Arra ébredtem, hogy begörcsölt a hátam, nem érzem a jobb lábam és lángol a lábfejem. A helyzet fokozódik. Mindez kicsivel fél öt után. Aludtam vagy két órát? Miután sikerült abból az idétlen ívelt tartásból laposabbra tornásznom magam az ágyon, tíz perc megfeszített munkával hasra vergődtem. Újabb fél óra és az alsótestem bíztatóan lógott le a földig. Ahhha. Ezek szerint indokolt a korai kelés. Ebben a tempóban a megszokottnál talán kissé lassabb haladásra számíthatok. Elvánszorogtam a konyháig és most először áldottam a tervezőt a szűk folyosóért. Nem kell korlát. A szemét fogkrém kiszúrt velem: elérhetetlen távolságra gurult a kupakja. Már az is baromság, hogy előre kell hajolni a köpéshez. Bizisten sokkal izgalmasabb bámulni a tükörben, ahogy a fehér trutymó lecsorog az államon. Letörölni se lehet, mert vagy kapaszkodom, vagy törlök. Aztán bizonytalan időre kénytelen voltam elhalasztani a pisilést, mert megoldhatatlan feladat leülni a klotyóra. Végül persze elestem. Majd’ felrobbantam az ingerültségtől, de ezt csak mesélem, mert sokat nem segít, amikor egy óriási kilincs tornyosul a fejem fölött. No ebből ennyi elég.

Beletornáztam magam a székbe, kispárna a fenekem mögé (mint mikor szüzet dugnak, haha) és hajrá a melónak. A szünetekben átnéztem a levelezésem:

Nem, nem én vagyok a kukoricás képen.
Nem, nem gondolom, hogy szexuálisan túlfűtött lennék.
Igen, gondoltam már rá, hogy hetekre szedem, mert így tetű lassan tölt le a modemeseknek. Bocs az empátiahiányért.
Nem, nem tartom baromságnak a blogot, de nagyon úgy néz ki, hogy július elsejével fel kell függesztenem. Sajnálom. Még nem biztos.
Igen, komolyan gondolom a próbababa ügyet.

Volt azért más is. Valaki aziránt érdeklődött, hogy a családfakészítő programot elkunyizhatná- e. Persze, de ezzel meg kell várnunk Padre ébredését. Addig beszélgettünk. Lebőgtem Star Trek (vagy Wars?) ügyben. Á, ne vedd komolyan, most is csak húzom a jóembert, talán nem veszi zokon. Végeredmény: genopro.com -ról letölthető a cucc, de nem tőlem tudod. Rajongó ezzel boldogan elhúzott. Persze hogy nőnek kellett. Engesztelésképpen. Szóltam előre: eljön az idő, amikor egy program a figyelmesség tetőfokát jelentheti. És íme.
Valaki meg szólt, figyeljek oda mit ámokfut Nina az indexes EBK topicban. Semmi súlyos, én csípem a csajt. Átolvastam, ha már arra jártam, így kiderült, hogy KO ma tartja albérlet- búcsúztató buliját. Nagy időknek, nagy ötleteknek volt tanúja a peco és most vége. Ott a helyem (ha fel tudok kelni a székből). KO jellemző módon egy nemrég felfedezett kocsma tőszomszédságába költözik, ahol tartósítószer-mentes házi sört mérnek.

Aztán jött több kiakadás. Kezdődött a tűzzel a Hortobágyon. Nemrég bebarangoltuk a vidéket és hát jó kis hely az. Főleg a Nemzeti Park része. Tűzoltók menekítik a süniket, a baglyokat, a lengyel-nevű lovakat (przywalsky? valami ilyesmi). Padre követte rádión Varró Szilvi tudósítását, én meg azon töprengtem, hogy ilyenkor hol van az a rengeteg zöldszervezet meg állatvédő. Vagy annyira durva a helyzet, hogy oda sem engedik őket? Logikus lenne. Pláne, ha tényleg evakuálni kell az arcokat, mint szó volt róla.
Aztán megint megbolondult a gépem. Mire helyreráztam, a képernyő mondta be az unalmast. Aztán hívott Mamám, hogy elmesélje közös ismerősünkről, hogy hetedik éve próbálkoznak az újabb gyerekkel. Kezeléssorozat, kínlódás, betáblázott szeretkezés, remény, kudarc, remény, újabb kezelések. Most boldogok voltak nagyon az ikerterhességgel, hogy bepótolják darabra. Erre meg kiderül, hogy mindkét babának súlyos genetikai hibája van és meg kellett őket szülni. Négy és fél hónaposan. Ez annyira szar dolog, hogy az is túl cinikusnak hangzik, ha azt mondom: szerencse, hogy nem szülés után derült ki.

Na tényleg elég ebből a napból. Itt izzadtam és sziszegtem a gép előtt. Libbenek el.

Ma nem kellett a melóhelyre mennem, tehát végre tudtam dolgozni. Hisztérikus vagyok az elmaradt megírandók miatt, ráadásul ROHADTUL fáj a hátam. Reggel hatkor már a gép előtt ültem és csak Padre tudott kirángatni, hogy menjünk úszni. Padre mamája szerzett ingyen strandbérletet, ami nagyon jó, mert nem tudom, honnan fizetnénk alkalmanként és fejenként 1000 forintot. Nekünk a Dagály esik legközelebb. Egyetlen hibája, hogy hiába tartanak fenn 4-5-6 medencét a nyaralóknak, azért csak a legnagyobbikban szeretnek labdázni meg ugrálni. Amit én megértek. Abszolút. Utálom viszont, hogy egy hosszt sem lehet nyugodtan leúszni. Fejemre ugrálnak, belém rúgnak, átesnek rajtam, megütnek, lefröcskölnek. HA fizetnem kéne érte, iszonyú dühös lennék. Pedig azt a mélyről fakadó undort is nehezemre esik legyőzni, amikor meglátom, hogy miféle emberekkel fogok együtt ázni a vízben. Hyperpara, rendben, de akkor is: látnád milyen ótvar bőrrel ereszkednek a habokba. Pont mellém.

De az úszás jót tett. Kicsit enyhült a fájdalom. Délután belehúztam, köszönöm, jól haladtam. Kicsit enyhült a hiszti is.

Este elmentünk aTomékhoz, mert visszajöttek Montenegróból. Hoztak élményeket, borokat, nekünk üveggyöngyöt (ami hótt kedves) és nekiültünk dolgozni. Nagyon fáradt voltam, ők meg idegesek, ahhoz képest egészen hatékonyak voltunk. Padre bevállalt egy csomó mindent, főleg recenziók és az IV tábor programjainak ügyében, remélem meg is csinálja. Én már óvatosabb voltam, hahá, alig kétszer annyit vettem a nyakamba, mint előre terveztem. Este (éjszaka) már csak arra volt erőm/ agyam, hogy vívjak a géppel. Állandóan csökkentett üzemmódban akar működni, vagy úgy sem. Nem szeretem én ezt. Újarindít, leinstall, felinstall, szitkozódik. Újraindít, telepít, setupol, káromkodik. Újraindít, futtat, hibát keres, bekapcsol, kikapcsol, anyázik. Sok ez nekem. Mentem vacsorázni vagy minek hívják a kajálást éjjel kettőkor. Aztán lapszemléztem, olvasgattam topicokat és blogokat. És a TV előtt aludtam el. Számban a villával.

Az utolsó munkanap. Rohamtempóban fejezem be, amit elvállaltam, vagyis netre készíteni az Iroda katalógusát. Kínlódós meló, sok bosszankodással, de ha kész: mehetek. Felszabadultság-érzés lengedez, sztorikra is jut idő a kollegákkal. Nagyon kedves emberek, megígérem, hogy néha belátogatok, stb. Egyikük elmeséli esetét k. utassal, aki azt firtatta egy ötcsillagos szállodai foglalásnál, hogy vajon van-e ott kispárna. Cserébe elmondtam kacsaképű ötvenes bérszámfejtőt, aki közvetlen járattal akart repülni Torontóba, unokalátogatóba. Mert nem beszél nyelveket félt az eltévedéstől, a lekéséstől, a csomagvesztéstől. De a nonstop drágább. Felajánlottam, hogy átszállhat Párizsban, Frankfurtban, Zürichben, Londonban, Amszterdamban, Koppenhágában. “Mindenhol?” - kerekítette rám a szemét rémülten. Meg a másik eset, szinte már urban legend, mikor Ferihegyre érkezett egy idős hölgy a kutyájával. Kutya a csomagtérben. Előre figyelmeztették a kiszolgáló személyzetet, hogy a néni rosszul lát és szívbeteg, bánjanak csínján vele. De a kutya halva. Nagy rohangálás kezdődött a reptéri kifutókon, hogy találjanak egy hasonlót. (Mindig rengeteg kóbor állat mászkál arrafele.) Kis késéssel fogtak egyet, begyömöszölték a ketrecbe és vitték nagy örömmel a néninek. Az meg összeesett ijedtében. Kiderült idővel, hogy eleve döglötten adta fel a kutyát. Hozta haza eltemetni. Csoda történt, azt hitte. Kollegákkal visítva kacagtunk álló délután. Gusztustalan dolog kiröhögni az utasokat (bocs, ügyfeleket), mert honnan is tudhatnák, de néha igazán jól bír esni. Betetőzésképpen (de az már tényleg sok volt) a JOY magazinból szemelgettünk egymásnak. Jó tanácsok nőknek: “Ne ódzkodj közben a csiklódat simogatni!” Ezen lehaltam. De a pálmát a férfiakkal való helyes bánásmód mikéntje vitte el. A szopásról szólva ilyet bír mondani a Joy: “Ha undorodsz tőle, használj gyümölcsízesítésű kotont.” Nem durva? Problémát a gyökerénél, igaz-e. Kérdés mit használnak, ha férfiember undorodik a hölgyet orális szexben részeltetni. Vajon kitalálták már a nyelvkotont?

