Szívszakasztó nap, életem romokban. Ez nem újdonság, inkább a kilátástalanság töménysége csap agyon. Egyetlen jó dolog történt: reggel iszonyúan zuhogott, és én bőrig áztam. Melóhelyen nincs fűtés, nincs száraz pótzokni, nincs forró tea, semmi sincs. (De tényleg nincs: pl. nincs saját gépem, ezért telefonon kell intéznem mindent (zenél, kapcsol, megszakad, mobilon próbáljam, hangposta, nem hív vissza, újra hívom), ráadásul a főnök rendszeres időközönként lebaszarint a magas telefonszámla miatt. Ne haljak bele?) Okos fejemmel viszont az utolsó pillanatban táskába gyűrtem a lábtyűt, vagy mi a neve. Amolyan lábfej-nélküli térdzokni. Magam kötöttem. Életem eddigi legnagyobb ötlete volt, hogy elkészítettem: a felfázás rémét ezzel a zöld bigyóval tartom távol és leszarom, hogy közben úgy nézek ki, mint akinek elefántméretűre dagadt a máskülönben karcsú vádlija. Áldás az ilyen meleg ruhadarab, amikor nadrágszárból facsarni kell a vizet, amikor sípcsontom lilán vacog, amikor milliméterenként érzem, hogyan kúszik nyirkos talpamtól fölfele a láz. Bárcsak efféle praktikus eszközökkel lehetne távol tartani mindent, ami rossz.

Amúgy várakozásban telik a lét, hisz’ nemsokára mindszentek, vagyis csőstül dől majd rám a sok bugyuta pumpkinos film. Imádom. A poltergeist marhaságok, kísértetházas blődlik, temetetlen múltas szösszenetek - bár jók az is, de még mennyire - nyomába sem érnek egy jó kis Halloween- rutinnak. Olyasféle rajongás ez, mint másoknak a western. Sose unom meg nézni a kipróbált kliséket pontosan ugyanolyan jelmezekkel, ugyanolyan karakterekkel és változatlan fordulatokkal. Egyszerűen megnyugtató, mint más filmek végén a sírból kinyúló kéz. A HBO már elkezdte a beharangozókat. Alig várom. Én leszek a legboldogabb, ha egyszer megértem a tököt.

Reggeli busz = folytatásos rémregény szappanoperába oltva, de sok tanulsággal jár. Bányászbékával ellentétben engem gyakorta nem a háttér érdekel, hanem csak úgy, l’art pour l’art figyelem az embereket. Néha, a magam szórakoztatására megpróbálom kitalálni: honnan jönnek, hova tartanak, hogyan élnek. Tesztelem az előítélet-készletem. Ma például két pattanásos, kedd dacára zsíros hajú (sőt, korpás, de a szemük azért gondosan festve) huszonéves bige sikongatott a fejem felett. Hogy én ezt hogy utálom. Ennél jobban már csak az tud padlóra tenni + hányinger, ha figyelmetlenségükben dobálják a hajukat, az meg jól hozzámér. A kezemhez pl. de rosszabb, ha az arcomhoz. Utálom a mélyproliság egyik legalját is (a karmos hajcsatot), de ilyenkor egy kicsit mindig megbocsátok ennek az igénytelen divatnak. A bigék szerintem kétéves manager- asszisztens tanfolyamra járnak, lásd szakmát adó képzések, lásd pályakezdő munkanélküliek oktatása, afféle parkolósáv érettségi után. Viszont - és ezért érdemes figyelni - megtudtam tőlük, hogy új trend van kibontakozóban, vagy dúl is már: a Magyar tequila szokása. Ahhha. Hinnéd, hogy szimpla hamisított lőre, mint a Puszta vodka vagy a Mátrai gin, de nem. A pia eredeti, csak a körítés helyi. Közismert a rítus: sót nyal, piát dönt, citromba harap. Ehelyett a magyar változat: őrölt paprikát nyal, piát dönt, hagymába harap. Borzasztó lehet (a tequila önmagában az), minden elismerésem, de komolyan. Hernyó helyett lehet csótánnyal is. Mi nemzeti öntudat, ha nem ez. 

Nnnna. Néztem a Halálos tavasz címűt, ami egy semmiben forgó szárnyas lóval kezdődik, fülsértő zenével, meg a meglepő élménnyel, hogy a cucc Zilahy Lajos regényéből készült. A pasi azért fontos, mert a legújabb noran –féle “magyar írók novellái … -ról” sorozatban találkoztam vele a Röpülő falu című tematikusban. És nem rossz, nem rossz. 

