük sokszor a vagina szót, nehogy elfelejtsük. És ne felejtsük azt se, ami hozzá tartozik, mert ezzel valamiképpen felszabadítjuk. (Szerinte erre a vagina szó a legalkalmasabb. Nem a pina vagy a picsa.) Lényeges, hogy ez az újnak mondott hozzáállás állítólag sok nőnek segített önmagára találni, és megemlíteném a tényt: soha nem olvastam ehhez fogható vallomás-gyujteményt.

Tudom, hogy a Vagina monológokat trendi fikázni, lehetőleg csípőből, de a helyzet az, hogy nem tanulság nélkül való elolvasni. Akadt benne például egy meghökkentő elmélet a templomokról. (Amennyire én az építészethez értek: leginkább katolikusról.) Az elgondolás szerint az egész építmény a női nemi szervet szimbolizálja. Külsőt-belsőt egyaránt. Van egy bélleltes kapu, mint kis- és nagyajkak redői. Aztán egy hosszú folyosó (hüvely) vezet az oltár körüli kiöblösödéshez, mint méhüreghez. És még a petevezetékek, sőt, a petefészkek is megvannak a két oldalsó hajóban. No most, hogy akkor a kórus mi? Meg a csikló eszerint egy vízköpő a bejárat felett? Szóval haha. De a lényeg, amire kifutott, hogy a szenteltvíz, amit – természetesen hímnemű, és természtesen szoknyás emberek - ránk locsolnak, az tulajdonképpen a női nedvet jelenti. Nézzük csak meg, mondja a szerző, hogy ezzel a folyadékkal keresztelnek meg, azaz adnak nevet, új életet, ígérnek újjászületést. Kisajátítva és elkorcsosítva mintegy a szülés, az egyetlen tisztán női tevékenység misztériumát.
Ez, barátaim, nem akármi.

Írt valaki, hogy elviselhetetlenül fennsőbséges és kioktató vagyok. Akkor most már ezt is tudom. Írt másvalaki, hogy a Milos lába című kép mennyire gondolkodóba ejtette. Filóztunk egy sort, és abban maradtunk, hogy itt is, mint majd’ mindenhol a különbségek jók. Egyik lába összeszorul, kicsit fél talán. Nagy lábujja egészen kifehéredik az ökölbeszorításban. A másik meg kackiásan felkunkorodik. Menne már. Indulna el. Ez afféle klasszikus belemagyarázás, de még mindig jobb ilyesmire pazarolni a biteket, mint arra a hosszú eszmefuttatásra a pinákról. A fenét: is-is.

Rájöttem, hogy drogügyben volt szerencsém ennél lényeglátóbban (?) és higgadtabban (?) megnyilvánulni két évvel ezelott. Felpakoltam, meg lehet nézni, bár ez csak egy szűk szelete a kérdéskörnek. Mindegy, most már itt van.

Kedves rokonom írt. Nyilván megelégelte a folyamatos hátfájásomat (én is), vagy csak megsajnált. Ajánlott egy kiropraktort, vagy mit. Mindegy, elmegyek hozzá, mihelyst lesz rá pénzem. Ugyanő megköszönte, hogy felhívtam figyelmét Andrassew új könyvére, mert anno megfogta a Prolilétra, de azóta csak publicisztikákat/ tárcákat olvasott tőle. (Ami ezek szerint karcsú.) Elmondta azt is, hogy a Jadviga párnája (Závada) OK, de a Milota nem annyira. Londonból visszafele, egy hosszú buszozás során tartotta ébren magát vele. Jó a stílus, élvezetes, meg minden, de izé. Nem olyan egységes, mint az előző. Ezt csak azért közvetítem, hogy legyen jó sok és sokféle vélemény.

Az a csoda esett meg velem, hogy egy fószer cikkírásra kért fel. Nem ez a csoda, hanem a hogyan. Régen történt, ez is vagy két éve, hogy az index kék túrázós topicjában osztottam az észt. Ez az ember meg mostanában olvasta, és megkeresett, hogy akkor legyen valami. Mindez Derenkrol, egy határmenti romközségrol szól, amit Horthy Miklós romboltatott le 1943-ban. Bizony, a háború kellős közepén. Megírtam határidore, mert egy kis rendes vagyok, erre kitalálták, hogy nem is most kell, az augusztusi számba, hanem majd. Viszont adjak képet. Ehhez pedig hívjak föl valakit és szervezzek meg vele egy randit a városban.
Nyomdát ne szerezzek?