Eljövetben megint felötlött, hogy hetek óta készülök felderíteni a hazai próbababa-gyártást. Onnan jutott eszembe, hogy az egyik kirakat előtt kis taknyosok szemlélték izgatottan a szokásos horrorjelenetet. Csupasz mellek, karok, lábak, combközök hűvös halomban. Mindez nem fontos most, nem ezért érdekel, hanem:

Történt egyszer, hogy egészen véletlenül elvetődtünk Tardra. Igen, igen, jól emlékszel: “A Tardi helyzet” miatt ismerős. Van ott, többek között, egy tájház. Annak gondnoka Julcsa néni (mondjuk), aki a népdalkör és a hímzőkör vezetője is egyben. Tűzről pattant menyecske, ahogy mondani szokás. Kézben tart mindent, jön-megy, hímez, szervez, dalol és lekezelt még a királlyal, Orbán Viktorral is, a maga idején. No, hogy ne szaporítsam hiába a szót, megnéztük mi alaposan ezt a tájházat, kívül, s belül, ha már odavetett bennünket a jó sors. Elhiheted, ha én mondom, hogy a hasonló gyűjtemények közt keresve sem találni párját. Van abban minden, amiből tanulhat a nadrágos ember: gyöngyös párta, mángorló, kenyérlapát, köcsögök garmadája, vasháromláb, s mi szemszájnak ingere. Az is igaz, hogy a néne jó szóval tartott minket. Elmagyarázta elejitől a végeig mi micsodás, s mire való. Huncutkodott a kedvünkért s a maga kedviért, gyakorta pikáncs nótákban adta elő, mit a régi szokásokról tudni illik. Telt- múlt az idő, okosodtunk szépen, körbebámészkodtunk mindent, mit elibénk tártak és kinyitottuk a füleinket, de jó alaposan ám, hogy halljuk, amit kell. Ha ki nem nyitottuk volna, meg se hallottuk volna. Ha nem hallottuk volna, meg se jegyezhettük volna, s most nem mesélhetném neked. Buta maradnál. Elég az hozzá, hogy a

magunk tapintatos városi módján megkérdeztük, miért fekszenek mindenfelé a ruhák. Miért lógnak egymás hegyén-hátán a kampókra akasztva, ahelyett, hogy babákon mutatnák be, ahogy logikus lenne. Kiderült, hogy a kirakati baba drága nagyon. “Darabja többet ér, mint az egész gyűjtemény.” Ami kellően illusztrálja korunk értékelvű gondolkodását. Hogy a szemrontó munkával évekig hímzett ingvállak, pendelyek, lajbik és egyebek tucatjai nem érnek annyit (80 ezer forintot), mint egyetlen futószalagon fröccsöntött bábu, azon bizony van mit elképedni.
Nos, kedves olvasók, harcra fel: ha tud valaki elfekvőben néhány használt babát, vagy más megoldást, az szóljon bátran. Lehet tolongani.

Tegnap késő este elmentünk öcsém és felesége frissen felújított lakásába. Ejha. Ámultunk, mekkora sirályság. Nem csak az, hogy minden vadonatúj. Hanem látni, hogy óriási odafigyeléssel, ízléssel, igénnyel tervezték meg, válogatták össze, hajtották át. De az utolsó kilincsig. Nemes anyagok, harmonikus színek, letisztult funkcionalitás. És a fürdőszoba valóban szoba. Sok fával, mécsessel. Télleg gyönyörű lett, na. Hiányzik még pár dolog (függöny, lámpa), de egyértelmű, hogy Otthon lesz, mire belakják. Örömködtünk, hogy szép lett és volt elég pénz arra, hogy ne nagyon kelljen kompromisszumokat kötni.
(Falfirkálós bulit rendeztek anno, a lakásvásárláskor. Pár napja néztük meg a videót, így friss élmény volt, hogy milyen rémesen nézett ki a kégli átalakítás előtt. A buli egyben szomszédtesztelés volt, másrészt jelmezbál. Padre csacsi-jelmezben iázott (nyereménye: nyalóka) én meg boszorkányként kaleidoszkópot nyertem. Visszavertük a rendőrség meg-megújuló támadásait, zsíroskenyeret ettünk, összefestettük az azóta kivert falakat, az elbontott gázos cserépkályhákat. Rejtett művészi tehetség szunnyad bennem. Majd bizonyítom néhány fotóval, ha előkerülnek a dobozok. Házigazdáink papucsos-pongyolás prolinak öltöztek és különösen mókás volt, amikor a lakók durvábbika ugyanolyan göncben toporgott a küszöbön, hogy reklamáljon a hangerő miatt. Elsőre azt hittük, hogy ők is a jelmezbálra érkeztek, de nem.)
Most meg, pár hónappal később ott ültünk az elkészült lakásban: iszogattunk, szomszédleugatósat játszottunk (nagyon súlyos az öreg, muszáj volt üvölteni), dicsértük a lakást, sztoriztunk. Érkezett egy barátnő (tigris volt, emlékszem), de nem igazán jutott szóhoz. Ajándékba családfát hoztunk ugyanis, meg egy saját tenyésztésű növényt, zebralevelet. Padrénak van egy okos családfa-készítő progija, azzal kínlódtuk össze az egyik éjjel, amikor úgysem tudtunk aludni. A hangsúly ezúttal az anyai ágra helyeződött, mert az a titkosabb. Nem nagyon lehetett róla tudni, de egy másik költözés kapcsán váratlanul megkaparintottuk a régi iratokat. Levelek, fényképek, önéletrajzok, igazolványok. Szívbemarkoló ám. Folyamatosan rágjuk át magunkat az irathalmon, cél a teljes feldolgozás. Fájdalmas művelet, sok szünettel, ugyanakkor izgalmas, habzsolással. Rejtélyes és meglepő dolgokra bukkantunk Padrével és erről meséltünk és meséltünk. Be nem állt a szánk. Egy ponton el is pityeredtem, de nem volt gond. Sőt. Kedvesen fogadták a gyengeségem és az egész este roppant bensőségesen alakult. Komoly titkokat osztottunk meg egymással és nem volt semmi feszélyezettség. Fontos beszélgetés kerekedett tehát, az a fajta, ami után az ember nem érti: miért nincs gyakrabban hasonló.

Másnap aztán jött a Másnap. Nagyon későn jöttünk el, kettő után és (meglepetésemre) részegen. Padre kivételesen whiskyt ivott, én négy sört, de ez nem indokolja a mai kínszenvedést. A meleg, a krónikus kialvatlanság és az üres gyomor nem jó alap. Preventív céllal sós mogyorót, chipset és sajtot majszoltunk közben (ártalomcsökkentés, de jó) és azt hittük, hogy okos felnőtt módjára viselkedünk. Erre bealvás és hányinger a jutalom. Éjjelre ugyanis lehűlt a levegő és úgy elaludtunk, mint annak a rendje. Nincs kínosabb, mint a főnök telefonjára ébredni negyedtizenkettőkor. Megbízhatósági mutatóm mélyre zuhant és a legrosszabb, hogy lövésem sincs hogyan teszem jóvá.

Nem győzök elég hálás lenni, hogy ma valaki végre kikapcsolta a meleget. Bele is haltam volna, ha ezt a tortúrát+ fejfájást kánikulában kellett volna végigcsinálnom. Dixi viszont meghalt és vele ifjúkorom egy része. Hiányozni fog az öreg totem. “Hogy beszéljünk Dixi-ről anélkül, hogy főbelőnénk magunkat?” - kérdi a Bahia és ad a fülednek is. Az Albínósat. Hallga

Most – hogy széles olvasóközönségem és a kíváncsi utókor számára rekonstruálom az eseményeket – jövök csak rá, hogy én még fröccsöztem is a végén. Ezt a szemét tempót! Képes lettem volna nagy ártatlanul holmi chipsre fogni a fejreállást. Közben a szikár tény, hogy valóban túlittam magam. Fúj. Pálkata ez undorító, megvonom a gyógysör-adagodat. (Jajne.)

NAGY NAP ez a mai, örvendjetek velem. Magamba tömtem a szezon első főtt kukoricáit! Kiszívogatom a levét, az igaz, de utána nem cuppogok gusztustalanul, hogy megszabaduljak a fogaim közé szorult darabkáktól. Fél jó pont.
Az élet alapvetően jól van elrendezve. Mihelyst vége az epernek, jön az új krumpli, szorosan követi a cseresznye, meggy, egres (piszke, büszke), ribizlik és így tovább. Árva „velős csont pirítóson”-nak nincs szezonja, sajnos. De a többiek jókor vannak jó helyen. Amióta elterjedt a fagyasztás és lassan-lassan ideér a világpiac, azóta baromi izgalmas dolgokat lehet egymáshoz „pászítani”: szedres sárgadinnye saláta, vargányás brokkoli, meggyes füge. Na aaaaz igen. A meggyel volt egy kanyarunk, mert én tejföllel szeretem (kevés dolgot szeretek tejföl nélkül, igaz) és Padre fintorgott rajta. Hajlandó voltam pedig a tejfölt kikeverni kevés porcukorral, ami teljesen szétroncsolja ennek a zseniális kajának finom szerkezetét és egészen tejszínszerű lesz. De nem. Nem bírt vele megbarátkozni. Az se győzte meg, hogy a meggylevest is tejföllel habarják. Vannak hülye dolgok. Szerinte persze az én dolgaim hülyék.

Meggyleves
Kimagozod és kb. harmadannyi magot, mint a meggy tömege összetörsz. A törmeléket mézzel, vörösborral, szegfűszeggel felforralod. Mehet bele vanília, citrom, ahelyett hibiszkusz-levél, stb. Határtalan kombinációs lehetőségek mozognak. A löttyöt lehűtöd. Sós vízben átforralod a meggyet, egy részét kiveszed, átpasszírozod. Maradékba beleszűröd a mézes-boros akármit. A pépesített meggyet elkevered tejföllel, azzal sűríted a levest. (Figyeled, hogy marad ki a liszt?) Átrottyantod és néhány málnát dobálsz bele a hecc kedvéért. Ha eszednél vagy, akkor jéghidegen kanalazod. Szürcsölhetsz is. Egy kis keményítővel egészen besűrítheted és puding-szerű lesz. Ezesetben küldd meg egy kis meggylikőrrel (vagy más illővel), hogy ízénél maradjon. Vanília-fagylalttal spilázhatod, ha nagyon rákészültél.