A filmről (úgyis mindenki ezt várja, sztem még milanbacsi is, aki valszeg BG) annyit: nagy előnye a házimozinak, hogy át lehet pörgetni a kornyikálós részeket, súlyosbítva holdvilág-képűvé világított szereplőkkel (included csücsöri száj, izzónak hitt, ámde bután és vakon égő szemek, nemtől függően lenyalt/ bukósisakká merevített haj). Meglepő, hogy németül van a levél, amit a kamerának mutatnak telibe, meg talán dánul egy másik papír, és még oroszul is énekelnek. Azóta angollá csökevényesedett nálunk a multikulti. Mi ez a lemezzel üzengetés? Ez így ment? Lazán felvehette valaki a hangját és kinyomták lemezre? Megrögzött szokásom régi filmeknél (is) a tájat nézni, az épületeket, a tárgykultúrát. Cselekményre, dialógra nem nagyon ügyelek, inkább a háttér, mert ott több a véletlen.Mekkora poén volt Bpest 1936-ban!
A pasi erőszakos és rámenős, meg van ez a régimódi udvariasság, ami érdekes. Kabát le- meg felsegítés vajon miért kopott ki? Miért nem hord ma már senki kalapot? Bár az pozitív, hogy a gardedámok kivesztek.
Na de ahogy a nőkkel bánnak! Pláne munkahelyen, vazze. Pasi bemutat kolleginát főhősnek és közben aszond: “Csinos lány, mi?” Később, kézmosás után, meg a nő szoknyájába törülközik. Még később meg szégyelli, hogy a felesége.
A legjobb egyébként az a finom szocio: először is van egy 500 holdas, egyedülálló férfi, aki hivatali állást vállal. Vajon miért? Olyan csinált így, pláne, hogy utál városban lenni (nagy zaj, nagy kosz). Aztán: a gazdagok ki tudnak maguknak venni baszobát, a személyzet és az alantasnak mondott népréteg teljes vaksága, feltétlen tisztelete és alázata mellett. Bár így is átüt mindenen a szexuális nyomor. Vagy ki tudja: főhősünk talán kupiba jár. Nem lepne meg mondjuk, mert a Nő, kiben Cseppnyi Kedvesség Sincs és csak hever, csak vonul, csak folyik szét, idegesítőbb már nem is lehetne. Sok kárt okoz holmi társadalmi fejlődésnek a jéghideg nagyasszony kipusztíthatatlan imidzse. Karády trampli. Akkoriban biztosan nem voltak kötelező mozgáskultúra-, vagy táncórák (talán most se), de azt a roggyant hátat, azt a természetellenes mozgást, azt a rengeteg őszintétlen gesztust, jézusom, akkor már tényleg inkább Jávor. De hát ő meg buta szegény, mint a tök. Szerelmes férfi nem hiheti, hogy a nője nem akarja őt meztelenül látni. Vagy ez is csak szokás, szocializáció, korszellem, neveltetés, stb. kérdése? Aztán ott a másik nő, aki jófej, nem csinál gondot semmiből, szeret és szerethető, kedves, aranyos és laza. Erre meg a férfi jól öngyilkos lesz. De hogy miért? Padrét kellett segítségül hívnom, annyira nem értettem a végét (ami egyben az eleje). Padre szerint a film iszonyú botrány volt a maga korában. (Képzelem, mintha Penthouse-t osztogatnának egy zárdában.) Szerinte a fickó nem bírt dönteni a két nő között, de ez marhaság. Ennyire szimpla nem lehet.

Pontokba szedve bírtak pedig történni velem az alábbiak:

Hiába vajaztam le Jávorpével a fórumban, basztam megtekinteni a Halálos tavaszt . Kiábrándítóan nőietlenül sikerült seperc alatt beüzemelni a technikai perifériákat, nem emiatt, csak inkább elmentem Padréval megnézni néhány letöltött opuszt, és meghallgatni: ő, mint rajongó, hogyan meséli el nekem a filmet. Viccesen. Így láttuk a Bridget Jones naplóját, ami csak azért nem felejthető, mert annyira rossz. Annyira, hogy etalonnak fog nálam számítani pocsékságban. Utána meg egy unalmas és vontatott filmet egy William Forrester nevű íróról plusz egy Jamal Wallace nevű íróról, akik feltehetően nem valóságos személyek. Az amerikai filmiparnak meg kéne tiltani, hogy érzékeny, lassúdad, boncolgató műveket próbáljanak gyártani: úgysem megy nekik. Az egész sztoriban volt vagy két jó poén, később persze azt is túlmagyarázták, aztán szájbarágták, hogy ércsük, majd újra, végül sokat hivatkoztak rá. Katasztrófa, én mondom. Akkor már inkább a Halálos tavasz.