No igen, ez jogos, de nem ötlött fel bennem, hogy pont az én kisded blogocskám lenne erre a legjobb kommunikációs csatorna. Hát csak nem olvassák már a nagyeszű urak? Meg az is igaz, hogy jó, de akkor osszam máshol az igét. Ki is néztem magamnak a (tudtommal) egyetlen legalizációért küzdő csapatot, bizonyos Kendermag Egyesületet. Bejegyzik és akkor majd megyek aktívkodni. Addig meg csak megpróbálok mindenkit rávenni, hogy pipázzon egyet, aki sátánért kiált vagy csak szimplán pancser a témához. Mint én. Mert én például nem értek a rehabilitációhoz annyira (mert nem érdekel) és a prevenció se kifejezett erősségem, és ha már itt tartunk, akkor a jog se és kriminalisztikából is elhúznának, továbbá vegyészetből vagy társadalombiztosítás-tanból. De ha például én komoly politikus lennék, akinek javaslati joga van és határozathozatali joga meg törvénykezhet jobbra-balra és úgy nem értenék a témához, akkor biztosan megkérdeznék olyanokat, akik meg de. És még pénzem is lenne rá, hogy megfizessem az eszüket. És mondjuk egy jól működő szisztéma ellenőrizné, hogy ezt a temérdek pénzt ne spanyolviasz-gyártásra költsem. És akkor arra is lenne pénzem, hogy elutazzak külföldre alapos betekintést nyerni azokba a tuti módszerekbe. Vagy meghívni, felkérni szakembereket, ugyan mondanák már el, mégis hogyan másképp létezik ez a való életben, mint az én szűk agyamban raktározva van. Vagy csak úgy, egyik kezemmel az orrom túrva két sajtótájékoztató között, másik kezemmel a telefonkönyvet lapozgatva felvidámodnék, hogy hát mennyi alapítvány, egyesület és CIVILszervezet mozog ebben a témában. Aztán egyeztetnénk velük. Ha olyan hülye lennék, mint én. És még véletlenül sem zárnám el az információt senki elől, sőt. És még véletlenül sem akarnék bürokratikus és/vagy kézivezérléses rendet bevezetni. És tájékozódnék, mint állat. És nem hinném el kapásból, hogy a fű “rávezető drog”, sőt azt sem hinném el feltétlenül, hogy sokan azért próbálják ki pl. a hernyót, mert arról is azt mondták, hogy árt, oszt a fű se árt, és akkor miért ne. Mert nem nézném hótt hülyének a polgárokat.
Mert gondolkodnék. Beszélgetnék. Információt gyűjtenék. Szöget ütne a fejemben, hogy a legkarcsúbb statisztikák is tízezres számú drogfüggőről beszélnek. Töprengenék, hogy ők hol vannak, mit csinálnak, mit nyomnak. Megkérdezném (őket vagy a kezelőiket, ha vannak), mire van szükségük. Hogyan lehet segíteni? Mivel teszek jót. Mivel teszek keresztbe. És nem tiltanám ki az elefántot rendeletileg a csetreszboltból, hogy én vegyem át a helyét, nem. Több empátiát, intellektust, felelősségérzetet és nyitottságot tanúsítanék. Ha komoly politikus lennék, vagyis állami alkalmazott.
Mindez persze messze nem olyan fontos (bár így, átnézve továbbra is dühös), mint Padre ígérete, hogy végre olyan szandált veszünk nekem az elszakadt (ronggyá gyalogolt) helyett, aminek zsenge fűből van a talpa. Amiben tehát örökké mezítláb járhatok.