Be kell látnom: minden nemes erőfeszítésem dacára rendre kimaradnak a hétvégi beszámolók. Talán külön blokkot hozok majd létre és odagyűjtöm, ami kimaradt.
Mert most is mi volt: szombaton kora reggel indultunk Mamámért, vele ping-pong és íjászati és darts- bajnokságra (házira). A ping-pong miatt tropára ment a jobb lábam, íjászkodás közben meg visszacsapott a húr és a bal könyököm belső felét úgy, de úgy megütötte, hogy nagyon. Tudod, az a finom és érzékeny rész, amit csak puszilgatni volna szabad (romantikusok kedvéért: csókokkal hinteni). Erre meg nem bedagad? Dehogynem. Ki se tudom rendesen nyújtani a karom és lila meg sárga az egész, mintha bántalmazóval élnék együtt. Másnap a határt jártuk tűző napon. Határjárás a szebbik neve a krumpliföldek tüzetes megtekintésének, a leégésnek, a napszúrásnak, a portól és fűmagtól kimarjult bőrnek és a bögölyöknek.
Hullafáradtan, sóban pácolva és több sebből vérezve értem haza vasárnap este 11 után és mi vár? A saját határidős és ellógott dolgaimon kívül négy újabb felkérés (ami jó amúgy), egy emlékeztető Derenkkel kapcsolatban (hát nem elfelejtettem?) és egy másik Onagytól (az is kiment a fejemből, tök igaza van). Onagy azt mondja, hogy ne írjak naplót, mert akkor nem írok mást.
Hát dehogyisnem.

Jó hír, hogy szerveződik a tengerre néző szoba, vele három teljes nap mínusz telefonok mínusz net mínusz főzés és akkor befejezhetem végre azt, amire mindenki fellengzősen és eufémisztikusan, csak mint „prózára” utal.

Újabb munkanap, újabb melegrekord, újabb vesszőfutás a Keleti pu.-nál. A következő dolgokat nem vettem meg azon a húsz méteren: automata esernyőt, műszálas nyári ruhát, használt L.L Lawrence és Danielle Steel könyveket, gyereket leszállított áron. Nem vettem továbbá kőkemény paradicsomot százasért, zsebméretűre hajtogatható esőköpenyt, hordárt, az Ájurvéda befóliázott két kötetét, Fedélnélkült, Új Fedélnélkült, hetero- és homoszexet, mézédes kiwit, ceruzaelemet, drogot, lejárt meztelennős falinaptárt, műanyag szatyrot, „kígyóuborkát fiatalasszony”, és garantáltan zsírégető kínai teakapszulát.

Pedig azt talán kellett volna. A gyógyszertárban, ahonnan szívességből elhoztam valaki zsáknyi gyógyszerét és otthagytam érte 7500 forintot, hogy a kurva anyját a TB-nek, szóval volt ott egy elektronikus mérleg. Ingyen. Kiderült, hogy 174 cm magas vagyok és 69 kiló. Rövid bogarászás után megtaláltam a mérleghez csatolt táblázat halványvörös sávjában, hogy ez bizony pont 10 kilóval több, mint a kívánatos. Mondhatták volna azt is: 10 centivel kevesebb. Azon talán könnyebb változtatni.

Padre is nekem esett a minap. Tornázzak rendszeresen, azt akarja. Napra nap az életemért küzdök a többször, részletesen ecsetelt klimatikus viszonyok között. Különös kegynek veszem, ha pár percet szundíthatok hajnal felé a jeges vízzel teli kádban. Kezem erőtlen az ásványvizes palackok emelgetéséhez és komoly izomlázra tettek szert a faggyúmirigyeim. Tornázni? Teljes képtelenség, megmondom egyenesen. Számok bűvöletében telt a nap. Kiderült az is (ez már az Irodában), hogy a vérnyomásom 145/98, ehhez 84-es a pulzusszám. Azt mondták, hogy magas, ami valószínűleg rosszat jelent. Nem kell méricskélni, akkor nincs gond. Számok még: ennyi meg ennyi milliárdnak hágott nyakára nyom nélkül a KAC, ennyi vagy duplaennyi millert vág zsebre a TV-elnök pajtás, ennyi meg ennyi az át nem adott autópálya-felújítás, ennyi meg az átadotté és így álló nap. Kényszeres számoló vagyok és nagy nullák zsongnak a fejemben.

Beszélgettem ismerőssel icq-n. A végefelé rájöttem, hogy ha látná is valaki, akkor se értené, mit dumálunk.

A: „?” - itt vagy/ hogy vagy?

B: „.” - megvagyok, nem lényeges, mondjad mit akarsz, haladjunk

A: „2x tel 0, emil suxx kaptad?” - kétszer is hívtalak de nem értelek utol. A levelezésem rakoncátlankodik: küldtem levelet megkaptad?

B: „ k rpy” - OK, megkaptam és válaszoltam is

A: „:( „ - a bánkódás jele. Valszeg nem kapta meg a válaszom.

B: „megy” - küldöm újra

A: „thx” - köszi

A Webes nyelv! És ezt a roppant érdekfeszítő témát akarja az IV tábor demokratikus vezetősége kigolyózni a programból. Hát nem zokogni való?

Hihetetlenül erotikus álmokat láttam az éjjel. Munkába menet gyakran elpirultam, mert gyakran eszembe jutott. A pír nem volt feltűnő: a dögmeleg és az előző esti sörök miatt amúgy is égővörösen puffadozott a pofám. A kánikula - sok egyéb iszonyata mellett - szinte örökös kielégítetlenségre kárhoztat. Vér száguld, bőr meleg, aludni úgysem lehet, minden támogatja tehát az erőteljes promiszkuitást. De. Már a gondolat is fojtogat, hogy valaki szorosan átölel. Mély sajnálatomra az alapértelmezésben is izzasztó gyakorlatsor nyáridőben kivitelezhetetlen. Sasszemű megfigyelésem szerint a kánikula határozottan ellene dolgozik az ösztönös késztetéseknek, mint evés, alvás, kefélés. Át kéne térni a tantrikus szexre. Mélylégzés, hűvös borzongás, lassú mozdulatok. Álmok.
Hogy kitöltsem valamivel az ébren töltött időt, puhán lappangó háborút indítottam Padre talpáért. Zárt cipőt hord ugyanis, a botor. Nem mintha nem lenne meggyőződve a szandálosság előnyeiről, csak a scholl lerohadt a lábáról, azóta meg lusta magának újat venni. Ráfogja a vizsgaidőszakra. A magam szende módján finom célzásokkal bombázom a tárgyban: „Hé, hombre! Valaki sikoltozik a cipődből!” Persze, ahogy leér a betonról, rúgja lefele, de ez kevés. „Hallod ezt az elégedett szuszogást? Alighanem a lábujjaim lesznek. Nézd! Milyen örömmel lengedeznek a szélben.” Padre ilyenkor utál. A stratégia folyományaként, mintegy annak farvizén rájöttem, hogy egyetlen előnnyel jár a meleg:mezítlábas minden kiskölök legyen bár babakocsiban vagy karon. És kevés megindítóbb dolog létezik, mint a csupasz tappancsok.

Mióta rendszeresebb életmódot folytatok már kétszer is eszembe jutott megnézni a Jóbarátok című sorozatot. Tök magamtól. Ijesztő. (Persze szeretem). Kedvenc még a South Park és az Oblong. Azok is eszembe jutnak. Az összes többi filmbe véletlenül futok bele. Nem értem minek annyi műsorújság és ki veszi meg és ki karikázgat előre. Ez a rendszeresség-dolog másban is érezteti a hatását: rendre ismerősökkel futok össze lépcsőházban, buszmegállóban. Ma reggel örömmel köszönt rám egy nyugdíjas néni. A Deák térig elmesélte az egész életét és praktikus tanácsokat cseréltünk levéltetű-irtás meg minimálbér ügyben. Fogalmam sincs ki volt. Ő ismert, Padrét is ismerte, sőt Padre szüleit is, szóval biztosan beszélgettünk már. Talán kertészkedés közben találkozhattunk. Padre és én gátlástalanul leszólítunk ugyanis bárkit, akit pepecselésen kapunk tenyérnyi kertjében. Ebben a betonrengetegben. A néni belevaló csaj, az kiderült. Mostantól emlékezni fogok rá.
Rendszerességre visszatérve: több időm marad olvasni. Recenzálnom kell egy rakat könyvet, azon felül beesik ez-az, meg egyébként is. Ugyanolyan össze-vissza olvasok, mint eddig. Minden szobában van legalább két megkezdett kötet és a táskámban újabb kettő. Táskában a vékonyabbak. Hiába Milota a legsürgősebb, fene se fogja egész nap cipelni. És akkor még ott a web. Ha sikerülne végre a szöveghez igazítani a képernyőméretet, egészen élvezetes lenne. A monitorról nem lóg viszont csiklandozós könyvjelző. Egy-egy.

Az Irodáig hátralévő utat azon filozofálva éltem túl, hogy micsoda kiszúrás büntetni a könnyebb drogok használatát. Itt vagyok pl. én, akinek görcsöl a hasa piszkosul és baromi jól esne egy joint. (Inkább egy adag jóféle haska, ha már álmodozom.) De 1. nem fogok 3-15 ezer között csengetni egy grammért, amikor utált gyógyszer szinte ingyen van, 2. nem kockáztatom a lebukást: börtön jár érte, bassza meg.
Irodában első dolgom gondosan elolvasni OZ naplóját terasz.hun, mert azt ígérte: kíméletlenül kiszerkeszt mindenkit. Meglepetésemre csupa jót írt, vagyis csupa jónak tűnőt. Tőle az efféle dicséretszámba megy. (De vajh ki/mi lehet az a Virág? A kihagyott mondat leszen a kulcs.)

Jellemző kerettörténet, csak érdekességképpen említem, hogy "dicséretre" keresve Priaposz görög istent találtam. Imádom a keresőprogramokat. Színt visznek az életembe és olyan asszociációs görbéket, ami maga a tömény ihaj. Priaposzról megtudtam tehát mindent, mit tudni érdemes, csak azt nem: miért ilyen ronda. Mélyebben gyökerezhet ez az “elég a férfinak egy fokkal szebbnek lenni az ördögnél, ha jó nagy farka van” –féle népi baromság, mint gondoltam.

Padre beugrott értem az irodába és éhen akart halni. Mindig ezt csinálja, mert kisfarkas. Evés után meg elalszik, mint egy gyerek. Most annyival volt cifrább, hogy minden áron kínaiban akart enni, pedig azzal neki vigyázni kell, lévén vaicsi- érzékeny. És mi történt? Kisfarkas-Padre magafeledten szürcsölte az ügyesen levadászott erős-savanyú levest, amikor az egyik ferdeszemű pincér meghozta magának a pizzáját. Megállt a műanyag kanál a levegőben.

Este lenéztünk a Libellába, megmutatni az arcunkat és ötletelni az augusztusi EBK-koncerten. Elképesztő baromságokat találtunk ki, büszke vagyok rá. Beszélgettünk egy jófej valóságépítő lánnyal, izzadtunk, mint csipkebokor és korán, már éjfélkor eljöttünk. Egyrészt mert másnap korán kell kelni, másrészt mert három sör után kidőltem. Nem a sör tehetett róla: két Cataflant is megettem napközben a görcsök ellen. Gyógyszer-alkohol! Mi lesz így belőlem?