Családi ebéd, családi (másik) szőlőevés, fényképezés (kiemelt figyelemmel a porté-készítésre), és lomtalanítás. Nincs elegendő szociológusi képzettségem, hogy belőjem: mit jelentenek az egyik legjobbosabb budai kerületben 2002 őszén kidobált Mozgó Világok, Kortársak, Valóságok és Filmkultúrák. Ahhoz se, hogy átlássam: hova viszik ezeket a guberálók. Mi azért nagyot merítettünk, ha már. Az tuti: írni nem érdemes, hogy aztán egy  ’84-es periodikában ázzon a műved egy zivataros szombaton. Vagy nem ezért érdemes.

A lomtalanítás miatt visszatért hozzám Gidi, a laposkutya. Kicsit büdös, ki kell mosni. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna szeme, pedig nyilván volt, mert a ragasztó aztán nagyon oda van kötve a szőréhez. Tíz éve láttam utoljára, azaz (jézusom, mennyi is?) legalább negyven költözéssel ezelőtt, akkor is dobozban. Fura dolog, hogy a babáim, de még a mennyasszony-baba is elhagyott, ezek a fényesre kopott plüss-izék meg kitartanak.

Továbbá, és ezzel nem összefüggésben, beköltözött hozzánk Barnabás, a rénszarvas. Róla majd később. Barnabás új lakó, nem ismerjük a rigolyáit. Annyi kiderült, hogy az eperfagyit nem szereti, a rizsfagyit meg de. Közös vonás.

Beharang! Jutalmat kap (sört, bodzaszörpöt, vagy bármit), aki kitalálja, hogy ki írta ezt itt:

Lóhalál

A ló lehajtja fejét,
pallosra vár.
Szép halálra,
mi neki dukál

De bunkót fog kapn
vagy halefet,
hiába nyűtt méltósággal
életet,

hiába a sok vágta.

Járna dárda, nyíl
vagy szomjhalál,
ezt vágóhídon
nem talál

a szegény pára.

Taglóval ütik a csillagot,
pókos lába csukladoz,
a szusz kifogy
és összerogy.

Zabot többé nem kér,
nem nyihog.
Vére felhabzik, pezseg,
zsírosan csorog.

Recsennő szeme nézi
bőrét.
Ahogy felhasad
Kikötött lábakkal lóg,
zsigerelik a hasa alatt.

Gyomrát kimossák.

Zubogva tisztul a bél,
ebbe töltik vissza
a ledarált gebét.

Az egyik lényeges dolog: a JAK táboros kirohanásomra kaptam egy emilt, melynek írója tájékoztat, hogy az ő IV táborról szóló beszámolóját visszadobta a terasz.hu (vagyis Onagy) és némi átírás után sem jutottak egymással dűlőre, de akkor most csatolja a két változatot. Lévén igazságot (bah) nem tennék, az a legegyszerűbb, ha közreadom mindkettőt. Kapcsolódó hír: néhány JAK táboros kép a finomabbak közül felkerült, lehet nézni.

A másik: szerdán, szeptember 4-én, délután kettő és öt között (tehát a hétköznapokon szokásos intervallumban) tucatszám érkeztek az sms-ek, hogy a Műcsarnoknál buli lesz, menjek. Hatra értem oda, rutinosan hátrahúztam a MűKertbe a sörömért, míg a lámerek szívtak a Műcsarnok fogyasztóellenes büféjében. Ez az emblamatikus büfé nem csak rabló árairól hírhedt, olyan van máshol is, hanem mert évek alatt sem bírtak rájönni, hogy az igazán nagy tömegeket vonzó események este hat után indulnak, amikor ők zárnak. Márpedig vendég ide vagy oda, ők kakukkra hatkor zárnak és kész. Zámbó-féle Űropera volt sikítókórussal, képzett hangú énekesekkel és örömzenével. Néztem csak, ki mindenki összegyűlt. A stuff egyben a szentendrei Vajda János társaság 30 éves fennállása alkalmából rendezett kiállítás megnyitója, mely kiállítást nem néztem meg, lévén a tömeg nagy, lévén október elejéig nyitva. Meg egyébként is húztam próbára. 