Annyira nem vooolt kedvem dolgozni menni, el nem mondható. Aztán mégis. Mégis bementem. És felbasztam az agyam, mint mindig. Mesélhetném, hogy miért, legyen elég annyi, hogy az infrastruktúra messze nem olyan kielégítő, mint kéne. (Mondhatnám: nincs.) Inkább hazamentem dolgozni. Aztán jött Wotan levele a terézanyucis kirohanásra és keményen megdicsértem a Dalát. Mer’ az jó. Meg leveleztünk is, úgy tűnik elvagyunk egymás humorával. Aztán lemenetem a kocsmába írni a könyvet. Mert ott van terasz, jár a levegő, és más üríti helyettem a hamutartókat. (Hamutartó ürítése, mint szó, mint fogalom, mint kép extrém étkezési szokásokat sejtet.) Persze baromira nem ezt kéne csinálnom, hanem lektorálni vagy korrektúrázni vagy micsinálni egy kéziratot, ami messziről úgy néz ki, hogy hegyes ceruzával a kezemben hajolok előre, gyakorta ráncolom a homlokom, vagy összevonom a szemöldököm, aztán lecsapok ezzel a heggyel (a ceruzáéval) a lapra, oszt firkálgatok magvas odabiggyesztéseket. Ezzel szemben az írás úgy néz ki messziről, hogy tollal kezemben hajolok előre, gyakorta ráncolom a homlokom, vagy összevonom a szemöldököm és selát-sehall állapotban körmölök. Na? Szerinted melyik az izgalmasabb?

Flamencora visszatérve, ma egyrészt véletlenül láttam egy baromi meredek filmet róla a Duna TV-n, másrészt belegondoltam a cipőbe. És felülbíráltam minapi nekibuzdulásomat. Nem biztos, hogy a kemény talpcsattogtatás a legjobb egy gerincproblémákkal küzdő bigének. Naszal addig eljutottam, hogy megpróbáljam rendesen kihúzni magam, de - táncos múlt ide vagy oda - még az se ment. Elkeserítő. Hajlott hátú anyóka leszek öregkoromra és mással kell kihordatnom a gyerekeimet.

A tévézés úgy történt, nem mintha magyarázkodnom kellene, hogy egész nap olvastam. Tegnap kölcsönkaptam Padre mamájától az “Állítsátok meg Terézanyut” című sikerkönyvet, azzal a feltétellel, hogy keddre visszaadom. Azt tűnt a legegyszerűbbnek, ha ültő helyemben elolvasom, közben meg megy a TV, mint szinte mindig olvasás közben, hogy ne unatkozzak. Úgy döntöttem, leszarom a mosás-mosogatás lélekölő kényszerét és lusta vagyok strandra menni, meg egyáltalán bármihez, jöhet a ponyva. Baromi türelmesen követtem a blúzokba és sminkelésbe ágyazott sztorikat, az önsajnálat-rohamokat és orgazmushiányokat, próbáltam belehelyezkedni egy tőlem oly idegen életérzésbe, de nem nagyon ment. Attól különösen síkideg lettem, hogy a főhős közvetlen összefüggést feltételez a női orgazmus és a dugás között, megvonva eképp magától egy szimpla biológiai gyönyört. “Szóljon már neki valaki, hogy önkielégítés is van a világon, meg a saját kezei” - motyorásztam magamban, rázogattam türelmetlenül a lábam, doboltam hisztérikusan a szék karfáján. Orgazmushiány? Rossz duma. Orgazmushiány? Haggyukmán. Mígnem a 180-ik oldalon legyárt magának mindjárt hármat. Ki nem találnád: pornófilm-nézés közben. Ezt, csajok, ezt nem kéne. Mi lesz a keféléssel, ha mi is hagyjuk visszafejlődni a szexuális fantáziánkat? Korcs kúrógépek leszünk magunk is. Az aztán az egyenjogúság. Fasza.
És még ő maga elemezgeti, hogy a pornófilm micsoda primer ösztönökre hat. Mégis mit várt? Hozzá, mármint a rácsodálkozáshoz pluszban egy adag ártatlan döbbenet. Harminc éves korára ez lenne az első töcskölős filmje? Velem ezt el nem hiteti. Már a nyolcvanas évek elején betört a video, hogy aztán futótűzként terjedjen, lehetőleg minden háztartásba eljuttatva a mocskot. Jobbat mondok: a házi videotechnika eleve a pornó miatt terjedt ilyen szélsebes ütemben. Sőt, a nyomtatás is azért terjedt anno, most meg a net.
Node: a könyv jó, hogy van. Kell ez is. Vannak benne kifejezetten megható részek for nagymama és abszolút mellbevágósak is. Nagyobb része hótt unalom. Meg dühítő egysejtűség. Nehogymá valaki egy másik embertől, pláne pasitól tegye függővé a boldogságát vazze. Alapos véleményem kialakítása érdekében átfutottam a könyvhöz kapcsolódó fórumokat és tapasztalnom volt muszáj, hogy egy rakat némber számára megvilágosító erejű élményként hatott a szenvelgéshalmaz. Mintha helyettük mondaná ki valaki, amit éreznek, ez jött le. Még mi a szart fog helyettük megcsinálni valaki más? Lehetőleg egy félisten persze.