Két ásítás között megtaláltak a Megyó- hírrel, hogy kém volt, besúgó, vagy mi, ez az új miniszterelnökünk. Nem mintha nem szarnám le. Nem mintha nem szarnám le, mit ír a Magyar Nemzet. Utánanéztem azért, mert jó kislány vagyok (meg mert rá is értem.) Átrágtam magam a tuti infókon, a találgatásokon, a biztos forrásokon és a szőrőzéseken, hogy akkor most három per mennyi. Minden médiaoktató elélvezne, ha olyan alapos elemzéseket olvasna a diákjaitól, mint amik seperc alatt elöntötték az étert. Annyira megmondja mindenki az okosat, hogy én meg se kísérlem. Nade az a vén csupor (talán a legidősebb fidesznyik) kiakasztott, aszongya: a magyar miniszterelnököt tisztelni kell és ez most lehetetlen. Mifaszér kéne tisztelni? Barom. Medgyessy, akinek még nem tanultam meg helyesen leírni a nevét oda nyilatkozott, hogy lemond, ha kell. Mér kéne? Álljanak már végre neki és dolgozzanak. Éppen elég tennivaló akad ebben az elnyomorított országban, hogy ráérjünk ilyen marhaságokkal pöcsölni. Nem érdekelnek a munkahelyi cívódásaik, pont.

Ami még volt ma: 1. KO-val dumáltam, hogy mi a pálya lakhatásügyben. Jön, marad, máshova megy, utcára kerül vagy mi lesz. Nem tudja, miért is tudná. Libelláig képes belátni a napját, bár állítólag most éppen absztinens. 2. Napok óta késett a vérzésem. Utolsó lehetőségként felvettem a legszebb bugyimat, ami, mint mindig, most is meghozta az eredményt. Azt persze boldogan átvérezte a szemét. 3. Nehéz beszélgetést folytattam a munkahelyemen. Felmondok, az van. Hozzám közelebb álló munkát találtam (respekt Onagynak) és nagy bizakodással vágok bele. Könyvkiadónál leszek, azám. Megtanulom jól a szerkesztést és csiszolódik, szikárodik ezerrel a stílusom, még azt is megérjük. A régi, vagyis jelenlegi melóhelyen viszont nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni. Ezért, hogy nehéz volt a beszélgetés. 4. Egy méter távolságra teleportáltak egy fénysugarat ausztrál kutatók és a továbbítás során a fotonnyalábban kódolt jelsorozat is megmaradt. Ez az igazi hír, babám. Meglódult az agyam tőle és hosszú ideje először éreztem, hogy gondolkodom. Ilyen fajta intellektuális gyönyört csak a tiszta természettudomány képes okozni. Haha. De azért jól esett. 5. Este lenyírtam Padre haját nullásgéppel. Puha süni lett, csecsemőfejű. Állati jó simogatni. Megegyeztünk, hogy ez valami atavisztikus anyai izé lehet, ez az azonnali ellágyulás, ha gömbölyítem a fejét. 6. Ternyák Zoltán meggyógyulásáért Jótékonysági estet rendeznek. Beszarás.

Kései híradóval vártam a bizonyosságra: kihátrál a szadesz, azt tippeltem. Úgy tűnik igen (nyolc óra fele, ezt hozta az origo, azóta nem cáfolták) és akkor most sakkozhatom újra a hatalmi viszonyokat. Mert az változni fog. Mintha nem lenne jobb dolgom, az istenit. Szegény TGM-ék + antiglobalizációs tüntetés kiszorult a hírekből. Coloradoi erdőtűz van, M3-as autópálya visszabontása van, Jeruzsálem is van. Mindennapi öngyilkos merénylőnket ad meg nekünk ma. Tévénézés közben arra is rájöttem, hogy minden politikus hülye, vagyis mindenki hülye, aki politikusnak megy. Nem lehet okos ember az, aki gatyarohasztó júniusban nyakkendőt köt. Nyakkendőjében mikrofonokat lökdös maga elől és vigyáz, nagyon vigyáz, mit mond szemével a kamerába. Normális ember ilyen időben mezítláb áll a kertjében és locsol. Szívogatja, nyalogatja meggytől kimarjult száját. Pukkantgat a sötétben és hogy elfedje a zajt, fütyörészik. Minimum.

Relatív páratartalom, mint kínzóeszköz. Meg a csordogáló izzadtság csiklandozása. Levegőtlenség, pihegés, tompa kábulat. Rekkenés. Az van ma. Lábam lefagy, szemem szárad a légkondicionálótól, ugyanakkor ujjaim ráfolynak a billentyűzetre. Torokfájás, fülzúgás és pállott segg. Kibírni lehetetlen.
Jelentés a taposómalomból: Pál Kata álló nap kommunikációra képtelen. Forró gőzben aszalódó gondolatait nem képes maradéktalanul összeszedni. A jobb közérzet biztosítása érdekében jeges levegőt irányítottunk fejére, de emiatt állandósult rekedtsége megakadályozza, hogy érthetően beszéljen. Hányinger nélkül nem tud ránézni a pálmafás- tengerpartos- verőfényes prospektusokra. Zöldben játszó nyúzott arca ellentmond munkaköre derűt sugárzó légkörének. A meleg miatt képtelen enni, rohamosan gyengül. Huzatos hallójárata miatt nem vesz tudomást a telefoncsörgésről. Ha mégis meghallja és nem ejti ki iszamos kezéből a kagylót, akkor nem képes beleszólni. Legalábbis nem a hatékony munkaerőtől elvárható hangerővel. Nem megengedhető a sokszor rosszindulatú külvilággal csupán egy elhörgött “halló” útján érintkezni. Fentiekre tekintettel azonnali hatállyal javaslom Pál Kata munkából való felmentését.
Hogy apró életszerűséget csempésszek ebbe a remegve szétfolyó napba, feljegyzem: rámförmedt a főnököm. Meglepett. Évek óta nem volt részem ilyesmiben J. Annyira meglepődtem, hogy csak este, a második zuhany után jutott eszembe: mások mégis miként, milyen páncéllal viselik ezt el napra nap. OK, ideges volt, OK, melege volt, OK, ingerült volt. Erről én nem tehetek, világos. Én se harapom át a torkát, pedig. Mert nem az a legszebb az egészben, hogy közöm nem volt a hisztijéhez (ez default), hanem hogy ő megengedi magának a hatalmaskodást. “Ha megteheti, meg is teszi” - ahogy bölcs apám mondja. Jaj, hogy kerülöm én el a tuskóságot, ha egyszer főnök leszek? Egy nagy és sötét jéghegy kell nekem, lehetőleg éjszaka. Vagy jégbarlang, az még jobb. Azt se bánom, ha senki nem jön velem.
Az emberek menthetetlenül hülyék. Soha nem fogom megérteni például, hogy miért menekülnek a magyarországi 38 fok elől a krétai 42-be. Norvégia lenne a logikus desztináció. Több ezer éves civilizálódási menet sem volt elegendő a belátáshoz: összehasonlíthatatlanul könnyebb a hideg ellen védekezni. Melyik barom találta ki, hogy 19 (Celsius) fok fölött dolgozni kell? Egyáltalán: ki volt az a faszkalap, aki először telepedett le a mérsékeltnek nevezett égövön? Minek maradt? Minek szaporodott? És mi a francért irtotta ki a növényzetet, épített városokat, betonozta le az utcákat és szennyezte el a vizeket? Eme bűnöket lehet, hogy bármelyik prostituálódott isten megbocsátja, de én tuti nem.

Bedurrant a hátam. De mocskosul. Régi bajom holmi gerinccsigolyákkal, vagyis kettő közt a porccal, pontosabban annak galád kitüremkedésével: kiújult. A gyakorlatban ez majdnem teljes mozgáskorlátozottságot jelent és iszonyú fájdalmakat. Óvatosan tipegek, mint aki beszart. Nem tudok hajolni. Nem tudok emelni. Nem tudok guggolni, ülni, állni, járni. Feküdni is csak azért, mert valahogyan csak kell lennem. Komoly energiákat emészt fel egy-egy levegővétel, utána percekig pihegek. Teljes húsz perc kínlódás felvenni az egyik szandálomat. A jobblábast bekapcsolni segítség nélkül nem megy. Kínomban röhögnék, ha nem fájna. Engem már nem lehet megijeszteni a pokollal, piha. (Pofon a nyálas dokumentarizmusnak: ilyen cudar idokben kétfajta könnyel sírok, van a magától szembeszökos és van a tehetetlen dühé.) Na és mikor hozzanak az Irodába egy ormótlan páncélszekrényt? Mikor szállítsák le a 76 tárolót és a 93 kisbútort? Mikor kell emiatt átrendezni ezermillió tonna prospektust, katalógust és biztosítási kötvényt? Na mikor? He? (Murphynek nincs humora.)