Merthogy a harmadik: döngetjük ezerrel a születésnapi unplugged EBK- bulit. Zártkörű lesz, vagyis meghívós (ezúton is mindenkit soxeretettel), tombolós, és teljesen hülye. Lesz inasok avatása, pezsgővedelés lóitató vödörből, bérelhető hintaló, filmvetítés, felolvasás (még én is!), zabtorta, meg minden. Egy különösen viháncos ötletviharban kitalálódott végre a misszió zászlaja, az újabb jelkép, a szimbólum maga. Hogy lehettünk meg eddig nélküle? Zászló tehát: naaagy- nagy égkékség alján vékony sárgás csík jelöli a sztyeppet, mint őshazát. Miután a lófarkas lobogó poénját már lelőtték előlünk és a disznó, mint objektum, amúgy is támogatott ideológiailag a misszión belül, ezért disznófarkas lesz. Kunkori.

Legek tábora

- azaz a JAK Szigligeten, meg jómagam, mint minden tekintetben józan megfigyelő -

Legviccesebb: táborlakókat nézni, amint az IV legújabb (11.) számát lapozgatják fejüket fogva, felháborodva, esetenként utálkozva. Legneccesebb: Farkas Zsolt mögé kerülni a hajnali biliárd-csatában. Fejbe is nyomott a dákó vastagabbik végével. Legveszélyesebb: közbekérdezni egy körtepálinkával alaposan átitatott, tehát nagyon komoly ember monológját, hogy akkor mégis mire kell a szinopszis. Mert nem tudja megmondani, csak dühöng. Sörben oldva maximum durcás. Legszomorúbb: látni, hogy senki nem mutatja meg Kukorellynek az őt cikiző IV- oldalt, csak vigyorognak, kuncognak, vagy sajnálkoznak rajta. Legmókásabb: figyelni a csomó benyomott embert, közben Kéri Piroska mindenttudó kommentjeit hallgatni, hogy ki mekkora arc, amúgy. Legunalmasabb: a favorit-triászról (Esterházy, Nádas, Konrád, sőt, néha Eörsi) szóló vérszegény poénokat hallgatni, meg azokról, akik nincsenek jelen.
Legkalandosabb: ágyhoz jutni fizetés nélkül, reggel hatkor. Legfárasztóbb: kásás és sértett hangon előadott sirámokat hallgatni alkonyattól pirkadatig, hogy ki mit nem bír Menyhért Anna JAK- elnökben. (Én azzal is beérném, ha csak egyszer visszaköszönne.) Legmurisabb: B.B egyszemélyes színháza, miközben mindenki ennek a szexis fiúnak sarokkérdéssé avanzsált nemi identitását találgatja. Legpihentetőbb: a hattyú-járta nádas mellett ülni szinte meztelenül, lehetőleg lótusz-ülésben, lehetőleg napsütéssel körbeszuszogva, miközben valaki a szabadkőművességről regél, és furmányosan veri vissza a nyugágyért bérleti díjat szedő kigyúrt vállalkozót, ellenben szívószállal issza barna sörét. Aztán úszunk. Legfrusztrálóbb: elkerülni a fehérborokat, mert épeszű ember fehéret nem iszik, pláne melegen, de ez a pár karton itt a polgármester ajándéka, ingyenbe van. Tehát kedves tőle, de addig inkább szóda, kösz. Legrohadtabb: követni a pletykákat. Ki kivel, azelőtt kivel, és azalatt kivel (nem mintha érdekelne), meg a keresztbe-párok és grupik, csak a vak nem látja. Legtalányosabb: ugyanez művekben. Most legalább tudom, hogy melyik híres, befutott, sikeres szerző csalt, vagy hiszik (és terjesztik) róla, hogy plagizált (nem mintha érdekelne). Leglátványosabb: Szerbhorváthot nézni, ahogy ígéretes nőkkel ropja, egyébként jól táncol és táncoltat. Legtanulságosabb: elraktározni ki mit iszik és melyik Republic-, avagy KEX-számnál fakad sírva. Legkézenfekvőbb: mire feltérképezzük, hogy mindenki évek óta együtt nyaral / ír / publikál / irigykedik / nosztalgiázik a másikkal, mindezt az irodalomnak kikiáltott olvashatatlan katyvasz örve alatt, és mindenki dugott, éppen dug, vagy dugni fog egymással, megtámogatva jelentős díjakkal és még jelentősebb alkoholmennyiségekkel, addigra éppen eléggé elegem lesz és cseppet sem bánom, hogy mindük hazahúz a reggeli unicumja után. Legaljasabb: így kifigyelni embereket és Legalantasabb: még meg is írni, de ők sem tesznek mást.
Legfeljebb nem figyelnek annyira.