A legkanyar, hogy felfedeztem magamnak egy csajokból álló punkegyüttest . Az ilyen ritka, pláne itthon, szóval tök buli. Vicces összefüggések és fonódások történtek a tárgyban. Kezdődött, hogy mATULA lapján olvastam róluk, aztán összebotlottunk a punkroomos csatin, rögtön aznap fél oldalt kaptak a PestiEstben és felléptek a Simon’s Pubban. Sajna oda nem tudtam eljutni, mert balett előadásra mentünk, de biztos, ami biztos, meghívtam őket az IV táborba. Majd mondanak rá valamit.
A balett. Carmina Burana volt, amit nagyon szeretek és szabadtéren, amit szintén. Elronthatatlan. Mamám hívott meg bennünket Padréval. Mamám szépen lesült, majd kicsattan az egészségtől meg a fittségtől és baromi csinos volt a vadonatúj nyári ruhájában. Neki mínusz húsz év, nekem plusz tíz, kicsikét le vagyok mostanában nyúzva. A meghívás több, mint gáláns. Az első tíz sorban 12 rugót zsebelnek jegyenként. Egy jegyért. Egyért. Talán ebből akarják felújítani az iszonyat mód lepukkant színházat (rozsdás csőváz a repedt műanyag székek alatt, a világítási technikát egy kihalt parkolóban is szégyellném, stb) vagy csak tényleg ennyibe kerül a cucc. (Nem! Vagy akkor mi a frászt támogatnak kulturálisan?) Mondjuk ebből lazán megfinanszírozhattak volna néhány műsorfüzetet, ha nem is mélynyomottat és szélesvásznút, de valamit. Fogalmam nincs, kik voltak az alkotók. Egyetlen árva plakát előtt tuszkolódtunk kifelé jöttünkben, arról és csak arról derült ki, hogy az első menet oratórium akart lenni, ezen belül az 1492. Valóban jól hangzik egy 150 tagú kórus meg egy szimfonikus zenekar előadásában. Sok látnivalót nem kínált, néztük a fákat és a Holdat. Gerard Columbus (Christopher Depardieu) már rég kikötött az Új Világ partjánál (jó, tudom, az előtte fekvő szigeteknél) és még mindig folyamatosan érkeztek a népek. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadot nem egyszerű megközelíteni. Behajtani, jogosan, nem lehet, a csúcson lévő parkoló dugig, BKV sem jellemző. Méltatlan hídfutásra és izzadt lihegésre kárhoztatják tehát az érdeklődőket. Viszont a Víztorony, gyermekkorom titokzatos tündérkastélya továbbra is király. Az előadás több megközelítésből is méltatlan a Győri Balett nevéhez, de akadtak azért jó pontok. A csajok zöme profi és a Bolond egy klasszis. A koreográfia kiábrándítóan unalmas, bár a csoportos nemi erőszakban volt ötlet. Csúszott nagyon a padló, az elején jobbra-balra estek szegény táncosok, aztán nagyjából belejöttek a combizmaik és csak egy szerencsétlen terült el minden mozdulatra, mint egy gyalogbéka. Őt is frusztrálhatta: csak a színpad szélén mert a meghajlásra kiaraszolni. Brekeke. Amíg elfele botladoztunk a kavicsokon a sötétben, jól megbeszéltük, hogy nagyszerű dolog, amikor egy csomó ember összeáll és létrehoz valamit. Nyomul mindenki egy célért. Pedig sokan voltak: a kórus 150 ember, a zenekar minimum 40, aztán a balettkar, rendezők, világosítók, technikusok, jegyszedők, stb. Ha kicsiben működik, miért nem működik nagyban? Jókat vigyorogtunk a fellelkesült közönség néhány tagján, akik vicces táncmozdulatokat gyakoroltak az úton. Gyorsan én is elhatároztam (magamban), hogy most már tényleg flamenco táncos leszek, nem halasztható tovább. Flamenco pedig azért, mert kb. az az egyetlen európai táncstílus, ahol a nők is teljes jogon táncolhatnak, sőt. A többiben unalmasan forgatják, emelgetik, pörgetik őket, vagy mereven siklanak, esetleg hátul inganak-binganak földig érő ruhákban. A hastáncot hagyjuk, attól csak rosszul leszek. Hah, flamenco az egyetlen, ami nem páros tánc és nem csoportos és bárki bárkinek táncolhatja és van benne erő és nincs benne lottyadtság meg szendeség. Padre persze szereti a magyar bőgős-hegedűs dzüm-dzüm zenéket, de ebben a rajongásban kivételesen nem osztozunk (Máté Péterben sem és Karády Katalinban sem, de az LGT-t mindketten tántoríthatatlanul utáljuk), tehát nem válóok.
Este meg úgy alakult, hogy hazafuvaroztuk Mamámat, aztán elszakítottunk kortárs népekkel bulizni és hazaúton ezt dudolásztam:

Iszik pénzes, iszik dolgos,
iszik csuhás, iszik zsoldos,
iszik szolga, iszik dajka,
iszik tolvaj, iszik szajha,
iszik emez, iszik amaz,
iszik derék, iszik pimasz,
iszik szőke, iszik barna,
iszik tudós, iszik balga,

iszik szegény, iszik beteg,
iszik aggastyán és gyerek,
iszik főpap, iszik dékán,
iszik húgom, néném, bátyám,
iszik apám, iszik anyám,
iszik minden egyáltalán,
iszik száz és iszik ezer,
egész világ nyakal, vedel.

A tehén

A

tehén

egy

olyan

állat,

aminek

nagyjából

négy

lába

van

és

ezek

leérnek

a

földig.

Június 29-én beszélgettem emberrel csatin egy hírről, sorry, most bukkant elő a log. Az idézetek az Indexről és az Origoról jöttek.

"szocialisták rendezni kívánják a metadonos, fenntartó kezelések rendszerét is. A cél, hogy a fővárosban és a megyeszékhelyeken legyen fenntartó kezelést biztosító intézményrendszer. Ezzel elérhetnénk, hogy a függő fogyasztók se kényszerüljenek törvényszegésre - mondta a frakcióvezető-helyettes.” Se! Beszarok. Mámé?
Aztán: “ Növelni kívánják továbbá a rehabilitációs intézmények befogadóképességét. Jelenleg 400 fő elhelyezésére van lehetőség, a férőhelyek számát a ciklus végéig 2000 főre kívánjuk növelni, ehhez 6-8 új rehabilitációs központot kellene megnyitni - mondta el az MSZP drogügyi szakértője." de gáz

nem gáz

figya: "Ezzel elérhetnénk, hogy a függő fogyasztók se kényszerüljenek törvényszegésre" SE érted? mintha a nem függők nem kényszerülnének. elmennek a kurva anyjukba

de tudod mi az a fenntarto kezeles?

hápersze mér?

mer az aztana csuda

metadon

arra a pici szócskára ügyeltél? "se" amin kiakadtam?

hat ez se az ami kene, de egy noveny az elfer az erkejen

azt figyelted, hogy 1600 fővel akarják növelni a féróhelyet 6-8 intézménnyel? 6 új intézménynél 266 hely, 8nál 200. Járt már ez pöcs rehabban?

Ezexerint nem

és a másik: "új központokra igazából vidéken lenne szükség, mivel míg az utóbbi időben a fővárosban stagnál a drogfogyasztók számának gyarapodása, vidéken - ahol az intézményrendszer nem eléggé kiépült - nő." számoljunk csak vazz

ezt mire alapozzak azt nem tom hehe a legtobb rehab videken van

eszondom én is köcsög Juhász Gábor. aztán arra se gondol a segg, h miért nő vidéken?

Miért?

Nem az intézmények alacsony száma miatt. Azt fogod?

Hanem

Ott olcsóbb a cucc és úgysem tudsz mást csinálni.

?

Ha nem akarod összeveretni magad minden este a krimóban, inkább otthon szívsz. A kutya meg hadd ugasson.