Nade. Itthon is fájna a derekam, akkor meg minek maradjak? Munka után édes az utazás, ezúttal Hegymagasra. Nem mondtam még, de az a vidék (Szent György - hegy, Szigliget, Csobánc, stb.) a szülőföldem lehetett eloző életemben. Vagy a következőben lesz az. Mással nem magyarázható az erős kötődés, ami odafűz. A várromokon kívül egyik nagy kedvenc az avasi templomrom (Szigliget), vagy a Szent András (Taliándörögd). Kész csoda, hogy megmaradtak. A vidék (különösen a Káli medence) tele van valahavolt falvakkal, amiket csak egy-egy kőből rakott torony jelez. Ki tudja miért vándorolnak el a falvak? Nem sokra, csak 250-500 méterre. Mitol jobb ott, mint itt? És hova tűnik el nyom nélkül minden? Szomorú és szorongató érzés, hogy pár száz év emberi ténykedés után csupán egy csonka templom marad hátra.
Áttételes rokoni kapcsolatok folytán évek óta járunk a faluba, mintha haza. S követjük a fák növekedését, a kert életét, az emberekét és a gólyákét. A kisgólyák nyöszörögnek, piszkosszürkék, imbolyognak és falánkak. Padre felvetette, hogy webkamerát kéne szerelni a fészkükre, de nehogymár.
Hosszú, de keskeny kertben kétszáz éve áll egy nádfedeles parasztház, vele szemben egy kisebb. Talán nyárikonyha lehetett, ott volt most szállásunk, aztán a diófa, fuzfák a budi körül, kút és a kert közepe felé az újabb építésű ház. Nádfedeles az is. Annyira jó hely, hogy nagyon. A Balaton is közel van (kb. 6 kilométerre), de sokszor csalinkázunk a környéken, hogy turista-mentes, olajszag-mentes, tömegnyomor-mentes és legfőképpen strandröplabda-mentes helyeket találjunk. Találunk is. Ennélfogva tetőtől talpig sebek borítanak. Szúnyogcsípés? Ne röhögtess. Szederinda, méhfullánk, pókmarás, kullancs, akáctüske, kagylóvágás és a leggyulöltebb: csaláncsípés. Na ezért nem veszek én szúnyogriasztót. Egyébként is gyanús, hogy egymás mellett árulják a megelőzésre való kenőcsöt, meg az enyhítő balzsamot. Ha mégis megcsíp

Reggel az Egyiptomi követségen volt jelenésem, vízumügyben. Az történt, hogy a Hegyalja úton lépésben haladt a forgalom, valami csőtörés miatt. Ja, a követség a Gellért hegyen van. Hol máshol? A szemetek. Kerülgetem az árvizet, de így is bokáig gázolok a sáros löttyben. Ezzel az erővel akár át is vághattam volna. És de jól tettem volna, ha nem finomkodok: a nagy kerülgetés alatt elmúlt a zöld én meg ottrekedek a szigeten, az út közepén. A kocsik meg száguldanak, mintha mi se. Szépen sorban beterít mindegyik. Nincs hova futni, nincs hova hátrálni. „Sírásközeli elképedés”-nek vagy „megalázott döbbenet”-nek tudnám leírni az érzéseimet. Csuromvizesen felkocogok a hegyre, hát persze, hogy zárva a vízumosztály. Várhatok egy órát azon a hülye dombon, vívhatok a hangyákkal a zsömlémen, széllel a hávégémen és sehol egy rohadt pad. Napközben a hétvégi utazást szervezem többek között, meg recenziós példányokért telefonálgatok. Van előnye egy munkahelynek. Hegymagasra megyünk, tehát megint kimarad két nap, vagyis elcsúszik. Bocs.
Este a Műcsarnokba vagyok hivatalos az Eufória című irodalmi bedekker bemutatójára. Bő lére eresztve számolok be róla, ha érdekel.
Elmenetben elkap egy körre Harangi Andrea JAK-Hajó szervező. Tőlem áll szándékában megtudni, hogy terasz.hu-n (ami ráadásul egyik fontos szereplője volt az eseménynek), miért csupa rosszat írtak a Hajóról. Ebben most kivételesen ártatlan vagyok, így a szokásosnál is nagyobb nyugalommal hallgatom végig a szemrehányást. Furcsa helyzet, hiszen Bárdos Deák Ágnes (az egyik tudósító) is jelen van. Vele kellene konzultálni, ha nagyon muszáj. De Harangi csak mondja és mondja, hogy két hónapig szervezték, hogy kiemelten fontos esemény, hogy igazán nagy költségvetésű, meg csupa ilyeneket. A diplomácia remek dolog, különösen, ha valaki olyan kifinomult érzékkel gyakorolja, mint én. Egyébként meg mi közöm hozzá, hogy Ficsku (a másik tudósító) mit írt? Már azon túl, hogy elolvasom. Állítólag fanyalog –mondja a sértett Andrea. Naés? Andrea szófordulataiból lassan kiderül, hogy csak hallomásból ismeri a kifogásolt szövegeket. Javaslom neki, hogy olvassa el bátran. Tehetek mást? Ha még sokáig elemezgette volna, tuti azt is javaslom, hogy írja meg. Ismeretségünk során nem először, teszem hozzá. Nagy ravaszul nem említettem Éjfélkapitány írását. Ettől még megtalálhatja.
Padre, akivel most rosszban vagyunk, napok óta zsenge borsóval tömi a fejét. Amitől hascsikarása van és üdvözült mosolya. Még délután megbeszéltük, hogy nagy együttfürdést csapunk pezsgővel, meg minden. (Pezsgőfürdő munkásosztály módra á la panel.) Ebből persze nem lett semmi, mint ahogy mostanában soha nem lesz ezekből a gyengéd tervekből semmi. A vége ajtócsapkodássá fajult, aztán dühösen megittam egyedül az egész üveg pezsgőt. Ezt a hülyeséget.

Este a Balkán Kocsmában gyűlnénk össze afféle szerkesztőségit tartani, a hagyományos Gusztáv helyett. Ez sajnos egy előrehozott meeting, mert a vezetőség fele elhúzza a belét Montenegróba. Mentünk volna mi is, csak bebaszott ez a munkahely. Balkán Kocsma zárva, miért is ne, föl-alá aszalódom sívó Csengery utcában. Végül a Picolóban ülünk le és kivételesen nem kéziratokon röhögünk, hanem a tábort beszéljük meg,>Az Irodalom Visszavág 1. Tollfosztó Táborát.
Tán egy hete hirdettük meg és máris 15 fő fölött van a jelentkezők száma. Jó érzés. Tele vagyunk kurva jó ötletekkel, szikár koncepciókkal és emberismerettel. A sziporkákat sajnos szelektálnunk kell, hozzá irgalmatlanul, mert nem fér bele minden az alig öt napba. Nem és nem. Ebből viszont az következik, hogy csak a legeslegjobb programok maradnak a körben. Latolgatjuk, mégis kiket kellene elhívni és kiket lehet. „És ő eljönne szerinted?”- a leggyakoribb kérdés.
Parázs veszekedés kerekedik az élő sakk megrendezése körül. Éppen lecseng, mire újabb nézetkülönbségek törnek felszínre a „webes nyelv, mint új nyelvi közeg avagy eszköz” kapcsán. Beemeljük a témát? Hagyjuk inkább? Csitításképpen megpróbáljuk belőni, hogy hány kiló répa kell 50 embernek napi két bográcsossal számolva. Nem könnyű feladat ám. (Irodalmároknak pláne: matek és gasztronómia nem erősségük.)
Imádom az efféle projekteket: jön egy ötlet beszélgetés/ sörözés közben, felkapjuk, emberek szerveződnek köré, csiszolódik. Mindenki nyomja a kedvenc elefántját, ebből vérre menő viták alakulnak, világnézetek és életszemléletek csapnak össze, stb. és a végén kikristályosodik valami. Ami vagy megáll a maga lábán, vagy nem, csak egy biztos: ilyen eddig még nem volt és többet pontosan ugyanígy nem is lesz. Mi alkotás, ha nem ez?
A legjobb rész a munkák, teendők elosztása. Mindig vállon veregetem magam, hogy hosszú évek szívós munkájával sikerült megtanulnom "Nem"-et mondani. Ezzel együtt már megint azon kaptam magam, hogy bevállaltam egy rakat dolgot. Nem bánom, mert egytől-egyig érdekes feladat. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy oldom meg.
A beszélgetés legeslegvége családi perpatvarba fullad (bizony párok is vannak a vezetőségben), ami a legtöbbször kínos, békíteni lehetetlen. Meg se igen próbálom, úgyis csak olaj a tűzre. Mit tehet egy ember ilyen helyzetben? Ami elég intelligens és kellőképpen empatikus ahhoz, hogy egyik oldalt se bántsa meg?
Taxit hív. Hazafuvaroz, aztán maga is otthonába gurul. Fizetéskor gondosan ügyel, hogy táskájából ne az intim betétet kapja elő a pénztárca helyett és mindent megtesz annak érdekében, hogy ne aludjon el állva a liftben. Különösen, ha hajnali három óta talpon van, mint én.

Kicsit jobb, kicsit rosszabb. Jobb, mert végre van munka, rossz, mert törökországi programokat állítok össze, miközben sűrű csobogással vérzik a szívem. Anatólia! Kappadókia! Belehalok, ha nem jutok el Törökországba. Az Egri csillagok óta álmodozom róla. Gárdonyinál egyébként az a legjobb rész, amikor az arcok gyalog nekierednek megkeresni és talán kiszabadítani az egyik hőst, aki börtönben van. (Talán pont ezért hős, olyan mindegy.) Gyalog! Ó ha én egyszer végigmehetnék azon az úton. Ha bejárhatnám gyalogszerrel az egész országot. Vissza se jönnék, vagy ha mégis, akkor egyből indulnék Skóciába. Ehelyett meg kiváló útleírásokat és érdekfeszítő programokat állítok össze olyan embereknek, akik ki sem fognak mozdulni a szállodájukból, ahova csak azért mentek, mert olcsóbb, mint Mallorca és nem olyan snassz, mint Kréta. Nincs igazság a földön.

Napközben jutott időm elolvasni mindent. Andrassew.hu Naplóját, hozzá Onagy kommentjeit. Számomra csak most (egy héttel később, atyavilág) derült ki, hogy OZ-t elütötték a Hősök terén, elmenetben Andrassew könyvbemutatójáról, ahol én is gondosan megjelentem volt. Felhorgad bennem a féltés, aztán okafogyottan lelohad, végül profán módon Richard Bradford egyik hőse jut eszembe, aki pereskedéssel keresi a kenyerét. Red Sky at Morning, Lángoló hajnali égnek magyarították és a pasi ki tudja ugrasztani a gerincét. Módszere: nekilép egy ártatlan, ámde mozgó járműnek, földre zuhan, fetreng, sivalkodik, pert akaszt, abból meg milliókat. A balesetről persze eszembe jutott, hogy aznap belefutottunk egy revizionista tüntetésbe ugyanott, csak kicsivel később. Helyszíni: Érthető, hogy visszakövetelik az elszakított nemzettesteket, mert a járdán is alig férnek el. Nem is a jól fésült (ugye-ugye, számít a haj) feketeinges és karszalagos suhancok ijesztőek, hanem a finom nénikék. Bármelyikük lehetne a nagyanyám, erre itt hadonásznak a szánalmas műbőr retiküljeikkel és sipogó hangon vesszentrianonoznak. Amúgy baromi fegyelmezettek, jól szervezettek (birkák) és a szócsövön MDF-matrica van. Vicces ifjonc felmarkol egy jókora követ és imitálja, mintha hajítaná (utcakő a proletárok fegyvere), aztán fanyar mosollyal kiejti a kezéből. “Pont köztünk állnak” – mutat a tömegre a Jugó követség előtt. Mélyen igaz mondat. Körülöttünk és közöttünk fotósok cikáznak, de nem gond, biztosan ki tudom magyarázni, ha nyilvánosságra kerül rólam egy kompromittáló kép. Egyik szervező – aki 64 vármegyében gondolkodik a sokkal aktuálisabb kistérségek és régiók helyett – aggódik, hogy jócskán átlógnak a brazil nagykövetség elé (sűrűn állnak arrafelé a paloták), de a néphang letorkolja: “Támogassák a revíziót és akkor nem lesz baj.” Hűha. Reszkess Brazília.