Jaja, video hadd pörögjön

Kb. Mákföld a kert végében. Ha két fejet eladsz, megvan a tű is, vagy amit nyomsz.
Az MSZP minden olyan elemet meg kíván tartani az előző kormányok drogpolitikájából, amit azok jól csináltak, így például tartja magát a nemzeti drogstratégiai programhoz is" ki mondta, hogy jól csinálták? Baromarc aszongya baromarcnak a plüss-folyosón: jól csináltátok, Ferikém. El se hiszem.

az van drogos ugyben hogy enyhitenek kicsit, nem fuggo valaszthatjaja elterelest ha megigeri hogy nem fog drogosozni, de ha elszisz egy jointot akkor megbasznak

szal marad minden ugyanugy, oszt ki dönteni el, h függesz?

es valaszthatod hogy terelnek el ami persze lehet bejaro kezeles is. ambulans. ez volt 98 elott is, ambulánsan irták fel a kodeint/noxiront

most xanaxot nyomnak beléd. Attól csendben vagy
Az MSZP ezen felül szeretné elérni a következő négy éves ciklusban, hogy a pillanatnyilag az iskolák felében zajló felvilágosító programokba bevonják az ország valamennyi oktatási intézményét, beleértve az óvodákat is. A megelőzés lényege, hogy előbb kell találkoznia a gyerekeknek a felvilágosítással, mint a kábítószerekkel - mondta Juhász." a gyerek előbb találkozik a szex. felvilágositással, mint a dugással, oszt mégis dug. El se hiszem: csokkerpofa ilyet szól, hogy “A megelőzés lényege, hogy előbb kell találkoznia a gyerekeknek felvilágosítással, mint a kábítószerekkel” Fogod?

Fogom.

Szted miről világosítanak?

Hát hogy mennyire árt.

Faszok

Azok
meg akkor azokkal mi lesz, akik nem vesznek részt “szervezett oktatásban” Kimaradnak a buliból, oszt maj jól rávezetik magukat a hernyóra

fűvel, mi mással

naja. Egyenes út, tudod

tőlük tudom

köcsögök

azok biz

és ez? “A bűnüldözés terén tapasztalható "szerény eredményeken" egy önálló, kábítószerrel foglalkozó igazgatóság felállításával változtatna az MSZP. Juhász Gábor szerint ezáltal egyszerűbb és hatékonyabb lenne a kábítószer elleni rendőrségi munka.” Meg amikor lebilincselik anyámat, ha ragasztót vesz

Tudnak vmit a fiúk.

én meg azt tudom, h nem kéne külön osztály, ha nem kéne bűnüldözni. Jaja, ezt láttad: http://index.hu/politika/bulvar/drog0626/

naná. Sok píz van az üldözésben

előttem a jelenet, hogy két tucat zsaru lebirkózik egy szál cigit.
és az ales lead nehány lövést a füstre.
bakancsok tiporják a bogyót
talpuk alatt recseg a fecsi
tubusokat tépnek szét
repül a por és ifjú hadnagy a női mosdó elé veti magát bátran

azám

királyság. Meg plecsni

hazafele meg beisznak

jól végzett munka igaz-e?

ühüm.

az legális drog
prémium is kinéz

azt kurvákra költik

ott se őket büntetik
yah, így. Asszony meg OMOval mossa a porlepte zubbonyt

nehéz munka

az biz

bácsi kérem, a szmogról se én döntöttem, tessék megmondani mit szíhatok

sebaj. Juhász meg Topolánszky nyalja a lét

bélyeg helyett

jobb lenne

jó volna

Este későn megnéztem a levelezésem és Andrassew írt. Képet küldött, hogy: “Írtál a gyerektalpakról. Fölülnézetből a tenyeremen.” Ami a legkisebb fiának, Milosnak a lába.
Meg az ő tenyere.Meg az is volt, hogy megdicsérte Padrét, amitől hízik a májam. És nem csak nekem, hanem csak úgy.

Aztán válaszoltam egyet: “Igen, emléxem erre, volt a naplódban :) Kicsit talán ez is a fejemben volt, amikor a csupasz talpakról írtam. Ha megengeded, feltenném majd magamhoz. Olyan szép, olyan esendő, hogy kizárólag könnyes mosoly lehet rá a válasz.” És megjött az engedély is. Akkor most itt van. Mert jó. Nézzétek csak. Nagyon kicsike.

Voltunk Cserépváralján, terepszemlézni és ihletet meríteni. Itt lesz augusztus végén Az Irodalom Visszavág I. Tollfosztó Tábora, hát ezért. A sok gázos, necces, kurvaszar, unalmas, haggyukmán dolog mellett azért konstruktívak is voltunk. Hellyel-közzel. Ebből született, amit ne itt nézz, hanem az IV honlapján, adtam linket is, menjél.

Ha nem mész, elmondom, hogy irdatlan komoly kritikákat írok csajokról, akik írnak.

TOP 73

- válogatás ABC-rendben a 73. Könyvhét alatt kezembe került könyvekből

Andrassew Iván: Beszélések (novellák), Noran

Amennyire jól tud jönni egy rövidpróza-kötet, néha ugyanannyira idegesítő. Olvasnád, falnád a sztorit, aztán hirtelen vége. Másfél oldal és snitt. Miért nem hosszabb? Aztán vagy leszivárog a rákövetkező napokban, vagy nem. A netizenek számára plusz érdekesség lehet papíron látni, amit először a képernyőn olvastak titokban. Meg amibe megpróbáltak beleszólni a fórumban. Külön jó pont a borítónak, külön a fotóknak. A leg(rövide)bb.

Csordás Gábor: Javítások - Rontások (versek 1982-2002), Noran

Egyrészt a címe, illetve a címlap miatt, mert ötletes. Márpedig ötletből az idén is szűkében voltak a kiadók. Másrészt majdnem érdekes interjút olvastam vele a VillanyMancsban ( by Kiss Tibor). Ott, mint Jelenkor-főnököt faggatták. Szerencsére nem a versekről, hanem pénzről, rentábilitásról és az ókonzervatív könyvheti listáról folyt a szó. Harmadrészt biztató, hogy Csordás kötete húszévnyi termés (ahhoz képest meglepően karcsú), tehát nem kell bedőlni a szakma elhallgatás- dumájának. Negyedrészt legalább egy verses-kötetet illik belevenni a listámba. Még bunkónak néznek, ha nem. A leg(nagyo)bb kihívás.

Ficsku Pál: Szakbarbárok (magyar RAPszódia), Pufi Pressz

Az ajánlóból kiderül, hogy “egy szerelem vályúdásairól” szól: nem elírás. Azt is mondják, hogy “kicsit fájós, kicsit nevetős”, de nem nevetős. Humor van benne, szó se róla, csak az a fanyar fajta, ami inkább összehúzza a szád. Megkülönböztetett figyelemmel kísérek minden próbálkozást, amiben szalonképessé igyekeznek tenni (hogy ne írjak kanonizálást) az ún. csúnya szavakat. Sajna, ez a folyamat leginkább a durvaság és a szexizmus előretörését jelenti. Most sincs másképp. A leg(szomorú)bb.

Nagy Ferenc: A Bolyai- Gauss levelezés (levelek), Better- Püski

Nem szépirodalom, tudom, de feltétlenül beemelem a listába. Két roppant okos ember leveleket irkált egymásnak fél évszázadon keresztül. Nagy koponyáktól csak tanulni lehet, tiszta sor. Szerencse, hogy akkoriban nem létezett e-mail, mert tuti rendszeresen törölték volna a mailboxaikat és most nézhetnénk kukán. Ne legyen félreértés: nem Nagy írta, naná, csak sajtó alá rendezte. Jól tette. A leg(neheze)bb.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka (regény), Magvető

Hírek szerint “sűrű, erőteljes és szenvedélyes”. Belelapozva a történelmiség ötlik szembe először. Miért pakolta vajon az egész sztorit a XVII. század Nyugat-Magyarországára? Amúgy nem állna meg a lábán? Miként kerüli el az archaizáló nyelvet és elkerüli-e? Hiteles-e a korrajz? Milyen buktatói vannak az idősíknak? Milyen előnyei? Csupa ostoba kérdés. Fontosabb lesz, hogy miképpen domborodik ki az ember, miképpen az örök gyűlölség, a hazugság és a rejtőzködés. A leg(furcsá)bb.