Ma hárman is javaslattal éltek személyemet illetően. Menjek fodrászhoz, ez a kívánság. Miért pont a fejemmel van mindenkinek gondja? Gyanítom csupán manifeszt. Tény, hogy szénaboglya, benne madárfészek és egy belevaló puli elszégyellné magát a láttán. (Viszont bármelyik szefárd ősöm büszke lenne rá.) Tény, hogy az elmúlt két hétben többen porig aláztak a feltételezéssel, hogy dauerolt. Külön durva, hogy akkor sem hitték el, hogy nem, amikor mondtam, hogy nem. Tény, hogy a göndörségnek ez a foka nem trendi, nem divatos, nem elfogadható. Hivatalból üldözik. Ki kell vasaltatnom (már megint ez a rohadt vasalás) világosított fel a konzulens fodrász. Hülyék ezek, komolyan. Mások meg súlyos pénzeket fizetnek, hogy a szögegyenest valahogy behajlítsák a fejükön. Elodázva a totális lázadást és kikerülve a konfrontációt végül begyulladt szememre fogtam, hogy megtagadom az engedelmességet. Apró győzelmek, apró sunyiságok, de kit érdekel, amikor Kappadókia ott van, én meg itt.

Agyrohasztó nap a munkahelyen. Látszatmunka és lóti-futi felváltva. Azt tervezem naivan, hogy begépelem a somogyi kirándulás miatt elmaradt naplókat. Nagy néha alkalmam van rápislogni a monitorra, próbálom behozni a lemaradást. A terasz.hu trinaplójában Cserna-Szabó a nyugati kultúra alkonyáról értekezik. (Meggyőző és élvezetes.) Egyértelmű hanyatlás szerinte, hogy az angol WC-ről újra áttértünk a pottyantósra. Nem a guggolósra, hanem a sikálást elmellőző vízbeejtősre. Éshogy álszent módon nem veszünk tudomást róla, hogy a szarlé visszafröccsen a seggünkre. Tök igaz. Amíg képet kerestem, illusztrálandó a problémát, véletlenül ráakadtam a keleti világ válaszára. Továbbmenve agyament szájtokat találtam, köztük az egyik legdurvábbat, amin hangok is vannak. Egyesek baromira ráérnek. (Mondom én, aki baromira ráérek ilyen hülyeségeket nézegetni.)

Váratlanul meglátogatott mamám az Irodában. Kölcsönös panasznapot tartottunk egy kávé fölött, melynek során rádöbbentem, hogy új életformámban félannyit cigarettázom és kétszer annyi kávét iszom, mint eddig. Ez vajon hova vezet? Kisül, hogy nagynéném kórházba került, kb. két hétre. Nem azért, hogy meggyógyítsák, de nem ám. Csupán vizsgálatok sorozatát végzik rajta, hátha rájönnek mi a baja. Távolról sem állítom, hogy tisztában lennék a magyarországi egészségügy helyzetével, bár legtöbbször borús híreket hallani meg vészharangok kongását, de ez akkor is fura eljárás. Mami és én nagy vonalakban beosztjuk egymás közt a látogatási rendet. A helyzetet nehezíti, hogy nagynéniék éppen egy költözködés közepén vannak plusz lakásfelújítás. Gondhegyek a nyakba. Mamám hozott cseresznyét és bátorítást, meg a postámat. Cserébe átadom neki a pár zacskó selyemcukrot és az agyagplakettet, amit Szennáról hoztunk direkt neki. Selyemcukor az egyik kedvence, giccses kerámiákat gyűjteni pedig vicces dolog. Egyszer még múzeumok fognak könyörögni ezért a páratlan kollekcióért. Például ha retrospektív kiállítást akarnak rendezni a hazai idegenforgalom tárgykultúrájából.

Telik-múlik a nap, rohangálok a városban és újfent nyitott bicskát hordok a zsebemben. Esernyő ellen, naná. A városlakókból esőzések idején bújik ki igazán az állat. Sunyi módon lökhárítóként használják az ernyőt. Zuhéban alattomos plasztik-tankok vonulnak elszántan az utcákon, fordulnak be lesből a sarkokon és bökik ki a szemem. Életveszélyes mulatság emberek kezébe ernyőt adni. Kedves polgártárs1 mélyen a nyakába húzza és megy, tolakszik, törtet vakon előre. Polgártárs2 felszálláshoz készülődve laza csuklómozdulattal háta mögé rázza a vizet, hiszen nem állunk mögötte tucatnyian, ázott kutyák. Polgártárs3 lekecmereg a buszról és belerobbantja arcomba vizes ernyőjét. Nem a nedvesség zavar, hanem a láthatatlanság-érzés. De az nagyon.>Mindezért kárpótol, hogy egész nap meleg eső szemerkél, mint frissítő spermazuhany. Igaziból a másik, a női nedvet akartam írni, csak annak nincs rendes magyar neve. Ambrózia vagy pinalé. (Szűz vagy kurva.)

Ma kezdődik a Könyvhét, de csak délután. A június 6 és 10 közötti négy napban tehát egy egész hét búvik meg. Szívesen elkerülöm a punnyadt Vörösmarty tér levegőtlen bódésorát, a kézzel írt cetlik siralmas látványát, a lealázó információhiányt, a dühítő székhiányt, a vásári lökdösődést. Gyanítom, hogy idén még rosszabb lesz: ott kepeszt majd valahány jobbos és nemzeti érzelmű kiadó csak van. Könyvek híján ők persze jól sikerült választási plakátokat és lukas-zászlós jelvényeket fognak árulni. Nomeg nagymagyarországos, turulos, trianonos, esetleg orbános kitűzőket. És kulcstartókat. Nem értem minek maszatolnak. Hely van, ideológia rég készen, akaratban, elszánásban, szorgos kezekben nem szűkölködnek, akkor meg miért nem gyújtják fel simán az egész hóbelevancot?
Valamiért nem lehet távol tartani ezt a söpredéket a térről. Arra a pár napra. Amíg úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy világszínvonalú esemény részesei vagyunk és mondott eseményt ehhez méltón rendezték. (Mert nem.) “Barátaim! A könyvesboltok egész évben nyitva vannak, biza.” – mondta egy ősöreg gyűjtő már tavaly is. Egyetlen pozitívum az igénytelen zsibvásárban, hogy a népek találkozhatnak az alkotókkal és viszont.

Jobb, ha elhúzok a városból. Ürügy: előszezon, álca: könyvhét vidéken, ok: utazáshoz sosem kell. Rohamtempóban próbálom befejezni néhány (mit néhányozok itt? temérdek!) restanciámat. Reménytelen a végére jutni. Dél múlik, mire sikerül odatenni magunkat a Potyemkin M7-re. Nincs ember, aki megnyugtató magyarázatot adhatna a sövények teljes hiányára. Sem az út menti fák hiányára, vagy a jelzőtáblákéra, vagy a hangterelőkére. És mi célt szolgál az irdatlan szintkülönbség a pálya két fele között? Megmondom én: a tuti szembevilágítást. Amúgy semmi érdemleges nincs ezen a balkáni úton, hacsak a közlekedési morál figyelgetése nem. Enyhe izgalommal szolgálhatnak a folyamatos dühöngés csúcspillanatai. Az (állandósult) ideiglenesség, mint mindig, elegendő indokot ad nem egy mazsolának, hogy derűsen rányomja orrát a szélvédő üvegére és ügyet se vessen, ha Pesttől Siófokig percenként előzik jobbról.
Út közben, jobb híján a Mancsból szemelgettem. Elég gyengusz eresztés volt, viszont jól felhúztam magam Félix Péternek a romkat egyház sikkasztási gyakorlatáról írott cikkén.

A nap nagy kalandja Somogyvár volt és igen, jó fejek voltunk, legyalogoltunk a Szentesica forráshoz, sőt, a Koppány vezérnek állított emléket is alaposan megszemléltük. (Tele van ugyanis rovásírott izékkel.) Ez úgy van, hogy amíg a Balaton nagy volt és szép és mocsaras, addig errefele ment a Római (hadi)út. Ennek okán mindenféle erődítményt, várat és egyebet építgettek az út mentén, a hadakozók jó szokása szerint. Ezt itt, illetve hűlt nyomát Kupavárnak ismerik, állítólag a 3. Történelmi Emlékhely kis hazánkban. A másik kettő Mohács és Ópusztaszer. Nem mintha nem lenne tökmindegy, de ciki, hogy még nem is hallottam róla. (Magyarország fontos emlékhelyei tehát egy nem létező vár, egy csatavesztés helye és egy önkényes pont a pusztában, ahol még bazi nagy képek is elférnek. Jellemző.)
Szóval a várat nem látni, de ez nem is fontos, mert ritka gyönyörű panoráma nyílik a domb tetejéről. De tényleg. Jameg van ott valami monostor-rom is (by Szent László), pár csonka fal az egész. A kerengő alig-éppen maradványai fölé egy, a székesfehérvárihoz kísértetiesen hasonló alumíniumtetőt bírtak sikeríteni. Ettől függetlenül mindig jó játék találgatni, hogy melyik lehetett a konyha, a könyvtár, a kápolna. Az ehhez hasonló romkertekben gyakorta előfordul egy jelzésértékű (általában kőbe vésett) alaprajz, csakhogy valami elcseszett prüdéria miatt soha nem jelölik rajta a WC-t, istállókat és más földi dolgot. Amitől hidegen idegen marad a “történelem”.
Forrással a helyzet: ott mosta meg véres kezét Szent István, miután lemészárolta Koppány vezért, akinek errefelé nem a “lázadó” az állandósult jelzője. A környéket állítólag emiatt hívják Pogányvölgynek. Ittunk a vízből, ami már majdnem szakrális, hahaha. A meder homokos alja furcsán pöfög, meg örvénylik és beszippantja a kezed, ha beledugod. Kicsit ijesztő.