Szilágyi Gyula: júlia és júlia (szociológiai tanulmány)

Ha már elkalandoztam a Bolyai- Gauss levelezéssel, vissza se nézek. Szilágyi kutatásai és azok összefoglalója olvasmányos, nem kell megijedni. Melegirodalomban és filmekben nincs hiány (persze van), csak sajnálatos módon zömmel férfi homoszexuálisokról szólnak. A buzi, meleg, homokos, stb, szavaink mintha kizárólag hímneműeket jelölnének. Mintha női homoszexualitás nem is létezne, vagy csak két fiatal lány nyalakodásaként lenne elképzelhető. Pedig. A könyv röviden: interjúk a női másságról “más” nőktől. Kötelező olvasmány feministáknak (lányok! érvkészlet!), és kötelező fiúkáknak (lássátok, hogy’ megy ez). Hiánypótló, ez a legjobb szó. Hah, még én is tanultam belőle. A leg(hasznosa)bb.

Turczi István: SMS 66 kortárs költőnek (versek), Orpheusz

Legyen akkor még egy verses, hogy látszódjon: az előző nem volt véletlen. Turczi a Parnasszus folyóirat alapító szerkesztője és irodalmi berkek gyakorlott cserkésze. A “21. századi haikut” választotta formának, hogy 160 karakteres üzenetekben (néha csal) adja tudtunkra fényes ismeretségi körének összetételét. És az ilyen-olyan költőkkel való kapcsolatát “atyaitól az anyázósig”. Kérdés ilyenkor csak az lehet, hogy miért éppen 66 és miért éppen ők? Miért maradt ki, aki kimaradt? Nos, ezen nem én fogok agyalni, lévén egyik szempontból sem érintett. Az sms-műfajért mindenképpen ott a pont. A leg(újító)bb.

Kurt Vonnegut: Virágvasárnap (önéletrajzi jegyzetek), Maecenas

Ennek semmi köze a Könyvhéthez, csak időben esett egybe. Viszont parttalanul örvendezik minden Vonnegut- rajongó (included me). A Mary Schmich-eset óta gyanakodva fogadják fiókmélyi, másod- és harmadkiadású könyveit. De nincs ok aggodalomra.Mert jó. Mert él még a mester. Mert nem romlott el. Mert vesszőparipái megunhatatlanok. Mert sokoldalú az öreg: versel, rajzol. Leginkább gondolkodik. A leg(kedvese)bb.

Závada Pál: Milota (regény), Magvető

Regényből hiány van. Mindig öröm, ha megjelenik egy. Pláne, ha ugyanannál a kiadónál, ugyanabban a méretben, ugyanolyan kiállításban. Jól mutat egymás mellett a két kötet (Jadviga párnája az előző) a polcon; már majdnem gyűjtőnek érezhetem magam. Elsőre azt hittem minimum diófa és ikerterhesség kell, hogy a végére jussak, de a kettős tagolás (két mesélő váltva) egypercesekké szabdalja. Külön élvezet hallgatni kulthelyen a fanyalgó sznobokat, hogy nem korszerű. Na és ha nem. Nagy meglepetés, hogy "csajos", macsizmónak szinte nyoma nincs. Ritka érdem. A leg(hossza)bb.

Zórád Ernő: Tabán- A lebontott romantika (képemlékek), Fekete Sas

Elő- előfordul, hogy egy könyvben a szövegek jelentik az illusztrációt. Leginkább fotográfusok mesélhetnek erről. Jelen kötetnek sem a Krúdy Gyula-, Bodrogh Pál-, Kárpáti Aurél-, Lestyán Sándor- részletek az erősségei, hanem az a 84 színes kép kedvenc képregényrajzolómtól. A Tabánt 1933-ban kezdték el bontani, pár nappal Krúdy halála után (nem függ össze). Zórád említi az előszóban, hogy lóhalálában futott a helyszínre: megörökíteni, amit még lehet. A Hegyalja utca 1 volt az első, amit lerajzolt és – jellemző módon – az a ház még most is áll. Az “elit” és a “bohém” Tabán hangulata házastul-emberestül átjön, sosemvolt nosztalgia. Utcajegyzék és térképek segítik az okosodást. A képek pedig az esélyt, hogy visszamenőleg megszeressük Budát. Ami már nincs és nem is lesz. A leg(fájó)bb.