Tettünk egy kört a Széchenyi kastély felé, leginkább a kert (park?) miatt, de állati ronda és elhanyagolt. Tó is van ám, de erről inkább nem beszélnék. A kastélyban (hinnénk-e) nevelőotthon működik és nyaranta kiadják a szobákat edzett turistáknak. Soha nem fogom megérteni mi a frászért kell a “hátrányos helyzetű” arcokat gondosan elkülöníteni. Bezsuppolják őket (öreget, deviánst, bolondot, árvagyereket, otthontalant, satöbbit) egy elkerített zárványházba és minden ok. Pofon az integrációnak. Meg a humánumnak. Meg egyáltalán.

Köpésnyire az ellenpélda, az önként elvonultak farmja. A Krisna-tudatú hívők közössége Somogyvámoson. Ők annyira nem érdekesek, de a falu valami egészen hihetetlen településszerkezettel bír (szeresnek mondanám, ha nem félnék, hogy a néprajzosok leugatnak), továbbá van ott egy megtalálhatatlan torony, ami híres és nyolcszögletű és a polgármester tojáspatkoló. Tojáspatkolásnál hülyébb dolog kevés akad a kerek világon.

Nem is mondtam, hogy milyen egy gyönyörű csokrot kaptam. Igazi kerti rózsák, igazi illattal, meg minden. Padrétól lenyúltam a legnagyobb söröskorsóját, abban laknak (tetvestül) és vidul a fejem, hogy nem nekem kell metszeni, trágyázni, betakarni, ápolni, ami macera, csak a végeredmény van. Önző öröm, de öröm. Rózsakertet egyébként is úgy érdemes csinálni, ha találok 4 felesleges holdat a birtokon és akkor hajrá. Anélkül meg minek belefogni. Rendületlenül öntöm szemétbe a kávézaccot, tealevelet, dohány-ázalékot, mert nincs mire hasznosítani, közben a szívem szakad meg, hogy nincs. Az a rengeteg növény, amitől kb. mozdulni sem lehet már a lakásban, csak pótlék. Banánfán nem raknak fészket a rigók, a páfrány alatt nem lakik sündisznó. Cserépben nem él meg a vakond és úgy nem az igazi.

Mai reggel és a nap nagyobb része alig különbözött a tegnapitól (amin pityeregtem egy sort), csak sokkal de sokkal melegebb volt és fülledtebb és bűzösebb. Semmivel sem téveszthető össze az egyveleg a Keletinél, ahol grillcsirke és savanyúság illata ette be magát a málló vakolat alá. Soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan képes valaki az utcán enni (már akinek nem muszáj). Ha akarnám se tudnám rávenni magam akár csak egy falatra is. Mások meg vígan falatoznak és a falatozásnak is van szaga. Az egész áttekinthetetlen aluljárórendszerben vágni lehet a vizelet és hányás szagot, mindez keleti füstölők és frissen sütött zsömlék páráival keveredik.
A mai könnyfakasztó illatorgia megtámogatott abban az elképzelésemben, hogy a kulturális sokkot nem a nyelv, nem az ételek, az eltérő életritmus és holmi idegen baktériumok okozzák, hanem a szagok. A szaglás nagyon elhanyagolt területe az életünknek. Tapintás a másik. Nem tudom miért alakult így, de tény, hogy erre nem fektettek kellő hangsúlyt pl. a filmgyártásnál. Fénykép van, mozgófilm is, mostanában “minden a látvány”, a sztori nem számít. A hangokkal sincs semmi gond Dolbytól a házimoziig egyre életszerűbb (sőt jobb) a hanghatás. Na de hogy szagokat is lehessen érezni filmnézés közben? Fogadok nem lenne olyan népszerű egy-egy űrfilm (vagy éppen ellenkezőleg), ha a közönség érezné az évek óta úton levő csillagközi hajóba zárt utasok kipárolgásait. Vagy az idegen és ijesztő lényeket nem csak morgó hanggal és zord külsővel jelenítenék meg, hanem ázott oroszlánszaggal.
Talán jelez valami tendenciát, hogy a plasztikai műtétek óriási része orrkisebbítés?

(Előre szólok, hogy négy napos távollétem alatt nem leszek képes naponta frissíteni. Ha netcafé akad is ott, ahova megyek (nem akad), ftp-zni biztosan nem tudnék. Hivatalos blogközlemény: legközelebb hétfőn este pakolok újra.) Utazásról annyit: Balatonnál kezdünk, ami nagy lonaccsás, plusz lángosok, halak.
Mert megérdemlem.

Ma reggel (hajnalok hajnalán!) azonnal felébredtem az órára, ami egynapi gyakorlás után nem kis teljesítmény. Padre ugyanis nyomatékosan megkért, hogy lehetőség szerint rögvest pattanjak. Nehogymá hosszú percekig hallgatnia kelljen az átok vekkert. Kevéssé cizellált óhaja minimális empátiára és alacsony toleranciaszintre utal, de aztán elsimítottuk. (Mert pont erre találták ki a kommunikációt.) Ezzel együtt az első dolog, amit a külvilágból véreres szemeimmel megláttam, az egy fejre szorított kispárna volt. Padre tehát behunyta a fülét én meg kislisszoltam a takaró alól és csak egy egészen kicsit fejeltem le a kilincset támolygás közben. Minidig is szerettem volna teniszlabdába épített ébresztőt, mert azt fel lehet kapni félálomban és odabaszni a falhoz, ami jó indítás egyes napokhoz. A maihoz pl. kiváló.

Ma reggel (hajnalban!) olyan álmos voltam, hogy olvasni sem mertem a BKV-n. Tuti visszaaludtam volna. Inkább az embereket figyeltem. Néztem, ahogy a nők nehézkesen és törődötten tápászkodnak fel az ülésekről, hogy hajuk hátul lelapult a fodrász óta, hogy ruhájuk meggyűrődött a rövid út alatt. Elgondoltam mennyi fölösleges energiát, időt pocsékolnak el a vasalásra. Reggel mondjuk, amikor összebújni és szeretkezni kellene, vagy nyugiban kibámulni a konyhaablakon. Vagy esténként, amikor beszélgetni kéne, kötögetni, fürdőt venni, sétálni vagy kuckózni. Vagy hétvégén, amikor olvasgatni kell, gyerekekkel hancúrozni, barátokkal összejárni, úszni menni vagy csak ejtőzni a kertben. Ehelyett meg? Vasal. És aztán itt nyomakodik nekem a büdös metrón, lelapult hajjal és összegyűrt ruhában.

Már a hajléktalanokat kerülgettem a pályaudvarnál és örültem, hogy én legalább ágyban aludtam, amikor belémvágott, hogy pasikat nem is néztem. Hát milyen nő vagyok én? (Olyan, aki nem vasal.)

Ma reggel (pirkadatkor!) első kávémat kortyolgattam az irodaház szegregációs lépcsőházában és azon tűnődtem, hogy mégis hova tűnt a diszkó. Mindez nem magamtól jutott eszembe, nem. (Furcsa is lett volna.) Efféle nótákat nyomott az éterbe a Ház előzékeny vezetése, felteszem, hangulatjavító célzattal. A rafináltan elhelyezett hangszórókból könnyed muzsika áradt tehát a zombikra.

Csupa “in my eyes/ in your arms” és broken heart- mélységű darabok, aztán a gimmi hope, az örök YMCA, a kipusztíthatatlan we are family és rescue me. Maga volt a tömény iszonyat. A brutalitás csúcsa. Eddig ez valahogy elkerült, mert elkerülhető volt, de most a nyakamba ömlött az elmúlt 30-40 év gagyija. Apróra zsugorodott racionalitásomat megőrizve feljegyeztem magamban, hogy a nyáltenger nem tűnt el: besűrűsödve virul tovább áruházak, bevásárlóközpontok, plazák és satöbbi komplexumok légterébe porlasztva. Abba a hitbe ringattam magam, hogy most aztán tökénél ragadtam meg egy kipusztultnak hitt jelenséget, amikor durván megszakították az adást (forev…) és egy búgó női hang köszöntött szeretettel, kívánt hasznos napot a Ház nevében. (Ilyen hangja lehet egy smasszernek, amikor közli, hogy beöntést kapsz.)

Egész nap úgy éreztem magam, mint Lovemore Mabwe egyik szobra. Ideteszem, hogy lássad. Estefele a Városligeti Csónakázó Tó partján vártam Padrét, néztem a bolond kacsákat, lapozgattam a Dél-Lengyelországról, mint áhított/tervezett célról szóló katalógusokat, pocsék kávét ittam, aztán elmentünk a Műcsarnokba a Mozgó Világ estre. Na de azt úgyis meg kell írnom.

Ilyen egy hülye hétfőt. Egy dolog, hogy jeges szél fújta szanaszét könnyű, virágmintás nyári blúzom, aztán majd megsültem benne, végül eláztam, talán még hó is esett, mert miért ne legyen áprilisi idő júniusban. . .Mondom, ez OK.
Az tette tökig transzcendessé a napom, hogy igazi munkahelyem lett hirtelen. Meg az, hogy kóros kialvatlanságomat sikerült egy becsületes korai keléssel súlyosbítani. Három éve hofiszolok* boldogan, aztán, egyszer csak, váratlanul, derült égből gumibot, lesből lecsap rám Az Iroda és ott találom magam egy csomó ember közt. Muris helyzet, teljesen elszoktam tőle. Az íróasztalom olyan alacsony, hogy nem tudom keresztbe tenni a lábam. Térd fölött kék-lila-fekete foltok tanúsítják kitartó próbálkozásomat. A hátam mögött mennek el faxért, egyébért a kollegák,rajtam meg a hideg futkos . Ember ellen való vétek valakinek a háta mögött motozni (közben rálesni a monitorjára). De messze a legnagyobb bűn a neon. A neont már csak a légkondi tudja űberelni. Esetleg a pittyegés. Akárhányszor hálás voltam a sorsnak ha sorszámos- hangosbemondós helyen fordultam elő, hogy nem kell ilyen helyen dolgoznom. Elektromos sípolások percről percre, óráról órára, napról napra, hétről hétre, évekig. Persze pl. egy kohó három műszakban biztos van ennyire elviselhetetlen.
Komolyan megijedtem, hogy ez már maga az antiszocialitás, de a lift előtt stikában dohányzó lánnyal egész jól elbeszélgettem. (Ember ellen való vétek a cigitiltás is.) Például arról, hogy mekkorát nőtt otthon a madagaszkári pálma, más néven gumólábfa, avagy pacipódium. Egyik néven sem ismerte. Mondtam, hogy eredeti élőhelyén 6 méter magasra is megnőlhet, cserépben kisebb. Amelyik nálunk lakik, már elérte a bűvös fél métert zsenge 7 éves kora ellenére. "Ja, bonsai! Azt ismerem." - mondta a lány. Nem akartam kiábrándítani, egyébként is vidultam: mégsem bizonyultam menthetetlenül mizantrópnak. Pedig nagyon olyan hangulat kapott el. Micsoda pazarlás egész nap egy munkahelyen ülni, ha van dolgom, ha nincs.
A lánynak egyébként nem volt igazi szemöldöke. Kitépette a szőrt a fejéről és újat, vékonyat, másmilyet tetováltatott a homlokára. A szája vonalát is kontúroztatta, mintha a reggeli kakakó száradt volna rá. Erről persze eszembe jutott az egyik legundorítóbb kozmetikai cég (vichy) akiknek szó szerint súlyos reklámjaitól mindig kiakadok. (Amelyiken fémsúlyt csíptetnek tokára, hogy lássuk, nem lóg az a toka, éljen a feszesítő krém.) Egy  másikon meg bekötözött fejű nő az ideál. Baleset után van, plasztikai műtéten esett át, vagy csak savval maratta le kiátkozott ráncait? Mindegy, az üzenet világos: "operáció kell ahhoz, hogy szép legyél, tehát elfogadható". Mikor ért össze és forrt egybe végleg a sebészet és a szépség? És hogyan választjuk majd szét?
Este, bár alig álltam a lábamom és lukat égetett gyomromba a hektónyi kávé, azért elmentünk öcsém+felesége költözését elősegíteni. Aztán vacsorázni egy kellemes Római parti étterembe. Áradó csevej, szoft politizálás, kínlódó rötyögés a lakásfelújítás nehézségeiről. Vicces és könnyfakasztó történeteket cseréltünk a szakemberhiányról, a hivatalok packázásáról és a mammut szolgáltatók impotenciájáról. A hurcolkodásnál kötelező szortírozás kapcsán sok izgalmas dolog és első szemre kacat mellett kaptunk tőlük egy malacos falinaptárat. Szeretjük a kismalacokat. Elmenetben észrevettünk csörtetni a ligetben egy öntudatos sünit . Szeretjük a süniket is. Csak ne kéne holnap (jesszusom: ma) olyan embertelenül korán felkelni.

* Home+Office = HOffice, kb. otthoni iroda

Van egy üveg pezsgő a hűtőben. A választások előtt vettük, mondván: ünneplés csak lesz. Akkor pukkan, havalami lezárul végre, más meg jól elkezdődik, mi örülünk ennek és talán szeretkezünk egy jót a padlón ráadásként. Azóta se nyitottuk ki. (Padlón voltunk azért párszor.) Néha kikerül a hűtőből, ha másra kell a hely, néha meg vissza, ha feléltük a készleteket és befér. Eddig nem jött a pillanat, hogy na most aztán önfeledten. Vártuk, hogy lecsengjen a választási csalásos hiszti, az újraszámolási ökörség. Vártuk, hogy mindenki visszatakarodjon az utcákról. Vártuk, hogy elmondják az imákat élőkért és félholtakért. (Halottakért, legyenek bár heten- nyolcan, persze nem.) Vártuk, hogy alakuljon az új kormány. Vártuk, hogy mégis kikből. Vártuk, hogy azok mit tesznek, mondanak, intéznek, neveznek. Vártuk, hogy első nap, első hét, mi sül ki.
Semmi jó, az van.
Nem fűztünk különösebb reményt, én biztosan nem. Az ember lánya cinikus és különösen cinikus, ha nem is arra szavazott, amire akart, hanem amire muszáj volt. Amire lehetett.

Ezzel a, khm, távolságtartással nyálaztam át a nagyobbik kormányerő programját és estem kétségbe, de azonnal. Kímélendő magamat, agyamat és időmet kiválasztottam néhány témát, amin lemérhetem: mennyire esik távol kiérlelt elvárásom az általuk megfogalmazott céloktól. Mert én ollllyan jól tudom ám a tutit. Az egyik téma a nőkérdésnek, vagy minek nevezett problémahalmaz. Felmerült az egész cucc egy indexes fórumon is, ahol - a kötelező Cicciolinás vicc elsütése után persze - páran statisztikát állítottak össze a parlament nőnemű tagjairól. Nem mintha azon múlna. Így néz ki: (javaslom, hogy néha hitetlenkedve pillogj az évszámra, úgy nagyobb az élvezet)

A szocialista frakcióban 23 nő van, ez 13%. Fidesznél kilenc nő van a 164-ből, ami 5%. Az SZDSZ-nél kettő, vagyis 10%. Az MDF-nél egy, azaz 4%. A kormánypártok frakcióiban van tehát összesen 25 nő a 198-ból, ami 12,6% az ellenzékben 10 nő a 188-ból, ami 5,3%.
Ha már igazán belemerültem az elemzésbe, mert bele, büntetésül szörföztem egyet a maszop honlapján. Találtam pedig ezeket:
/márciusban/ A "Nő az esély Magyarországon" című konferencián Lendvai Ildikó szocialista alelnök annak a véleményének adott hangot, hogy "Ki kell követelni a pártoktól, hogy legyenek összevethető nőpolitikai programjaik és tegyék világossá nőképüket." Én se akarhattam volna jobban. Csókolom néni, követelni hogyan kell? És tovább: "Az MSZP elnökhelyettese (Szili) hangsúlyozta, hogy mai mondandójuk a férfiaknak is szól, hiszen az ő feladatuk elsősorban, hogy jobb, biztonságosabb életet teremtsenek a nőknek." Ezt egyszerűen nem hittem el, amikor először olvastam. Most se nagyon.
Megkeresem eldobott hajam és kopizom tovább: "Hogyan osszam be a beoszthatatlant, ha egyszer a háztartás-pénzből a rezsi befizetése után már nem telik ennivalóra, ha a tankönyvek és füzetek megvétele után nem futja már iskolatáskára és tornacipőre" - kezdte sorolni az asszony-gondokat Nagy Nóra, kijelentve, hogy az MSZP programja segítséget nyújt a gyermekneveléshez." Asszony-gondok. Beszarás. A gyereknevelés tehát asszonygond, a házikassza asszonygond. Egyáltalán: a fogalom maga létezik egyes csökött agyakban, hogy asszonygond. Szóval ilyenekkel etetik a nőket. Bocs, asszonyokat. Merugye nem lányokról, apákról, nevelőkről, szimplán emberekről szól a pofázás, hanem törvényes adásvételi szerződés útján asszonnyá avatott lényekről. (pl. azonos neműek gyermekvállalását egyelőre nem támogatja a PtK. mondom pl.)
Nagy kedvencem (és ne felejtsük, hogy ez még a csúcsra futtatott mindent-megígérünk ideje volt!): " xxx forinttal felemeljük a gyes-t, magasabb lesz az anyasági támogatás összege is és munkavégzés-jellegű tevékenységnek ismerjük el a családban végzett, a társadalom számára is hasznos munkát, vagyis a gyermekek fölnevelését, a betegek, az idősek ápolását." Így is van. Nemde asszonynak a családban a helye. Ki ne kússzon már a konyhából az a nyomorult valahogy. Külön jó, hogy aszongya, a betegápolás hasznos a társadalom számára. De a legjobb a "munkavégzés-jellegű tevékenység". Ezt biztos "szabadnak tűnő döntés" után végzik a nők. Eszem megáll. És ezek fogják itten csinálni a nőpolitikát, bezony. És mindenki rájuk is fogja hagyni a baromságaikat, pusztán a biológiai nemük miatt.
Mindez persze egyáltalán nem fontos, dehát a fociVB se az..

Véletlen egybeesés - leszögezem az elején - hogy blogom születésnapján nagy családi összejövés volt. Apai nagyanyám rokonsága egyikük kellemes kertjében szervezett bográcsozást, tokajizást (fúj), névsorolvasást, stb.-t. Kilátás a Csatárkáról nem semmi, plusz rózsák, diófa, meglepetésemre acid jazz. Rovar ilyenkor még kevés, egy jópont a júniusnak. Az, hogy napszúrást kaptam, csak az én bajom. Majdnem hetvenen gyűltünk egybe és ez korántsem a teljes létszám. Rémisztő. És a fasírtok fölül letekintett ránk dédapa és dédanya szigorú fényképe. Ilyen alkalmakkor (lásd még esküvő, temetés, további tömegesek) tétován és rémülten merengek a szaporodás ütemén. Nomeg a vérségi köteléken. Most is volt egy rakat ember, akit még hírből se ismerek, aztán ment a jópofi. Majd’ mindenki hozott igazi, eredeti, titkos családi recept alapján készített meggyes piskótát (mire jó a fagyasztó), köménymagos kiflit (reformváltozatában szezámmaggal, botrány), krumplis pogácsát (nehéz elrontani, de el lehet), mákos etvaszt (dettó), miegymást. A receptek olyannyira titkosak, hogy kizárólag tanulás útján örökölhetők. Nem irigységből: annyira egyszerűek, hogy soha senki nem írta le az összetevőket. “Annyi vizet tegyél hozzá lányom, amennyit felvesz.” - szóval ezt nem írták le. Nagymamám halála után nagy kepesztés indult féltve őrzött receptkönyvéért (fekete borító, saláta lapok, szálkás betűk, ahogy kell), de abban csak vajas-habos torták és iszonyú bonyolult gőz-fölött-vertek szerepeltek. Jó az is, persze, de egyiknek sincs története. A kifliket egyszer vaddisznók zabálták fel, mikor gombázás közben letettük valahol a batyut. Lángost általában hajnalban kaptunk, még vacogtunk. A buktákra, stanglikra mindünk rájárt élete egy jobbik szakaszában és máig emlegetett furfangokkal csentük ki a kamrából. Ez a másik, az életkor, illetve ahogy változást hoz a viszonyokban. Apámék még tetszikelték a szüleiket, az unokák zöme tegezte őket. Volt aki csak a megszólításban magázott, aztán nem, más pont fordítva. És mindez az életkorral változik ám. Aztán a sok nagynéni-bácsi és egyebek: sok esetben én is a "szia Magdi néni" megoldásnál kötöttem ki. Erre most itt rohangál egy csomó ükunoka, meg ilyesmik és rendületlenül csókolomoznak engem. Nem egyszerű. Még jó, hogy az isten áldjon, jó szerencsét, előre, kitartás meg effélék nagyrészt kivesztek. Kippkopp. Ki az? Fogadj, Isten.